Egy új törvényjavaslat értelmében kompenzáció nélkül kobozhatja el a dél-afrikai állam a fehér farmerek földjeit. A gazdaságok államosítása az országot a tönk szélére sodorhatja, és Afrika legrégebbi fehér közösségének a végét hozhatja el.
 

Fotó: MTI, archív



Noha az elmúlt évtizedek marxista ihletésű politikai szlogenjei szerint a fehérek „elvették” a feketék földjeit Dél-Afrikában, fontos tudni, hogy a mai farmok területei – modern értelemben legalábbis – soha nem voltak fekete tulajdonban. A holland telepesek (búrok) 1652-es érkezésekor Fokváros szinte lakatlan volt, a belső, zuluk és más népek által lakott területek pedig – ahova a később érkező britek a búrokat elűzték – soha nem álltak művelés alatt. A búrok hagyományos farmgazdálkodásaikban a kezdetektől alkalmaztak kis létszámban fekete munkaerőt. A XIX. századi brit–búr háborúkból győztesen kikerülő britek aztán a farmokat nagy gazdaságokra cserélték, amelyek működtetéséhez tízezrével hoztak feketéket északról. Ily módon tehát Dél-Afrika földbirtokosai mindig is fehérek voltak, Fokváros és környéke pedig a kezdetektől fehér vidék volt. Ezt a brit gyarmatosítók 1913-ban törvénybe is iktatták, megtiltva a feketék földtulajdonhoz való jutását.

Szavazatszerzés földosztással
Az apartheid ellen küzdő baloldali Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) kezdetektől fogva kapitalista kizsákmányolókként tekintett a fehér gazdákra. Az apartheid 1991-es bukását követően a fekete irányítás alá kerülő állam 4,9 millió hektárt, az ország területének 4 százalékát vásárolta vissza, majd osztotta szét a feketék között. A földművelés generációs hagyományait azonban nem változtathatta meg semmiféle törvényi parancs. Negyedszázaddal az apart­heid rendszerének bukása után a mezőgazdaság továbbra is búr kézben van. Egy idén februárban közzétett adat szerint a farmok és más mezőgazdasági művelés alá vont területek az ország 121,9 millió hektáros területének 97 százalékát foglalják el, a magánkézen lévő 37 millió hektárnak pedig 72 százaléka van fehér tulajdonban. Tény ugyanakkor, hogy az ország legerősebb farmer lobbicsoportjának, az Agri Development Solutionnak a számításai szerint 1994 óta megduplázódott a nem fehérek által birtokol területek száma. Ez részben annak is köszönhető, hogy 2016-ban az állam meghirdette az „50-50 programot”, melynek célja az volt, hogy a már működő farmok fele-fele tulajdonarány mellett közös fekete-fehér irányítás alá kerüljenek. Az óvatoskodásnak a jelek szerint vége. Az új törvényjavaslattal az ANC-vezette kormány gyakorlatilag zöld jelzést adott a fehér farmerek elűzésére. Noha a javaslat „igazságos kompenzáció” megfizetéséről ír, a homályos megfogalmazás azt is jelezheti, hogy az állam jóval a piaci áron alul tervez hozzájutni a területekhez.

A döntés mögött politikai okok húzódnak meg. Jacob Zuma elnökségének tíz éve alatt a gazdaság drámaian lelassult, a korábban szinte egyeduralkodó ANC pedig a 2016-os helyhatósági választásokon jócskán vesztett támogatottságából. Ezzel párhuzamosan egyre nő az ANC-ből kirúgott, fehérellenességéről hírhedt Julius Malema által vezetett, marxista Gazdasági Szabadságharcosok népszerűsége, mely a földek államosításának legfőbb szószólója. A korrupciós ügyeibe belebukott Jacob Zumát idén az ANC másik erős embere, Cyril Ramaphosa váltotta az elnöki székben, akinek a szeme előtt már a 2019-es választások lebegnek. Azért tehát, hogy ne veszítse el a szegényebb, Malema populizmusára fogékony feketék szavazatait, Cyril Ramaphosa a földkisajátítások szószólójává lépett elő.

Zimbabwe példája
Az ANC tehát nem tanult zimbabwei elvtársa, Robert Mugabe elnök hibájából. A dél-afrikai döntés ráadásul éppen akkor született meg, amikor a zimbabwei parlament kompenzációs bizottságot hozott létre azon farmerek számára, akiknek az állam tizennyolc évvel ezelőtt hasonló önkénnyel vette el a birtokát. Robert Mugabe elnök 2000-ben a „dekolonizáció” jegyében egyetlen tollvonással ötezer fehér farmert és százötvenezer fekete farmmunkást tett földönfutóvá. Noha az állam a gazdaságokat fekete menedzserekre bízta, hamar bebizonyosodott, hogy a föld szakértelem nélkül keveset ér. Zimbabwe, mely korábban fontos élelmiszer-exportőr volt, hamarosan élelmiszerimportra, majd segélyekre szorult. A gazdák bírósághoz fordultak, de Mugabe elnök egy 2003-as alkotmánymódosítással lenullázott minden követelést. 2009-re az anyagi károk már 20 milliárd dollárra rúgtak, az állam pedig tehetetlenül állt a hiperinfláció és az azzal szerencsétlen módon egybeeső kolerajárvány előtt. A 2010-es évek derekára zavargások törtek ki, a kormány pedig csak a hadsereg segítségével tudta leverni az ellenzék demonstrációit. Ma, ha a fekete- és szürkegazdaságban dolgozókat nem számoljuk, Zimbabwéban 90 százalékos a munkanélküliség. A kormány most próbálja helyrehozni a múltban elkövetett hibákat. A fehér farmerek kompenzációjának költségei várhatóan 11 milliárd dollárra fognak rúgni, az pedig erősen kérdéses, hogy sikerülhet-e helyreállítani az ország mezőgazdaságát.

A dél-afrikai törvényjavaslatot egyelőre szakértői bizottság vizsgálja. Az államosítás ugyanis számos kérdést vet fel. Nem tudni például, hogy a kompenzáció kizárólag a földterületekre, vagy a rajta lévő berendezések értékére fog-e vonatkozni. Ez nem mindegy, hisz míg előbbi 10, utóbbi 90 százalékát teszi ki a dél-afrikai farmok értékének. A másik talány, hogy mi lesz az adósságok sorsa? Az elmúlt évek drámai szárazsága miatt ugyanis a farmok által felhalmozott adósságok közel 14 milliárd dollárra rúgnak. Ha a kormány nem fizet a bankoknak, azzal nemcsak az ország nemzetközi befektetőinek a kedvét, de a saját pénztárcáját is súlyosan megcsapolja. Ha azonban az állam a földek és gazdálkodási eszközök árából próbálja fedezni a tartozásokat, még az is előfordulhat, hogy a gazdák végül kompenzáció nélkül maradnak.

Legyilkolt farmerek
Noha az államosítási kísérlet kimenetele egyelőre bizonytalan, azt már most tudni, hogy a bizonytalanság nem tesz jót a beruházási kedvnek. Márpedig az aszály sújtotta dél-afrikai mezőgazdaság a megfelelő modernizáció nélkül hanyatlásra van ítélve. A szárazság miatt már így is 18 millió ember szorul élelmiszersegélyre.

Ráadásul a gazdálkodás már most sem vonzó munkakör. 1990 óta 66 ezerről 35 ezerre csökkent a gazdálkodók száma. Nem véletlenül, hiszen a dél-afrikai gazdálkodóké ma a világ legveszélyesebb foglalkozása: statisztikák szerint nagyobb eséllyel lesznek gyilkosság áldozatai, mint az Afganisztánban harcoló amerikai katonák. Noha 2007-óta a rendőrség nem hozza nyilvánosságra az áldozatok etnikai hátterét, és hivatalosan farmergyilkosságok sincsenek, a Transvaal Agricultural Union nevű farmerszervezet adatai szerint 1998 és 2016 között 1187 fehér farmert, 490 családtagot és 147 dolgozót öltek meg támadók. Noha ezeknek többsége rablógyilkosság, a gyilkosságokkal együtt járó kínzások és az elfogott elkövetők nyilatkozatai gyakran rasszista motivációt is jeleznek. Ezt ráadásul a politika sem ítéli el. Az ANC kongresszusain rendszeresen felcsendül az „Öld meg a farmert, öld meg a búrt” című forradalmi dal, amit elnökként Jacob Zuma is vidáman énekelt. 2017 őszén az ANC egyik képviselője „Temessük el őket élve!” bekiabálással fejezte ki véleményét, mikor az egyik fehér ellenzéki képviselő a farmerek sorsa iránti aggodalmáról beszélt. A rasszizmusáról hírhedt Julius Malema pedig egy 2016-os beszédében úgy fogalmazott, hogy nem szólít fel senkit a fehérek legyilkolására, „legalábbis egyelőre”. Különösen vészjósló ez egy olyan kontinensen, ahol a hasonló szlogenek már nem egyszer vezettek népirtásokhoz. Ruandában 1994-ben a hutu többség tagjai három hónap leforgása alatt közel egymillió tuszit mészároltak le hasonló heccelést követően. A jövőkép ijesztő, Dél-Afrika pedig egyre gyorsabban robog lefelé a lejtőn.

Sayfo Omar