Közös vonalak

– A lengyel származású festőművész, Tamara Łempicka nevét annak ellenére, hogy az 1920-as, 1930-as évek szupersztárja volt, a magyar közönség mostanáig kevéssé ismerte. Miután azonban a Lengyel Intézet az év elején reprodukciós kiállításon mutatta be munkásságát, mintha egy lavinát indított volna el…

– Az 1890-es évek végén Varsóban született Tamara Łempickát az art deco királynőjeként is emlegetik, sikertörténetét talán Frida Kahloéhoz lehetne hasonlítani. Az 1920-as, 1930-as évek Párizsában vált híressé, olyan körökben forgott, mint Picasso, Gertrude Stein vagy Coco Chanel, majd közvetlenül a II. világháború kitörése előtt, a holokauszt elől menekülve az Egyesült Államokba emigrált és ott is telepedett le. Januárban a reprodukcióit sikerült elhoznunk Magyarországra, és az ezekből rendezett kiállításunk olyan sikeres volt, hogy a mindössze egy hónapos nyitva tartása alatt mintegy háromezren láttak. Éppen ezért úgy gondoltuk, hogy ennek a sikertörténetnek folytatódia kell. Így meghívtuk Budapestre Łempicka Egyesült Államokban élő dédunokáját, hagyatékának kezelőjét, Marisa de Lempickát, aki személyesen is részt vett a Tamara de Lempicka igaz története – A túlélés művészete című életrajzi dokumentumfilm első magyarországi bemutatóján.

– A filmből azt is megtudhattuk, hogy második férje, Diószeghi Kuffner Raoul magyar báró volt, aki vagyona révén támogatta is felesége művészi karrierjét. Marisa most járt először Magyarországon?

– Igen, sőt, meglátogatta a Kuffner-kastélyt is a felvidéki Diószegen, ahol Tamara Łempicka élete során több alkalommal is megfordult. De a férjén kívül vannak más magyar kapcsolódási pontok is, hiszen legismertebb képe, az Önarckép zöld Bugattiban, amelyet a német Die Dame divatmagazin megbízásából festett 1929-ben, kompozíciójában és hangulatában nagyon hasonlít André Kertész egyik 1928-as fotójára, amelyen egy sportautót vezető fiatal nőt örökített meg. Egyes feltételezések szerint ez a fénykép szolgált inspirációként Łempicka számára a festmény elkészítéséhez. A Lengyel Intézet egyik legfontosabb célja egyébként éppen ezeknek a közös vonalaknak a hangsúlyozása.

– Mivel a filmbemutató telt házas volt, adódik a kérdés: lesznek még vetítések?

– Tervezzük, hogy a filmet még pár alkalommal, Budapesten, illetve más vidéki helyszíneken is levetítjük, de készülünk egyéb meglepetésekkel is. Így például szeretnénk elhozni Magyarországra Grzegorz Musiałt, akinek Én, Tamara című könyve tavaly év végén jelent meg magyarul a Prae Kiadónál, és már fordítják a regény folytatását is. A legnagyobb vágyunk azonban, hogy néhány éven belül Tamara Łempicka festményeit eredetiben is megcsodálhassa a magyar közönség egy méltó, szép helyszínű retrospektív kiállításon. Erről már komoly tárgyalások zajlanak. A világhírű művész legfontosabb képei ugyan a világ legnagyobb múzeumaiban, így például a párizsi Pompidou Központban, illetve amerikai, francia és svájci magángyűjteményekben vannak, mivel azonban Marisa de Lempicka jó kapcsolatot ápol a legnagyobb gyűjtőkkel, köztük Madonnával, Barbra Streisanddal és Jack Nicholsonnal, nem lehetetlen a küldetés.

– Mindenki ismeri a mondást, miszerint „lengyel–magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát”. Ám ezen túl mit tudunk mi, magyarok a Lengyelországról, a lengyel kultúráról?

– A válasz egyszerű: sajnos nem sokat. A szimpátia mindenképp megvan, még az éppen aktuális politikai feszültségek sem befolyásolják ezt a régi jó kapcsolatot. Az, hogy ez a két nép annak ellenére kedveli egymást, hogy nem nagyon tud egymás történelméről és kultúrájáról, teljesen egyedi Európában. Talán azért annyi mindenki előtt ismert, hogy voltak közös királyaink, vagy hogy Nagy Lajos magyar király lánya, Szent Hedvig Lengyelország első királynője volt. Illetve hogy segítettük egymást a török elleni harcokban vagy az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején, majd 1956-ban Lengyelország volt az első, aki hivatalos segélyt, így például kötszert, gyógyszert és ételt küldött Magyarországra, miközben több ezer lengyel adott vért, segítve a magyar sebesültek mihamarabbi gyógyulását. Az idősebb, „autóstoppos” generáció e tekintetben egyébként még tájékozottabb volt, hiszen 1956 után sok magyar utazott Lengyelországba, ahol szabadabb volt a légkör, híres volt a lengyel dzsessz, a lengyel filmiskola. Ebben az időszakban intézetünk, amely akkor a Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ nevet viselte, nagyon fontos szerepet töltött be. Mozitermünkben kortárs lengyel filmeket vetítettek, olyan nagy sztárok látogattak el hozzánk, mint Andrzej Wajda, Krzysztof Zanussi vagy Jan Nowicki. A pincében amatőr színház működött, Lengyelországról szóló kvízeket tartottunk, diákversenyeket szerveztünk, de gyakran találkozott itt a magyar demokratikus ellenzék is.

– A Lengyel Intézetet ugyanakkor jóval előbb, 1939. május 24-én nyitották meg Budapesten. Azóta folyamatosan működik is?

– A megnyitást követően szinte azonnal jött a háború, a Német Birodalom természetesen követelte a bezárását, ám a magyar kormány éppen a különleges magyar–lengyel kapcsolatra hivatkozva nemet mondott. A politikai nyomás miatt a lengyel nagykövetséget 1940-ben bezárták ugyan, ám a kulturális intézet egészen 1944-ig, a német megszállásig nyitva maradt, nyilvánvalóan megváltozott funkcióval. A kulturális programok szervezése helyett a lengyel menekülteknek adott ki könyveket, segítette a magyar nyelv tanulását. A bezárást követően csak 1951-ben, hivatalosan Lengyel Olvasóteremként nyithattunk újra, majd 1964-ben már Lengyel Kulturális és Tájékoztató Központként költöztünk ide, a Nagymező utcába. Sokáig lengyel bolt is működött az épületben, annak helyén nyitottuk meg 1999-ben a kortárs művészeti kiállítóterünket, a Platán Galériát, ahol elsősorban fiatal lengyel művészeknek adunk bemutatkozási lehetőséget, jellemzően úgy, hogy műveiket párbeszédbe állítjuk fiatal magyar képzőművészek alkotásaival. A közelmúltban nyitottuk meg a húszas évei elején járó Anna Zalewska tárlatát, akinek ez az első külföldi kiállítása annak ellenére, hogy munkái már most tízezer euró környékén cserélnek gazdát. Ezzel párhuzamosan a 20. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál hivatalos programjának részeként egy képregény-kiállítás is nyílt az intézetben.

– A képzőművészek bemutatásán túl milyen programjai vannak a Lengyel Intézetnek, mit tud tenni azért, hogy közelebb hozza, érdekessé tegye számunkra a lengyel nemzet kultúráját?

– Míg a rendszerváltás előtt rengetegen jártak hozzánk, mára a társadalmi változások és az internet térhódítása következtében a fiatal közönség már másképp működik. Megváltozott az érdeklődés, kevesebben jönnek „házhoz”, ezért mi megyünk és visszük ki programjainkat külső helyszínekre. Erre jó példa a Lengyel Filmtavasz, amit idén húsvét után rendeztünk meg a Művész moziban és az Urániában, illetve az a lengyel–magyar kortárs fotókiállítás, amelyet az EU Tanácsának lengyel soros elnöksége apropóján az év elején nyitottunk meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban. De tervezünk egy színházi előadást is Danuta Wałęsának, Lech Wałęsa, a lengyel Szolidaritás vezetője, volt lengyel államfő feleségének életrajzi könyvéből, amelyet várhatóan az Óbudai Társaskörben láthat majd ősszel a közönség. Reményeink szerint szintén ősszel lesz egy különleges neonkiállításunk is a Varsóban húsz éve működő Neonmúzeum gyűjteményéből, ahol csaknem háromszáz megmentett magyar neont is őriznek. Ezekből nemcsak nálunk, de a Merlin Színházban is nyílik majd egy látványos kiállítás arról az emblematikus korszakról, amelyben a neonfényes lengyel és magyar főváros nyugat-európai és amerikai városok mintájára újjászületik és modern külsőt ölt.