Melegebb dalfesztivál
Egymással csókolózó férfiak tömegét láthatta élő adásban az a mintegy százmillió néző, aki figyelemmel kísérte az Eurovíziós Dalfesztivál első elődöntőjét. A homoszexuális műsorvezető által felkonferált transzvesztita énekes száma alatt a színpadi kivetítő látszólag véletlenül újra és újra meleg férfipárokat talált a közönség soraiban, akiknek intim ölelkezését így különösebb korhatári megkötés nélkül közvetítették a világ televíziói. A történtek jól példázták a nyugati kultúra szétmállását – alig másfél héttel az európai választások előtt.
A műsorvezető nem kertelt.
– 1998-ban húszéves voltam, amikor Dana International, egy csodálatos énekesnő fellépett az Euróvízió színpadára, és mindent megváltoztatott. Az ő győzelme millióknak segített, beleértve engem is, hogy fogadjam el magam, és legyek így boldog, ahogy vagyok – konferálta fel a közvetítés közepén a díszvendéget Asszi Azar, a tel-avivi elődöntő izraeli házigazdája.
A személyes szálak pedzegetése ekkor még belül maradt a diszkrét „coming outolás” határán, ahogy az agyonpúderozott arcú „sztárénekesnőről” is inkább csak sejteni lehetett, hogy vonásait férfihormonok formálták. A bizonytalanságot erősítette a választott zene is: You are amazing just the way you are, vagyis Épp úgy vagy csodálatos, amilyen vagy – ilyen áthallásos módon előszeretettel fogalmaznak a melegjogi aktivisták, ugyanakkor mégis egy olyan szám átdolgozásáról van szó, ami 2010-ben a slágerlisták élét is megjárta.
Aztán amikor a refrén gyorsra váltott, hirtelen minden sejtelem nyers valósággá vedlett. A színpad hatalmas kivetítője a közönséget kezdte pásztázni, és szívmintázatba keretezve rögtön talált is egy önfeledt táncban ölelkező-puszilkodó férfipárost, majd egy váltással a lelátókon ülők soraiban egy másikat, akik csókban forrtak össze. S bár ezután egy heteró pár is sorra került, a következő találatnál immár azt is végigkövethette az adás százmillió nézője, hogy milyen két férfi között az érzéki nyelves csók… És így tovább, nagyjából ezekkel az arányokkal egészen Dana International előadásának a végéig. Amihez az adás társ-műsorvezetőnője még hozzátette: „Ez annyira elragadó, ilyen sok szabad szerelem…”
Az „alternatív életmódokhoz” kevésbé vonzódó tévénézők számára meglepő lehetett, hogy a közönség ovációval fogadta az újabb és újabb férficsókokat. Mintha egy más világ elhatalmasodásának ünnepét közvetítette volna a tévé a transzvesztita énekes vezényletével. A televíziós közvetítési rendszereket ismerők azonban már ekkor gyanakodtak: egy körmönfontan eltervezett provokációt láttunk a „másság kultúrájának” népszerűsítésére. Egy olyan merényletet a hagyományos értékrend ellen, amely visszaél azzal, hogy élő közvetítést nem lehet befolyásolni, hogy a kamerabeállításokról a helyi adásrendezőn kívül senkinek sincs fogalma a műsort átvevő televíziós csatornáknál, és hogy megfelelő képkivágásokkal néhány tucat melegaktivista is meghatározó tömegnek tűnhet. Hisz hogy is találták volna meg sorra a kamerák az egymásba olvadó meleg párokat, ha nem valamiféle előzetes szervezés alapján?
Az Eurovíziós Dalfesztivál és a melegpropaganda kapcsolódása egyébként az utóbbi két évtizedben egyre jellemzőbb lett. Az első nyíltan homoszexuális fellépő 1997-ben az izlandi Páll Óskar volt, fétisruhás táncosokkal pukkasztó produkciója azonban csak Svédországban és Nagy-Britanniában keltett némi visszhangot. Egy évvel később viszont a már említett izraeli Dana International megnyerte a birminghami döntőt. Az „énekesnő” öt évvel korábban, 24 évesen műttette át magát férfiból nővé, miután a megelőző években transzvesztita előadóként szerepelt.
Dana már vérbeli melegaktivistaként próbálta győzelmét a homoszexuális szemlélet népszerűsítésére használni, „másságáról” a világ több nagy tévécsatornájának interjút adott, és rendszeresen megjelent a melegeknek több jogot követelő megmozdulásokon. Aztán 2002-ben Szlovéniát egy transzvesztita trió képviselte Sestre (Nővérek) név alatt, a 2004-es ukrán győztes, Ruszlana pedig a későbbiekben számos melegfesztiválon lépett fel, a YouTube-on is látható egyik interjújában például így érvelve: „Hihetetlenek és elragadóak vagytok, saját életstílussal, ti vagytok a legjobbak.” Aztán 2007-ben Ukrajna már transzvesztita előadót indított Verka Szerducska személyében, ahogy Dánia is a Drama Queen művésznevű énekessel – a versenyt azonban a szerb Marija Šerifović nyerte, aki férfias külsejével keltett gyanút, és aki hat évvel később be is ismerte, hogy leszbikus.
2013-ban a finn Krista Siegfrids férfinak öltözött női háttértáncosok előtt dalolt a melegházasság elfogadtatásáért Marry me (Vegyél el) című dalában, a végén meg is csókolva egyik táncosát. 2014-ben pedig az identitásválságot személyes megjelenésében is tükröző „szakállas nő”, az osztrák Conchita Wurst nyerte meg a fesztivált. Győzelme után ő szintén elszánt jogvédőként próbálta nyitottá tenni a homoszexualitásra a világot, számtalan melegfesztivál díszvendége volt, sőt az Európai Parlamentbe is ellátogatott.
A meleglobbi eurovíziós térhódítása az ezredforduló utáni évtizedben annyira látványossá vált, hogy a Helsinki Egyetemen szemináriumot is tartottak a kérdés mozgatórugóinak tisztázására. A Queer Eurovision (A másság Eurovíziója) ma is olvasható összefoglalója számtalan interjút is tartalmaz, összességében azonban csak azt tudta megállapítani, hogy a dalfesztivál helyszíni és televíziós nézőközönsége között az átlagosnál lényegesen magasabban van reprezentálva a meleg közösség. Egyúttal magyarázatot adva arra is, hogy a „másságot” képviselő előadók miért indulnak eleve előnyösebb helyzetből a közönségszavazásnál.
A France 24 internetes portál cikkében ugyanakkor Brian Singleton színházi elemző a fesztivál képi világának felfokozott hangulatával, vagyis a csillogással, extrém ruhákkal, továbbá a mindenféle különbözőség kezdettől hirdetett teljes elfogadásával magyarázza a jelenséget. Catherine Baker huszadik századi történész szerint pedig a példamutatás további lelkesedést adott: Dana International 1998-as győzelme először mutatta meg a világnak, hogy transzgender személy is lehet sikeres.
Az Eurovíziós Dalfesztivált 1956-ban az európai nemzetek egyesítésének, az integráció és egymás megértésének jelszavával indították, ám a hidegháború elmúltával ezek a szavak napjainkra átértelmeződtek. A sorozat közvetítéséért felelős EBU (magyarul Európai Műsorszóró Egyesülés) azonban ragaszkodik a „teljes szabadság” gondolatiságához, akkor is, ha az már szabadosságba torkollik. Példa erre, hogy tavaly a műsort átvevő kínai Mango Tv-től megvonták a további közvetítési jogot, miután két fellépő tekintetében megcenzúrázták a műsort – ebből az ír dal két férfi szerelméről szólt, táncosokkal illusztrálva. Brian Singleton minderről így vélekedik: a szervezők és a producerek egyre inkább próbálnak megfelelni a meleg közösség elvárásainak.
Az idei fesztivál leglátványosabban lázadó nemiségű fellépője, a francia transzvesztita Bilal Hassani produkcióját egyébként ezúttal nem részesítették díjban sem a szakmai, sem a közönségszavazáson. Annak ellenére sem, hogy próbálta szélesíteni a „másság” kategóriáját, egy Down-kóros táncost is bevonva produkciójába. Szintén nem nyert az etnikai másságot színpadra vonultató magyar induló, Pápai Joci sem – a cigány balladai motívumok felvonultatása nem lelkesítette az uniformizált gyökértelenség Európájának híveit. Ellenben a verseny győztese, a férfiként megjelenő holland Duncan Laurence nem sokkal a verseny előtt vállalta biszexualitását. Győzelmének kihirdetése után, a dal ismételt eléneklésekor már csak egyszer vágtak be boldogan összeölelkező férfi rajongókat… n
