Banális tragédia okozta a magyar rocksztár halálát
Kihunyt üstökös
Kun Péter – Az eltépett húr címmel írt portrékötetet Szabó Ákos író, történész, szerkesztő az 1993-ban tragikusan fiatalon elhunyt gitároszseniről. A könyv június elején jelent meg a Multiverzum Kiadó gondozásában. A szerzővel Kun Péter művészi nagyságáról, alázatáról és halála kevéssé ismert részleteiről beszélgettünk.
– Hogy lett Kun Péterből, vagy ahogy legtöbben hívták, Kunosból üstökösszerűen, néhány év alatt az ország egyik legjobb gitárosa?
– A zene iránti szenvedélyt otthonról hozta, édesapja is muzsikus volt, lakodalmakban, bálokon játszott billentyűs hangszereken. Szokás ezt a műfajt lesajnálni, pedig kőkemény iskola, hiszen nyolc-tíz órákat kell végigjátszani fegyelmezetten, csapatmunkában, amihez hatalmas repertoárt, több száz dalt kell tudni a legkülönfélébb stílusokból. Peti eleinte gordonkázott, abban is rendkívül tehetségesnek bizonyult. De amikor ötödik osztályos általános iskolás korában meghallotta a Deep Purple Made in Japan című koncertalbumát, elhatározta, hogy gitáros lesz.
Édesapja támogatta, azzal a feltétellel, hogy komolyan veszi. Be is dobta a mély vízbe, vitte magával vendéglátózni. Peti kitartására, alázatára és elhivatottságára jellemző, hogy akkor is, később is, egészen haláláig mindennap délelőttől délutánig hosszú órákat gyakorolt. Amikor 1986-ban bevonult határőrnek Nagykanizsára, a laktanyai zenekar alapembere lett. Volt ott egy tiszt, aki kiválogatta a zenészeket, és afféle önjelölt menedzserként szabályosan kiközvetítette őket a határőrség nevében mindenféle vendéglátós eseményekre. Érdekesség, hogy a később a Black Out zenekarban ismertté vált Andrics László volt a basszusgitáros, a ma Kalap Jakab néven gyermekeknek játszó Jakab Zsolt pedig az énekes. Ebből a határőrségnek pluszbevétele származott, cserébe udvariasan megkérdezték a zenészektől, hogy mit parancsolnak reggelire, ebédre, vacsorára. A laktanyai zenekarral megesett, hogy egy falusi bálban a lendületesen mulató cigány fiatalok bicskával kényszerítették ki, hogy nyolcadszor is eljátsszák az R-Go akkoriban népszerű Szeretlek is meg nem is című szerzeményét.
– Kun Péter portréja fájón hiányzott eddig a hazai rocktörténelemből. Milyen indíttatásra írta meg?
– Tizenéves koromban nagyon szerettem az Eddát, és ahogy sokakat, engem is lenyűgözött Peti gitárjátéka. Ott vált számomra ismertté, bár korábban játszott a százhalombattai Triton zenekarban, amiből később a Sing-Sing létrejött, később pedig a Pokolgép tagja volt. Nagyon korszerűen, magabiztos technikai tudással, hibátlan pontossággal játszott, a stílusa feszesebbé, keményebbé tette az Edda hangzását. A könyvben megszólal a pályatársak közül Alapi István, Lukács Peta, Madarász Gábor, Maróthy Zoltán – majdnem mindegyikük kiemeli Kunos innovatív játékát, hangsúlyozva, hogy még mai füllel is mennyire frissek a szólói. Amikor Peti meghalt, én külföldön voltam, és mivel akkor még nem volt mobiltelefon, sem internet, csak egy héttel később értesültem a tragédiáról. Rettenetesen megrázott, úgy éreztem, hogy 1993. július 10-én Velencénél, a 7-es főút 47-es kilométerénél a nemzedékünk világának egy darabja is megsemmisült. Még a huszonhatodik életévét sem töltötte be, amikor csatlakozott a fiatalon elhunyt bálványokhoz, Jim Morrisonhoz, Jimi Hendrixhez és a többiekhez.
– Számos szóbeszéd, pletyka kering arról, hogy mi is történt pontosan azon a nyári hajnalon…
– Az emberek hajlamosak misztikumot sejteni Peti halála mögött. Pedig épp attól annyira elviselhetetlen, hogy banális. Én sem tudtam túltenni magam rajta harminckét éve. Azóta motoszkált bennem a gondolat, hogy ezt ki kellene írnom magamból. Két évvel ezelőtt, a tragédia harmincadik évfordulóján írtam egy emlékező cikket, tulajdonképpen abból született meg a könyv. Fontos, hogy ezzel tisztáztuk a valóságot, cáfoltuk az azóta is a levegőben keringő mendemondákat.
– Tisztázzuk hát, mi okozta a végzetes tragédiát?
– Nehéz erről beszélni, megírni sem volt könnyű. Agárdon épp Edda-tábor volt, 1993. július 9-én este a zenekar a billentyűs, Gömöry Zsolt lányának születését ünnepelte az agárdi Viking Szállóban, a mulatság a hajnalba nyúlt. Peti is ivott alkoholt, de a boncolási jegyzőkönyv szerint nem volt részeg, amikor, miközben pirkadatkor a többiek aludni mentek, ő még úgy döntött, hogy tesz egy kört a Yamaha motorjával, kiszellőzteti a fejét. Akkori barátnője ezt észlelve riasztotta a még ébren lévőket, hogy valaki menjen vele, vigyázzon rá. A sofőr, aki egyben afféle biztonsági ember is volt a zenekarnál, utánaeredt a zenekari kisbusszal, amiben ott ült Peti barátnője is. Csakhogy a sofőr részeg volt, a rendőrségi jegyzőkönyv szerint 2,35 ezrelék volt a véralkoholszintje… Ráadásul nem sokkal korábban egy defekt miatt kicserélte az egyik kereket pótkerékre, aminek vékony virsligumija volt. Ezzel óránként 60 kilométeres sebességgel lehetett menni. Velencefürdőnél egy balos kanyar után Peti lelassított, az út szélére húzódott és elkezdett megfordulni a motorral. A mögötte haladó zenekari kisbusz 110-zel érkezett a kanyarba, ma 50-es tábla van ott… Amint észrevette, hogy Peti épp fordul, beletaposott a fékbe, de a pótkerék pontosan abba az irányba húzta az autót, ahol a motor lassan fordult a felezővonalnál. Telibe találta Petit, aki 49 métert repült és azonnal szörnyethalt.
– A sofőr és a zenekar hogy élte ezt meg?
– Összeomlott, zokogott. A helyszínelő parancsnoktól tudjuk, hogy azt hajtogatta, hogy neki kellett volna megvédenie, de megölte. A zenekar is sokkot kapott, az Edda-táborban tartózkodó rajongóknak csak lassan csepegtetve merték elmondani, hogy Peti meghalt, mert féltek a végzetes tömeghisztériától. A legnehezebb Peti szüleinek értesítése volt, Donászy Tibor dobos és Peti akkor 18 éves öccse, Szilárd mondta meg nekik a szörnyű hírt.
– Hogyan lehetett mindezt könyvvé formálni?
– Peti jóképű, sármos, kiemelkedő tehetségű gitárosként él az emberek emlékezetében. Az is volt, és minden esélye megvolt a legmagasabb csúcsok meghódítására. Hosszú, hullámos barna haj, babaarc, kigyúrt felsőtest, csizma – imádták a lányok. Én azonban nem a színpadi reflektorfényben fürdő rocksztár, hanem a magánember portréját akartam megrajzolni. Úgy érzem, ez méltatlanul hiányzott eddig. A kötetben nagyon sok személyes visszaemlékezés, történet kapott helyet, ezekből rajzolódik ki Peti portréja. Ehhez el kellett jutnom a barátaihoz, a családtagjaihoz, az Amerikában élő volt barátnőjéhez, az egykori élettársához, akik a bizalmukba fogadtak és megnyíltak. Nem mindig voltak ezek könnyű beszélgetések, megszólalt például a tragédia után helyszínelő egykori rendőr és a Petit halálra gázoló zenekari kisbusz sofőrje is… Őt másfél év szabadságvesztésre ítélte a bíróság, abból kilenc hónapot leült. A könyvet nagyon sok eddig ismeretlen fénykép, relikvia is színesíti, szeretném, ha a kötet visszhangja nyomán Százhalombattán, ahol Peti élt, méltó emléket is állíthatnánk neki.
