Miközben a Time magazin abszurd módon az év emberének választotta, a #MeToo Magyarországon akkora pofont kapott a napokban, hogy a fal adta a másikat. 

Persze ideje volt már, hogy észrevegyék az elvtársnők: túltolták a biciklit, és tulajdonképpen lehetett is rá számítani, hogy egyszer ez a pillanat is eljön. 

Először is szögezzünk le két dolgot. 

A #MeToo kampány alfája és ómegája az volt, hogy a résztvevő médiumok, illetve az általuk feltüzelt közvélemény kikényszerítette, hogy a nyilvánosság hitelt adjon bárkinek, aki előadott valamilyen zaklatáshoz kapcsolódó történetet, illetve a világból is kiüldözött bárkit, aki ellenvéleményt fogalmazott meg, vagy nem követelte elég hangosan a megvádoltak vesszőfutását. 

Persze voltak keretek: kezdetektől fogva leginkább a fiatal nő–idősebb férfi sztorikat díjazták, de a közös nevező mégiscsak a minden bizonyítási eljárást nélkülöző történetek kritikátlan elfogadása. Ebből következik, hogy pontosan addig volt hiteles, amíg a témát futtató plénum minden egyes megszólaló összes vádaskodását pontosan ugyanolyan mércével mérte, tekintet nélkül arra, hogy igaznak tűnik-e, vagy mennyire szavahihető a megszólaló.

A másik tény, hogy Magyarországon a #MeToo elsősorban az ellenzéki média bulija, ezek építették fel, közönségük volt a világviszonylatban zajló történet hazai rezidense. Éppen ezért már az elején pontosan lehetett tudni, hogy addig fogják felszínen tartani, amíg egy olyan szereplő nem kerül a célkeresztbe, akit a balliberális szekértábor már nem akar gondolkodás nélkül beáldozni. 

Erre abban a pillanatban került sor, amikor Baukó Éva zaklatójaként megnevezte Havas Henriket. 

Vagy a tapéta megy, vagy én – mondta halála előtt pár perccel Oscar Wilde, majd távozott az élők sorából. A HVG-nél viszont úgy döntöttek, hogy a tapéta megy, és kihúzták az egész #MeToo hisztéria egyetlen valódi méregfogát, a megkérdőjelezhetetlenséget. 

“Mire jutunk, ha végiggondoljuk, hogy ki is az a Baukó Éva, és milyen az ő perszónája a nagy magyar médiavilágban?” – tette fel a kérdést a hetilap publicistája, majd jön a sugallat: Havas vádlója „mentális problémákkal és alkoholbetegséggel küzdő nő, akinek pszichiáterével folytatott romantikus természetű kapcsolatát is alaposan dokumentálta a bulvármédia. Arról nem is beszélve, hogy foglalkozását tekintve Baukó Éva egy főállású botrányhős, akinek elemi érdeke, hogy időről időre hírt adjon magáról, és a bulvármédia foglalkozzon vele.” 

Ezzel el is kezdődött a hiteltelenítés, ami korábban, vagy más szereplők esetében elképzelhetetlen lett volna. 

Szögezzük le, hogy a felsorolt tények tükrében mi sem tennénk tűzbe a kezünket Baukó sztorijáért, de azt is, hogy az elmúlt hónapokban tucatjával mentek át a rostán ugyanennyire alátámasztott történetek, lett is belőlük haddelhadd nem kevés. 

Ám eddig tartott a nagy társadalmi érzékenyítés, Havas nem mehet a lecsóba. 

Mielőtt elkezdnénk elméleteket gyártani a döntés hátteréről, ne tegyük, felesleges. A cikk írója kertelés nélkül kimondja, hogy „az ügy felszínen tartása teljesen alkalmas Havas Henrik, illetve Vona Gábor lejáratására, vagyis kedvez a hatalomnak.”  

Tehát Havas, aki nemrég könyvet írt Vona Gáborról azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy népszerűsítse a baloldal és az egykori radikális párt összeborulását, védelmet élvez. 

Motoszkálhat bennünk a kérdés, hogy vajon a könyv nélkül is ilyen készségesen dobták volna-e sutba a #MeToo-t, de ez ma már éppen olyan lényegtelen, mint hogy valóban elkövette-e mindazt a baloldali nagyágyú, amivel vádolják. 

Egyébként azóta mások is előálltak hasonló vádakkal, a média ellenzéki fele igyekezett is mínuszos hírekkel elsunnyogni az egészet. Azt is, hogy előkerült egy videó, ami feketén-fehéren bemutatja, hogyan nyomult rá a „Tanár úr” Görög Zitára egy TV műsorban. 

Persze legyinthetünk erre, sőt, magunk sem gondoljuk, hogy ezért bilincsben kellene Havast elvezetni, ugyanakkor azt sem árt megjegyezni, hogy éppen ilyesmikért mondatnak le minisztereket meg cégvezetőket az úgynevezett művelt Nyugaton, és vajon hány olyan esetben repült a #MeToo az elmúlt hónapok fékevesztett forgatagában, amikor még ennyi sem történt? 

Az ATV – kerülve minden konfliktust – rövid hezitálás után megvált Havastól. Van okuk az óvatosságra, a csatorna ugyanis már a Marton-ügy kirobbanásakor megégette magát azzal, hogy A nap kérdése rovatban megszavaztatta a közönséggel, vajon Sárosdi Lillának, vagy Marton Lászlónak hisznek-e inkább. Feldühödött feministák akkor azzal támadták az ATV-t, hogy a kérdésnek  “már a léte is jogosulatlan”,  “ilyen kérdést feltenni nem lehet”, meg hogy “ilyet egy felelősséggel gondolkodó médium sem engedhet meg magának. Az a minimum lenne, hogy az ATV bocsánatot kér Sárosdi Lillától azért, mert egyáltalán képernyőre kerülhetett egy ilyen kérdés”. 
Végül Rónai Egonnak kellett az Egyenes Beszédben elmotyognia, hogy „ez egy szerencsétlen kérdés… Akit ez bántott, neki volt igaza, elnézést.” 

Mindezek után érdemes végiggondolni, hogyan is álljon az esethez a jobboldali közvélemény. Nyilván sokan látnánk szívesen Havast a pálya szélére szorítva, és okkal. De megér ez annyit, hogy fenntartsunk egy eleve rossz, és első ránézésre is veszélyes rendszert? 

A #MeToo-ról most maga a HVG mondja ki, hogy “a szexuális zaklatás vádja manapság az erkölcsi neonapalm, ami képes teljes életeket derékba törni, egyben komplett életműveket tökéletesen megsemmisíteni”. Sőt azt is, hogy “Sárosdi Lillának pusztán az állítása mentén adtunk hitelt: az ügyben nem álltak, és azóta sem állnak rendelkezésre közvetlenül megismerhető bizonyítékok a szexuális zaklatással vádolt Marton Lászlóval szemben. Ennyi elég is volt, hogy megpecsételődjön Marton László sorsa. (…) Kérdés az, hogy most pecsételődjön-e meg Havas Henriké is, és mindazon férfiaké, akiről egy fiatalabb nő azt állítja, hogy sok-sok évvel ezelőtt molesztálta őt.” 

Igazuk van, erre csak annyit válaszolhatunk, hogy jó reggelt! 

És mi legyen a #MeToo-val?  Még az ellenségem ellensége a barátom elv mentén sem érdemeli meg, hogy hozzájáruljunk a fennmaradásához.