Ez a Radnóti Miklóstól származó mondat is szerepel Csiffáry Gabriella legújabb, Magyarázom a bizonyítványom című gyűjteményes kötetében. Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa ezúttal nyolcvankét magyar híresség iskolai kudarcaival, ritkábban sikereivel ismerteti meg az olvasót.

– A negyven magyar és határon túli közgyűjteményből, iskolai irattárból és családi hagyatékból előkerült dokumentumok, levelek, illetve saját visszaemlékezések alapján összeállított gyűjtemény igazolja-e azt a közkeletű vélekedést, miszerint a zsenik már gyermekkorukban kilógnak a sorból?

– Történész-levéltárosként közel harminc éve kutatom a magyar hírességek életét, minden olyan tárgy, apró levél, személyes dokumentum érdekel, ami tőlük származik. Jó néhány kötetem megjelent már az ő rejtett arcaikról, kevésbé ismert oldalukról, és hamar felfigyeltem arra, hogy a legtöbb nagy emberünk hivatalos, iskolában tanított életrajza kisebb-nagyobb pontatlanságokat tartalmaz. Így kezdtem el még a korábbinál is alaposabban kutatni az elsődleges forrásokat – születési és halotti anyakönyvek, visszaemlékezések, önéletrajzok, levelek, stb. –, amelyekből kirajzolódott még valami: szinte az összes nagy tehetségű ember szenvedett az iskolában, gyakran már az elemiben átlagon alul teljesítettek. Nagyon izgatott, mi lehetett ennek az oka, így kezdődött az az ötéves nyomozás, amelynek eredménye most került a könyvesboltok polcaira.


– És mi lehetett ez az ok?

– Nincs új a nap alatt. A nagyon okos, tehetséges, ezért gyakran hiperérzékeny, öntörvényű gyerekek ma is ugyanazt élik át: a pedagógusoknak nincs idejük külön foglalkozni velük, ezért vagy csendben unatkoznak, vagy izgágaságuk miatt a hátsó padokba kényszerülnek. Hogy ez hasonló módon történt akár több száz évvel ezelőtt is, legjobban a személyes visszaemlékezések bizonyítják. Bessenyei György írja például sárospataki professzorokhoz írt levelében, hogy milyen jó volt gyereknek lenni, „léppel fogni az aranyos stiglicet, mely dolog több örömet adott szívemnek, mintha most országot nyernék”. Csontváry Kosztka Tivadar konkrétan kifakad a visszaemlékezéseiben, mennyire utálta a tanulást, inkább a virágokat bámulta, vagy madarakat gyűjtött helyette. Mándy Iván ájulásig fokozódó rosszullétről beszél az iskola kapcsán, míg Illyés Gyula arról ír, hogy öt elemibe járt és három középiskolába, ami nem világlátottá, hanem világriadttá tette, pláne, hogy sehol nem akadt egyetlen tanár sem, aki egy jó szót szólt volna hozzá. Még Szent-Györgyi Albert is csak az utolsó évben kapta össze magát, saját bevallása szerint az volt a probléma, hogy nem tanították meg tanulni, nem mutatták meg neki a világot, hanem beszuszakolták a padba valaki mellé, és végiggördítették a gyárszalagon. A legérdekesebb mégis talán a kitűnő tanuló Arany esete, aki fogta magát, és szintén az unalomra hivatkozva 1836-ban önszántából, az iskolai tanulmányai befejezése előtt elhagyta a debreceni kollégiumot, és vándorszínésznek állt.


– A kötetben szereplő bizonyítványmásolatok többsége sem a legjobb jegyekről tanúskodik.

– Pontosan. Pláne már az egyetemi évek alatt, mert azért voltak néhányan, akik valahogy csak elvergődtek odáig, ott nem volt ritka a folyamatos bukdácsolás. Persze mindezért nemcsak az akkoriban nagyon szigorú iskolai regulák voltak a hibásak. Sokuknál családi tragédiák szóltak közbe, nem beszélve a különösen a XX. században sorozatos történelmi kataklizmákról. A nemzetet ért rengeteg pusztítás, veszteség természetszerűleg beszivárgott a gyermekek mindennapjaiba. Ezt is akartam mutatni ezzel a könyvvel: hogyan lehet ilyen áldatlan állapotok közt, sorstragédiák árnyékában, a sok személyes kudarc – eltanácsolások, megszégyenítések, kirúgás, iskolaváltások, szegénység – ellenére mégis a tehetségünk meghatározta saját utunkra lépni. Gondoljunk csak Adyra, aki négyszer ugrott neki a jognak. Majd amikor ennek hátat fordított, és azt kezdte csinálni, amihez alkata, tehetsége volt, tudott csak zsenivé válni.


– Nagyon érdekes Petőfi esete is, aki a középiskolát a pesti evangélikusoknál kezdte, aztán átment a piaristákhoz, járt az aszódi, a selmeci, végül a sárospataki gimnáziumba is. Gyakran emlegetik, hogy Selmecbányáról azért kellett eljönnie, mert túlzott magyar érzelmei miatt megbuktatta a tanára. Vándorlását tekintve gyanús, hogy ez a történet ebben a formában mégsem lehet teljesen igaz…

– Mi volt, hogy volt pontosan, ma már nehezen deríthető ki, de az biztos, hogy végignéztem a korabeli iskolai anyakönyveket, abban az évben nyolc másik diákot is megbuktatott az a tanár… Ráadásul Petőfi maga írta német nyelvű önéletrajzában, „hogy mindenféle szubordinációval szemben ellenszenvet érzett”, „ezért többször megszökött az iskolából”. Ez olyasfajta legendagyártás lehet inkább, mint József Attila és az őt a közhiedelem szerint a szegedi egyetemről eltanácsoló Horger Antal ügye. Semmilyen irat nem bizonyítja ugyanis, hogy József Attila ellen bármikor is hivatalos fegyelmi eljárás indult volna a Tiszta szívvel című verséért. Hogy az egyébként kitűnő nyelvészprofesszor és a közte folyó irodai beszélgetés miként zajlott le, amelynek későbbi utóéletét meghatározta a költő szuperérzékenysége, sosem fogjuk megtudni. Egy biztos: József Attila más egyetemet sem végzett el soha. Ahogyan például Móra Ferenc is abbahagyta felsőfokú tanulmányait, igaz, ő a szegénység miatt, és Mikszáth, Móricz, Karinthy vagy Rejtő sem szerzett diplomát. Még ha utóbbi azt is állította egy álláspályázathoz írt önéletrajzában, hogy az orvosi karra járt.


– Egyfajta hőstelenítés volt tehát e könyv célja?

– Egyáltalán nem akarok és nem is akartam soha senkit leszállítani a piedesztálról. Inkább úgy mondom, hogy számomra, talán a szakmám miatt is, nagyon fontos, hogy ha már József Attila szóba került, mindig az „igazat mondjam, ne csak a valódit”. A rosszul berögződött nemzeti és önlegendáriumokat igenis szét kell törni, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. Egyszerűen csak annyit szerettem volna ezekkel a szigorúan a tényekre alapozott írásokkal megmutatni, hogy a tehetséget nem lehet elfojtani. Ezek az emberek nem az iskola miatt, hanem a saját belső erejük, bátorságuk, kitartásuk révén lettek azok, akik. Itt van például Karinthy. A gyerekkori, kamaszkori naplói helyesírása szörnyű, a mondatok befejezetlenek, mintha súlyos diszgráfiában szenvedett volna. Miközben már szinte gyerekként olyan verseket firkantott, hogy az állunk leesik. De hogyan lett volna belőle az, aki, ha hisz a tanárainak, megadja magát és beáll a sorba?


– Senki a több mint nyolcvan ember közül nem említi jó szóval egyetlen volt tanítóját sem?

– Egy kezemen meg tudom számolni a pozitív példákat. Mándy Iván Áprily Lajost hozza fel, aki tanította és akinek az óráira legalább érdekes volt bejárni. A közröhejjé válástól való félelmében feleltetéskor szinte katatóniába eső Feleki Kamill is megemlékezik egy végtelen türelmű tanáráról, aki hajlandó volt végighallgatni a nyögdécselését, ahogy a rettenetesen mélyről jövő, kitűnő bizonyítványaival mindig megfelelni akaró, súlyosan dadogó Őze Lajos szintén említ egy hasonló esetet.


– Vagyis, a kötet egyszerre üzenhet a tehetségeket ma sem mindig felismerő pedagógusoknak és a rosszul tanuló kamaszgyerekeik miatt aggódó szülőknek?

– Azért vigyázni kell, hiszen nem minden bukdácsoló diákból lesz Kassák Lajos, Jávor Pál, Bíró László, Honthy Hanna, Hajnóczy Péter. Függetlenül az egyébként sokszor félresikerült egyéni sorsuktól. Semmiképpen nem arra biztatnám tehát a gyerekeket, hogy ne tanuljanak. De örülök, ha a könyvem érzelmeket vált ki az ilyen kérdésekkel kapcsolatban. Mert az felráz minket abból a fajta irigységből, hogy aki tehetséges, híres, okos, szép, annak minden olyan könnyen megy. Miközben éppen ezekből az iskolai példákból látható: a legtöbbjük már gyerekként nehezített terepen mozgott, bőven akadnak az életükben hibák, hiányosságok, kudarcok. Ezeket megismerve viszont kicsit közelebb kerülnek hozzánk, átlagemberekhez – és velük együtt talán az életművük is.

Farkas Anita