Nem vagytok egyedül!

– Az UNICEF Magyarország megbízásából középiskolások körében lefolytatott 2022-es kutatás szerint a tizenévesek 85 százaléka már legalább egyszer megtapasztalta az iskolai bántalmazást. Ráadásul a megkérdezettek 66 százalékát rendszeresen, az esetek csaknem felében naponta éri vagy érte fizikai, lelki vagy verbális erőszak. Tapasztalatai szerint is aggasztó mértékben van jelen a kortársagresszió az iskolákban?

– Naponta érkeznek hozzánk iskolai zaklatásról és a vele járó szorongásról szóló hívások. Az anonim lelkisegély-vonalhoz érkező megkeresések jelentős részében a hívónak legfőképp egy empatikus felnőttel való segítő beszélgetésre van szüksége, de előfordulnak olyan helyzetek is, amikor a támogató párbeszéd önmagában nem elegendő. Ilyenkor, amennyiben a hívó lemond anonimitásáról és megadja az adatait, konkrét segítséget szervezünk a számára. Például bántalmazás, elhanyagolás kapcsán a területileg illetékes gyermekjóléti szolgálatnak küldünk jelzést, önpusztító gondolatok, illetve öngyilkossági kísérlet esetén pedig azonnal mentőt hívunk a megadott tartózkodási helyre.

– Gyakori, hogy egy tinédzser krízishelyzetben megkeresse a 116-111-es ingyenes telefonszámon és online is hozzáférhető Kék Vonalat?

– Úgy gondolom, eléggé beszédes adat, hogy idén eddig már annyi alkalommal volt szükség azonnali segítségre öngyilkossági veszély miatt, mint tavaly egész évben.

– Ez azt is jelenti, hogy egyre gyakoribbak és kegyetlenebbek az iskolai bántalmazások?

– Úgy vélem, hogy ezt egyértelműen nem lehet kijelenteni, egyrészt az iskolai bántalmazás, a bullying latenciája miatt. Másrészt nem tudhatjuk biztosan, hogy valóban szaporodnak-e az ilyen jellegű esetek, vagy inkább arról van szó, hogy a korábbinál jóval több atrocitásra derül fény. Az mindenesetre tény, hogy a bántalmazásprevenciós, figyelemfelhívó kampányok hatására jelentősen megugrik a napvilágra kerülő esetek száma. Ezek az akciók ugyanis ráirányítják az áldozatok figyelmét arra, hogy nincsenek egyedül, a probléma nem csak őket érinti és van hová fordulni segítségért.

– Miért tűnhet úgy, hogy egyre durvábbak az esetek?

– Ez leginkább a digitális térre jellemző, ahol sokkal erőteljesebben jelentkezik a gátlásvesztés, mint a személyes, közvetlen kommunikáció során. Az online felületeken általában durvábban, gyakran valóban bántó módon fogalmazzuk meg a véleményünket, mint szemtől szemben.

– Milyen mértékben van jelen a kortársak általi bántalmazás az iskolai, illetve az online közegben?

– Nagyjából fele-fele arányban, vagyis az intézményi és a digitális környezetben egyaránt jelentős. Az iskolákban a szóbeli bántalmazástól a kiközösítésen át egészen a fizikai erőszakig jelen van. De míg az utóbbit a legtöbb iskolában határozottan, egyértelmű szankciókkal tiltják és hamarabb ki is derül, addig egymás piszkálása, gúnyolása, megszégyenítése, elszigetelése kevésbé megfogható jelenség, sokkal tovább rejtve maradhat.

– Június elején járta be a hazai sajtót a hír, miszerint egy borsodi általános iskolában a diáktársai egyéb pornográfnak minősülő cselekedetek mellett arra kényszerítettek egy már évek óta megfélemlített fiút, hogy a tornaterem öltözőjében szexuális tevékenységet végezzen egy műanyag babával, miközben videófelvételt készítettek róla, és később meg is zsarolták vele. Divattá vált a megalázás, megfélemlítés rögzítése?

– Az biztos, hogy a mai modern, mindent dokumentáló, mindenről online tartalmat készítő világunkban a kortársak általi bullyingnak is meglehetősen jellemző csatornájává vált a bántalmazó felvételek rögzítése, valamint a nyilvános közzététellel való fenyegetés. Miközben a gyermekek gyakran egyáltalán nincsenek tisztában az engedély nélkül gyártott tartalmak megosztásának jogkövetkezményeivel, és nem ismerik a már bűncselekménynek és a még „csupán” etikai vétségnek minősülő tettek közötti különbséget sem. Éppen ezért számtalan esetben azzal védekeznek, hogy nem gondolták komolyan, csak viccből hergelték a másikat.

– A bántalmazás a digitális forradalom előtt is része volt az iskolai közösségi életnek. Van-e különbség az egykori és a mostani megfélemlítés lélektana között?

– Korábban főként csak az adott osztály vagy évfolyam tudott a konkrét bántalmazásról, ami az utolsó tanórát követően legalábbis másnap reggelig jószerével szünetelt. Manapság azonban az online világban megszámlálhatatlanul sok szemlélő kísérheti figyelemmel a megszégyenítést, ráadásul éjjel-nappal. Mindemellett a bullyingnak örökre nyoma marad, hiszen mint tudjuk, az internet nem felejt, tehát a fenyegetettség érzése sem múlik el.

– Segíthet az iskolaőr-hálózat az intézményen belüli bántalmazás visszaszorításában?

– Lehetnek olyan iskolák, ahol nehezebb rendet tartani, mert például kevésbé biztonságos környéken található, vagy a közösség összetétele okán több a magatartászavarral küzdő, illetve problémás hátterű diák. El tudom képzelni, hogy ezekben az intézményekben egy konkrét ügy kapcsán kipattanó, akár verekedésbe torkolló konfliktus kezelésében visszatartó ereje lehet a határozottan fellépő iskolaőrnek. De azt már kevésbé tartom valószínűnek, hogy a bullying terjedését meg tudná akadályozni.

– Meg lehet-e rajzolni az áldozat és az elkövető jellemző arcképét?

– Véleményem szerint ilyen általános profilról nem beszélhetünk. Azt azonban fontos hangsúlyozni, hogy az iskolai bántalmazás közösségben történik, vagyis nem kizárólag az áldozat és az tettes magánügye, nem csupán egy kétszemélyes, oda-vissza ható dinamika. Ezekben az intézményekben az iskolai és az osztályközösségnek is olyanok a szabályai, a légköre, a hangulata, ami táptalaja lehet a gúnyolódásnak, kirekesztésnek. A bullying nem egyik pillanatról a másikra alakul ki, hanem annak következtében, hogy a közösség tagjai számára nem jelölik ki az etikus viselkedés szabályait, feltehetően sem otthon, sem az iskolában nem kapnak egyértelmű jelzést arra vonatkozóan, hogy mit jelent a normakövető magatartás, és mi az, ami kívül esik ezen. A bántalmazók voltaképpen egy már jó ideje elhanyagolt területen mozognak.

– Hibáztathatók a kialakult helyzetért az eseményeket passzívan szemlélő kortársak?

– Megvan az okuk arra, hogy miért szemlélők. Elképzelhető, hogy tehetetlenek, maguk is félnek az áldozattá válástól, illetve meg is könnyebbülhetnek tőle, hogy egyelőre nem őket piszkálják. De a bántalmazást nemcsak a kortársak, hanem gyakran a felnőttek is látják, időnként mégsem avatkoznak közbe, ami erősen kérdésessé teszi a megalázott fél számára, hogy érdemes-e segítséget kérni.

– Az intézményekben jelenleg meglehetősen ad hoc, illetve szubjektív módon történik a szóban forgó ügyek kezelése. Javíthatna a helyzeten az írásba foglalt úgynevezett esetkezelési protokoll bevezetése, amelyből világosan kiderülne, hogy mi számít iskolai bántalmazásnak, és milyen következményekkel járhat?

– Mindenképpen. Mint ahogyan az egészségügyben is műtéti protokollt követve gyógyítanak a sebészek, úgy az iskolában is nagyon hasznos lehetne olyan gyermekvédelmi szabálygyűjteményt kidolgozni, amelyet bántalmazás esetén elő lehetne venni. Jelenleg ott tartunk, hogy néhány korlátozott kapacitású civil szervezet nyújt szakmai segítséget az oktatási intézményeknek a konkrét esetekben, de véleményem szerint a gyakorlatban is használható irányelvek és módszerek megtervezése elsősorban az oktatásirányítás felelőssége lenne.

– Móra Ferencnek az iskolai ajánlott olvasmányok között is szereplő, egy évszázada íródott, A kis bice-bóca című novellája egy olyan közösségről szól, amelynek tagjai szeretettel veszik körül az osztályukba érkező, mankóval közlekedő szegény sorsú kisfiút. Messze vagyunk manapság ettől az eszményképtől?

– A kérdésre nem könnyű válaszolni, már csak azért sem, mert Móra Ferenc története olyan tanítómese, amely nem feltétlenül az adott korra jellemző általános, hanem inkább egy elvárható, idealizált képet rajzol az iskolai közösségről. Pozitív példák nyilván a mai iskolarendszerben is szép számmal akadnak, de kevésbé kapnak publicitást. Mindenesetre célszerű lenne, ha a vitakultúra, a konfliktuskezelés, a kortárs- és felnőttpéldaképek kiválasztása, az elfogadás kultúrája beépülne a tanmenetbe, ám úgy látom, hogy erre sajnos kevés idő, tér és figyelem jut, de a módszertanban sem bővelkedünk.

– Kijelenthetjük, hogy a gyermekek a szüleiktől átvett mintákat követve reagálnak az iskolai konfliktushelyzetekre, vagyis magatartásuk voltaképpen leképezi a társadalom, a felnőttek viselkedésmintáit?

– Igen, így van. A gyermekek leginkább a felnőttek hozzáállását, ezen belül a családi attitűdöket követik. Azt szoktam mondani, hogy a gyermekek nem tudnak jobban lenni annál, mint ahogyan az őket körülvevő felnőttek vannak. Saját magatartásukkal egész egyszerűen tükröt tartanak elénk arról a világról, amelyet mi építettünk nekik.

– Az iskolai bántalmazás felől megközelítve a kérdést, mindez azt is jelenti, hogy nemcsak a kamaszok, hanem a felnőtt társadalom, a szülők, a pedagógusok is katasztrofális mentális állapotban vannak…

– Sajnos a felnőttek vállára nagyon sok teher rakódott az elmúlt években. Ezek közé tartozik az emberiséget váratlanul érő Covid-járvánnyal való küzdelem, a részben a pandémia következtében felerősödő digitális forradalom, az online platformok híradásai nyomán szinte testközelbe került orosz–ukrán háború miatt kialakult fenyegetettség érzése, de említhetném a napi konfliktusokkal terhelt, egyre kiélezettebb hazai politikai helyzetet is. Pedig az emberek az elmúlt évtizedek szemléletformáló kampányainak köszönhetően ma már nemcsak a testi, hanem a mentális jóllétre is vágynak, amit az is igazol, hogy ezen a téren egyre többen kérnek segítséget. Jó lenne, ha a kampányok a fővárosi értelmiség mellett a vidéki, kisebb településeken élőket is el tudnák érni.

– A pedagógusok leterheltsége és a szülők romló mentális állapota egyben a felnőttek felmentését is jelenti a felelősség alól?

– Egyáltalán nem, de én inkább azt hangsúlyoznám, hogy egy olyan közösségi dilemmáról beszélünk, amelynek egyetlen tagja sem tudja a másik nélkül megnyugtatóan rendezni az iskolai bántalmazás problémáját. A megoldás az együttműködésben rejlik, ami olyan, mint egy mozaik: ha az érintettek valamelyike kivonja magát belőle, hiányos marad. A részvétel pedig mindannyiunk felelőssége.

– Csakhogy az ismert, konkrét esetekben egyelőre nem az összefogás, hanem sokkal inkább az egymásra mutogatás a jellemző. Ezt bizonyítja annak a gödöllői kislánynak a története is, aki a saját otthonában akasztotta fel magát, sajtóhírek szerint a testalkata miatti folytonos bántalmazás okán. Miként hat egy-egy ilyen tragikus történet a közösségre, mennyire tépázza meg az intézmény hírnevét?

– Lehet olyan hatása, hogy más iskolák sem merik felvállalni a bullyinggal kapcsolatos problémákat, mert attól tartanak, hogy a közvélemény megbélyegzi őket. Pedig a közelmúlt drámai történéseivel való szembenézés nagyon fontos, még akkor is, ha tisztában vagyunk vele, hogy a korábbi eseményeket sajnos már nem lehet meg nem történtté tenni. Az önvizsgálat célja nem a pellengérre állítás, hanem egy esetleges következő tragédia megakadályozása, a gyermekek minél nagyobb biztonságérzetének a megteremtése, a köréjük font védőháló megerősítése. Ennél nincsen fontosabb.