A birkózás fáraója

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

Dolgozott téglagyárban, majd híradós távírászként, aztán végül a birkózást választotta hivatásának. Mint később kiderült, élete egyik legjobb döntése volt. Varga János ugyanis éppen ötven évvel ezelőtt, 1968-ban, a Mexikóvárosban rendezett ötkarikás játékokon súlykategóriájában legyőzte a világ legjobbjait. Az olimpiai aranyérmessel, többszörös világ-, Európa- és magyar bajnokkal az élsportolók vérverítékes mindennapjairól és elszántságáról, a bírói részrehajlásról, a röghöz kötöttségről és a közelgő budapesti világbajnokságról beszélgettünk.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– Nem a világ közepén, hanem egy kicsi klubban, az abonyi téesz sportegyesületében indult a pályafutása…

– Skultéty Sándor volt a testnevelő tanárom az iskolában. Egyszer meghívta a ceglédi sportklub legjobb birkózóit Abonyba, hogy tartsanak egy bemutatót. Ez 1953-ban történt, ezután indult be a birkózás a mi községünkben. Skultéty tanár úr hívott, le is mentem egy edzésre, de kiporolták velem a szőnyeget a tapasztaltabb srácok, úgyhogy ettől fogva nagy ívben kerültem a birkózószakosztályt. De Skultéty tanár urat nem tudtam kikerülni, vele mindennap találkoztam az iskolában. Megkérdezte, miért nem járok edzésre. Mire azt mondtam, hogy találjanak valamilyen más módot a szőnyegporolásra, ne engem használjanak erre. Nevetett, hogy buta vagyok. Ha megtanulom a fogásokat, akkor majd nem velem porolják ki a szőnyeget, tette hozzá.


– Mit szóltak a szülei, hogy birkózót akarnak faragni a fiúkból?

– Mondtam édesapámnak, hogy a sportklub írásos beleegyezést kér a gyerekek szüleitől, így tehát tőle is, hogy birkózhassak. Apám fogott egy tollat meg egy szelet papírt, amire azt írta: „Engedélyezem, hogy a fiam bajnokjelölt legyen”. Amikor megmutattam Skultéty Sándornak, az edzőmnek és tanáromnak a cetlit, fölnevetett. Ekkor már egyébként szorgalmasan jártam az edzésekre, és keményen gyakoroltam. Ettől azonban még nem mentek olyan könnyen a dolgok. Jöttek az első versenyek, az egyiken harmadik lettem, de csak hárman indultunk. Az egyik ellenfelem tussal, a másik pontozással győzött le. Megértettem, hogy még jobban oda kell figyelnem, még inkább be kell gyakorolnom a fogásokat, különben örök vesztes leszek. Jöttek az eredmények, kezdtem törleszteni mindenkinek a szőnyegporolásért. Mondta is Sanyi bácsi, hogy „lám, az apád mégiscsak tudta, mit kell írnia arra a papírra”.


– Ekkoriban már dolgozott, vagy még iskolába járt?

– Dolgoztam a téglagyárban. Hetvenkét tégla volt a kocsin, mindegyik öt kilót nyomott. Volt, hogy leesett a kocsi a sínről, akkor azt vissza kellett tennem a társaimmal, senki nem jött segíteni nekünk. Nyolc órában dolgoztam. Amikor délutános voltam, egy órától este kilencig tartott a munkaidőm, akkor mentem le az edzésre, ott futottam öt-tíz kilométert, birkóztam kettőt-hármat, Sanyi bácsi mindig visszatartott nekem egy-két partnert, mert akkor már mindenki hazament volna.


– Mai szemmel nézve, ez elég brutális dolog volt…

– Nem is ez volt a gond, hanem az, hogy untam a téglát… Elmentem mezőgazdasági gépszerelőnek. Na, ott a műhelyből kihelyeztek egy traktorra, szántanom kellett. Olyankor a messzi határból bebicikliztem az edzésre, lefutottam megint azt az öt-tíz kilométert, birkóztam néhányat, majd újra föl a kerékpárra, ki a határba, folytattam a szántást.


– Az edzés meg sem kottyanhatott már…

– Játéknak tűnt csupán. Könnyebben mentek a dolgok, amikor ezt követően villanyszerelő-tanonc lettem. De mozgalmas maradt az életem így is.


– Hogy került a fővárosba, a Honvédhoz?

– Skultéty Sándornak Kárpáti Károly volt az edzője korábban, nála tanult a Testnevelési Főiskolán. Ő azokban az időkben már a Honvéd birkózószakosztályát vezette, Sanyi bácsi ajánlott neki. Eljött az idő, behívtak katonának, és akkor kerültem a Honvédba, 1959-ben. Át is igazoltak, de semmi sem ment olyan egyszerűen. Híradós lettem, távírász. Azt mondta a századparancsnokom, ha elérem a percenkénti ötven leütéses ütemet, akkor kimehetek edzeni. Ezt aztán hatvanra, majd hetvenre emelték, és így tovább, már száznál tartottam, de mégsem akartak kiengedni. Tábornoki szintről kértek jelentést, hogy mi történik ott, Varga János miért nem jár a Honvéd birkózóedzéseire. Na, onnantól mehettem. A laktanyában a pincében volt a kazán, jól beöltöztem, odaültem mellé, ott fogyasztottam, hogy a közelgő versenyen súlyban legyek.


– Szabadfogásban és kötöttfogásban is versenyzett, egyidejűleg. Ez két külön világ. A párhuzamosság nyilván többletmunkát követelt. Ma már nincs olyan versenyző, aki ezt vállalná?

– Van egy ezüst- és egy bronzérmem is szabadfogásban. Én nem láttam olyan nagy különbséget, birkózás mind a kettő. Csak a nekiállásban van differencia, a kötöttfogást egyenes derékkal csináljuk, a szabadfogásban pedig lehajolunk, meggörnyedünk, úgy küzdünk. Persze mindkettőben vannak egyedi, csak ott alkalmazható fogások. Végül feladtam a kettős életet. Szabadfogásban szerettem legörnyedve akciót indítani az ellenfél lábára, ezt viszont nem bírták a vállaim, ezért maradtam a kötött fogásnál.


– Miért kapta a Ramszesz becenevet?

– Amikor a válogatott keretbe kerültem, és mentem az edzőtáborba, Polyák Imre meglátott a portán, rám pillantott, és azt mondta, „Nézzétek, megjött a Ramszesz!” Mindenki kapott tőle valamilyen becenevet, ő volt a válogatott keresztapja. A százharminc kilós Kozma Istvánt is ő nevezte el Picinek.


– Beszéltünk a tégláskocsiról, a traktorozásról, de még ezeknél is keményebb dolgok következtek. Például a helsinborgi világbajnokság, ahol törött bordával küzdött az aranyéremért. Hogy lehet ilyen fájdalmak között birkózni?

– Úgy, hogy nézed közben a színes csillagokat. Mert mást nem látsz, az biztos. Kiestem szabadfogásban, elkenődtem. Polyák Imre vigasztalt, ne törődj vele, majd elindulsz kötöttfogásban is. Rendben van, gondoltam. Küzdöttem, megvívtam a meccseimet, a döntőben a szovjet Kazakovval kerültem össze. Többszörös világbajnok volt, olimpiát is nyert. Kezdtük a meccset, egy gyönyörű fogással levitt a szőnyegre, majd jött egy átpörgetés, már két ponttal vezetett. Igen ám, csakhogy ebben a pörgetésben két bordám eltörött. Hallottam, amint megroppantak, és éreztem is a fájdalmat. Szóltam Szilvásy Miklósnak, az edzőmnek, hogy nagy baj van. „Világbajnok akarsz lenni? Mert akkor ott vár a pali a szőnyegen. Vagy mehetsz a panaszirodára” – mondta. Hét-háromra vezetett a szovjet gyerek, nekiálltam, szétcincáltam. Mikor vége lett a meccsnek, nyakamba borult, azt mondta, hogy „ti Varga, maximalna kondicija”.


Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– Létezik még ez a fajta küzdőszellem?

– Mindig van olyan, akinél ez összejön. Aki igazán elszánt, annál. Hogy eredményes legyél, ahhoz az kell, hogy ne érezz fájdalmat, ne fáradj soha, és legyél észnél. Tudd, mikor mit csinálsz.


– Rá lehet nevelni erre egy fiatalt?

– Csak okosan, finom nevelési módszerekkel. Volt junior, majd pedig két felnőtt Európa-bajnokom is, ők elhitték, hogy dolgozni kell. Én például sohasem hagytam egyetlen üres percet sem az edzésmunkában, fontos ilyenkor a folyamatosság, és az is, hogy a gyakorlatok legyenek változatosak és kiegészítsék egymást.


– Igen, de ehhez rendkívüli megszállottság kell…

– Az a kulcsa mindennek, hogy le tudd győzni magadat, a kényelmességedet, az ellenállásodat és így tovább. Ha birkózó vagy, ne panaszkodj, itt a fájdalom természetes dolog.


– Mostanában elég sok probléma van a bírókkal. Az ön idejében is így volt?

– Ajjaj! Münchenben, az 1972-es olimpián a döntőben vezettem vagy öt-hat ponttal. Volt még hátra tíz másodperc. Mire a zsűri román elnöke kitalálta, hogy le kell engem léptetni. Elvégre Németországban vagyunk, hadd nyerjen a német ellenfelem. Le is léptettek. Negyedik lettem. Az, hogy vezettem, nem számított, megtették.


– Csakhogy később ön is bíráskodott…

– Azon voltam, és ebben München is fontos szerepet játszott, hogy hagyjuk birkózni a versenyzőket, ne a bíró döntse el a meccseket, ne az ő kezében legyen a mérkőzés.


– Bonyolultabb volt kijutni a 60-as, 70-es években egy-egy nemzetközi versenyre, mint manapság?

– Minden kornak megvan a maga nehézsége. Korábban nem volt kvalifikációs rendszer, az edző választotta meg, hogy ki megy versenyre. Bár a politika gyakran közbeszólt: a feleségem például azért nem lehetett ott diszkoszvetőként a moszkvai olimpián, mert helyette egy futót küldtek ki, aki a sportban kevésbé volt sikeres, jelenteni azonban kiválóan tudott.


– Aktív sportolóként gyakran járt Nyugaton. Nem kísértette a kint maradás gondolata?

– Voltam három hónapig Amerikában. Aztán haza kellett jönnöm, nem akartam, hogy itthon azt higgyék, disszidálni akarok. Eszembe sem jutott, hogy maradjak, pedig sokáig fűztek. De én magyarnak születtem, ez a hazám, itt voltam válogatott, nem volt kérdés számomra, hogy hazajövök-e.


– Mit vár az őszi, budapesti világbajnokságtól, amelynek ön az egyik nagykövete?

– Kiváló rendezésre számítok, és azt gondolom, van két-három magyar birkózó, aki ott lehet majd a dobogón. Elégedett két-három arannyal és egy-két ezüsttel vagy bronzéremmel lennék. Meglátjuk, mit hoz az október…

Lapszám: