Árnyjáték

Máté Bence alig több mint egy évtizede vált a világ egyik legeredményesebb természetfotósává, jelenleg pedig a hazai élővilágot középpontba állító új közösségi oldal létrehozásán, valamint a teljes pályáját felölelő, mintegy hatszáz felvételét bemutató hatalmas méretű kiállításon munkálkodik. A még mindig csak pályája elején járó fiatalemberrel mások mellett a fényképek születéséről és a természetvédelem hazai helyzetéről is beszélgettünk.

– 2010-ben az első magyar volt, aki elnyerte a természetfotózás Oscar-díjának is számító Az év természetfotósa címet a hagyományosan Londonban tartott világversenyen, később a megmérettetés több mint fél évszázados történetének legeredményesebb fotográfusává vált, afrikai vadkutyákat ábrázoló felvétele idén is méltán pályázik a közönségdíjra. Mi a siker titka: a kitartás, a megfelelő ötletek vagy a szerencse?

– A fotózás leginkább a főzéshez hasonlítható: akármilyen kiváló szakács vagy, nem tudsz egy tápon nevelt csirkéből igazán jó fogást készíteni. A legfontosabb a folyamatos megújulás. Sokan azt gondolják, hogy ez az idő múlásával egyre komolyabb kihívás, de én szerencsére éppen az ellenkezőjét tapasztalom: minél régebb óta gyakorlom a szakmát, annál több új ötletem támad, mindegyiknek a megvalósítása nem is fér bele az életembe. Természetesen a kitartás is lényeges. Nem azért részesültem sok nemzetközi elismerésben, mert én vagyok a legkiválóbb fotós a világon. Valószínűleg beletartozom a legjobb százba, de a siker inkább annak köszönhető, hogy amellett, hogy fanatikusan fotózok, ugyanilyen elszántan pályázok is mindenfelé, így lehet, hogy például hatvan esetből ötvenszer nem értékelik a munkámat, de tízszer igen. A kitüntetéseknél azonban fontosabb számomra, hogy minél többen lássák a képeimet, bekerüljenek az adott eseményekhez készített kiadványokba, megismerjék a nevemet, és lássák, hogy aktív tagja vagyok a közösségnek. Az így kialakított kapcsolati tőke felbecsülhetetlen értékű.

– Ha csupán három kedvenc képét kellene megemlítenie, melyeket választaná?

– Jó néhány éve ugyanaz a három a kedvencem. Az egyik a leveleket szállító hangyákat megörökítő Árnyjáték című éjszakai felvételem, amellyel elnyertem Az év természetfotósa díjat, és a kép elkészülte után jöttem csak rá, hogy sokkal tartalmasabb ez a kocka, mint amennyit először láttam benne, hiszen egy komplett történetet mesél el. A második az a fotóm, amin egy faágon csüngő kígyót egy kolibri próbál elriasztani, a harmadikon pedig pelikánok láthatók. Utóbbit az teszi egyedivé, hogy a felvétel felét különleges perspektívából, szinte ernyőként leereszkedve egy csőrlebeny tölt ki, míg a képmező többi részén vagy tíz másik madár helyezkedik el. Körülbelül még két tucat egyéb munkámra vagyok büszke, de egyik sem ér fel az említettek szintjére.

Fotó: Máté Bence

– Pedig a hangyákat ábrázoló képpel kapcsolatban is megemlített hibákat egy korábbi interjújában. Ez a fajta fokozott önkritika szükséges a további fejlődéshez?

– Csupán arról van szó, hogy jó esetben mindenki a saját munkájával szemben a legkritikusabb, hiszen a befogadó nem tudja, hogy az adott fotó ellövésének pillanatában milyen lehetőségek álltak rendelkezésre, amit nem biztos, hogy sikerült jól megragadni. Például amikor ezt az éjszakai felvételt készítettem, nem jó helyre raktam az elemlámpámat, amely aztán a vaku villanásakor árnyékot vetett. Ez a kép sarkában látható is, és bár valószínűleg szinte senkinek sem tűnik fel elsőre, engem mégis zavar. Egy nagyjából kilencvenszázalékosan tökéletes képet viszonylag könnyen, két-három napos munkával is el lehet készíteni. Ha viszont ennél többet szeretnék, mondjuk elérni a kilencvenkilenc százalékot, az már legalább harminc napba, de akár egy évbe is beletelhet. Vagyis, egy picivel jobb felvételért aránytalanul többet kell dolgozni – akár egy futó, amikor éveken keresztül edz egy-egy századmásodpercnyi előnyért. És a siker még így is sokszor külső tényezőkön múlik, azon, mit evett az elmúlt hetekben, milyen hírt kapott aznap, satöbbi. Mindig törekszem a tökéletességre, de nem marcangolom magam, ha egy projekt nem úgy sikerül, ahogy elterveztem, sőt, akkor sem, ha üres kézzel jövök haza egy kirándulásról. Engem önmagában boldoggá tesz, hogy ezzel foglalkozhatok, pályatársaimmal értékes kapcsolatokat alakíthatok ki, mindig érdekes és új helyekre utazhatok el. Szinte már csak hab a tortán, ha születik egy jó kocka, amelyet esetleg díjaznak is.

– A most a közönségdíjért versenyző képe részben a szerencsének köszönhetően valósult meg. Ilyen nagy lehet a véletlenek szerepe is?

– Majdnem az összes fotóm előre megtervezett, azaz pontosan tudtam, mit szerettem volna megörökíteni, a kompozíciót pedig a természet alkotta meg. A vadkutyák esetében ez valóban nem így volt. Egy afrikai szafaritúrán vettem részt, már alkonyodott, és hazaindultunk, belenyugodva abba, hogy aznap már nem terem babér, amikor hirtelen megláttam az állatokat. Lehasaltam, és néhány perc alatt elkészült a felvétel: tiszta volt a környezet, mindhárom kölyökkutya egyetlen impalalábat harapott, az összes külső tényező adott volt, csak azt kellett villámgyorsan felismernem, milyen pozícióból fotózzak. Egy barátom néhány méterre feküdt tőlem, az ő perspektívája már kevésbé bizonyult kedvezőnek, belelógott a növényzet. Ennyit számít a szerencse.

– Mi okoz nagyobb örömet: amikor így egyszerűen és váratlanul az ölébe pottyan a szerencse, vagy amikor egy hosszan tartó munkafolyamat beérik?

– Az előre megtervezett felvételek: minél többet készülök rá, előzetesen minél gondosabban kidolgoztam az ötletet és a koncepciót, annál nagyobb sikerélményt jelent, ha megvalósul. Számomra akkor igazán értékes egy kép, ha nem csupán látványos, hanem mélyebb tartalma, története van, és nyilván a belefektetett idő miatt is jobban becsülöm ezeket. Különösen, mert sokszor megesik, hogy hiába dolgozom hónapokig egy projekten, mégsem érem el a várt eredményt.

Fotó: Máté Bence

– Ha egyszer ön ülne egy nemzetközi zsűriben, milyen szempontok szerint osztályozna?

– Mindenképpen a fotográfiai hatást venném leginkább figyelembe: az adott munka képes-e ingert kiváltani belőlem, tetszik-e, vagy nem. Ezt követően vizsgálnám csak a technikai kivitelezést. Ha ritka jelenetet örökít meg, vagy készítése komoly kihívást jelentett a fotós számára, az is pluszpont lenne. És ha két egyformán jó kép kerülne elém, akkor aszerint döntenék, melyik újszerűbb, tartalmasabb, etológiai szempontból érdekesebb.

– A pályája elején nem jelentett hátrányt, hogy nem egy egzotikus állatvilága miatt számon tartott országból származik?

– Nem, sőt az évek során kifejezetten előnyömre vált, hogy nehezebb körülmények közül indultam, szűkösebb anyagi lehetőségekkel, szerényebb felszereléssel. Inspirált ez a különleges kihívás, és rátermettségre tanított. Már a karrierem elején is Afrika és az egyéb vadregényes helyszínek jelentették a slágertémákat, de úgy érzem, sikerült bebizonyítanom: nem az számít, honnan származol, hanem az elhivatottságod. A hazai élővilág ráadásul kifogyhatatlan kincsestár, nem véletlen, hogy bár számtalan helyen dolgoztam, összességében több Magyországon, mint külföldön készített fotómat díjazták.

– Jelenleg egy új, rendhagyó internetes közösségi oldal megalkotásán, a Fajbookon dolgozik. Mit jelent ez pontosan?

– Ez a projekt olyannyira a szívügyem, hogy sem tavaly, sem idén nem fényképeztem, hanem a kiállításommal együtt minden időmet erre szántam. A Fajbook nem véletlenül kapta a nevét, az ismert közösségi oldallal ellentétben azonban itt nem embereket, hanem állatokról készült felvételeket gyűjtünk, a célom ezzel, hogy minél szélesebb réteg számára bemutassam a hazai élővilágot. Magyarországon mintegy negyvenezerféle vadon élő állatfaj létezik, ha például Németországból természetfotósok érkeznek hozzám, mindig megdöbbenek a Kárpát-medence élővilágán, amely ritkaságszámba megy egész Európában. Mindezt meg kell védenünk, ennek üzenetét pedig játékos módon könnyebb átadni. Gyakorlatban úgy működik a dolog, hogy az oldalon kiválasztunk az említett populációból hétszáz állatot különböző kategóriába sorolva, és ha egy felhasználó lefotózza az egyiket, és az internetről kikeresi, milyen fajról van szó pontosan, akkor elismerés vagy akár pénz- és értékes tárgyi jutalom ütheti a markát. Ha pedig valaki csupán feltölti egy fényképét, és érdeklődik, hogy mit is örökített meg, akkor a munkatársaink meghatározzák neki.

– Részben a Fajbook-projekt pro­móció­jának részeként egy minden eddiginél nagyszabásúbb kiállításra is készül idén.

– Az eddigi húszéves munkásságomból egy hatszázhuszonhárom darabos gyűjteményt válogattam össze jelentős részben a díjnyertes fotókból, a felvételek negyven százaléka itthon, hatvan százaléka pedig külföldön készült, mintegy harminc országban. Az ingyenesen megtekinthető tárlat március 13-án, a budapesti Szent István téren Áder János köztársasági elnök úr és Böjte Csaba ferences szerzetes beszédével nyílik, majd az év során egyebek mellett Debrecenbe, Székesfehérvárra, Gödöllőre, Egerbe, Keszthelyre, Szegedre, Győrbe és Miskolcra is eljut. Az ötezer négyzetméteren megrendezett esemény külön érdekessége, hogy a fotók éjszaka is élvezhetők lesznek: LED-lámpával hátulról különleges megvilágítást kapnak. A tavalyi, Szegedre kihelyezett tesztparaván sikeréből kiindulva egymillió feletti nézőszámra számítunk, természetvédelmi témában itthon még soha nem sikerült ekkora tömeget közvetlenül megszólítani.

– Érdeklődők tehát vannak bőven, a hazai természetvédelem helyzetét is ilyen optimistán látja?

– Jelenleg még nem vigyázunk kellőképpen a kincsünkre. Ennek elsősorban az az oka, hogy kevesen tudják felmérni az igazi értékét. A legnagyobb elismerés lenne számomra, ha pár követ én is beépíthetnék abba a medencébe, amiben mindannyian élünk, de csak nagyon kevesen teszünk érte, hogy „ne folyjék ki belőle a víz”. Úgy gondolom, erre az önkéntes munkára ma már könnyű embereket találni, mert van rá hajlandóság. Jó lenne viszont, ha jelentkezne egy „építésirányító” is, aki mögé beállhatnánk. Mindenki hallott már a globális felmelegedésről vagy a szelektív hulladékgyűjtésről, de mégis éppen csak ráléptünk arra az útra, aminek a végén életvitelszerűen kell majd figyelnünk a környezetünkre, ha nem akarjuk az utódainktól elvenni a fennmaradás esélyét.

Fotó: Máté Bence

– Miként lehet minél több emberhez eljuttatni ezt a szó szerint létfontosságú üzenetet?

– Folyamatosan keresem annak a lehetőségét, hogy felajánljam tapasztalataimat olyanoknak, akik alkalmasak lennének a köz számára is elérhető bemutatóegységeket létesíteni a nemzeti parkjainkban. Áder János vagy Révész Máriusz aktív Magyarországért felelős kormánybiztos is a családjával ebből az indíttatásból látogatta meg a leseimet Pusztaszeren. Egy ilyen objektum ugyanazt az élményt nyújtja, mint egy állatkert, csak éppen fordított infrastruktúrával: az emberek vannak elzárva, és méterekről figyelhetik a vadon élő félénk állatokat. Jelenleg azonban egy nemzeti park megóvása is nehéz feladat, így ezen a vonalon van még mit erősíteni. Én a népszerűsítésben és a természet megfigyelésére való igény felébresztésében segítséget látok erre. Innen lehetne tovább lépni a megóvás felé, ami nemzeti, sőt világérdek. A Föld ökoszisztémája átláthatatlanul bonyolult. Most még szinte büntetlenül rugdoshatjuk ki a falából a téglákat, de nem lehet tudni, hogy melyik után dől össze az egész. És bár Magyarország nagyon kis helye ennek a bolygónak, hiszem, hogy egyetlen ember példamutatása is képes nagyon sokakra jó hatást gyakorolni.

Lapszám: