Miért Irán lett az ősellenség Hollywoodban?

Ki ne emlékezne a 300 című 2006-os filmre? Maroknyi kigyúrt, kockahasú spártai harcol több százezer dekadens, agyoncicomázott és szörnyetegként kinéző perzsa ellen. Az izompacsirta görögök a demokrácia, vagyis Amerika politikai allegóriái, a perzsák pedig a diktatúrának, a szabadság megtaposásának torzszülöttei, ez a film metanarratívája. Minden eltúlzott ebben a filmben, ám a hiperbola ragadós stilisztikai eszköz, a néző – bármennyire nevetséges volna is a túlzás – megjegyzi, hogy a görög (vagyis amerikai) szabadság- és hazaszerető, ellenben a perzsa embertelenül elnyomó és hódító hatalom. Ám perzsaellenes hangulatot kelteni nem ezzel a filmmel kezdtek el Hollywoodban. Az 1979-es iszlám forradalom óta az amerikai filmipar ontja magából a közel-keleti országot rossz színben feltüntető termékeket. Gondoljunk itt a Lányom nélkül soha című 1991-es drámára, amelyben egy amerikai nő próbál lányával kijutni a perzsa országból, miután iráni férjéből egy családlátogatáson előtört a muzulmán barbár.

Az amerikai és koalíciós erők 2003. március 19-én megszállták Irakot, és 2003. április 9-én az amerikai csapatok bevonultak Bagdadba. Másfél évvel később jelent meg Oliver Stone Nagy Sándor (Alexander) című filmje. Oliver Stone filmje komplex alkotás, nem nevezhető pusztán propagandafilmnek, hiszen az „álmodozó”, a nagyra törő, merész vezető ősképe jelenik meg benne, akit kisszerű megalkuvásaikkal elárulnak a hétköznapi gondolkodású emberek, ők nem mernek nagyot álmodni – gyönyörű görög tragédia, álmaink meghalnak, bizony. Ám az egyébként sokszor (óvatosan) rendszerkritikus Oliver Stone filmjének időzítése mégsem lehet véletlen, és egyes elemeiben felfedezhetjük „Amerika hangját”. A filmben Nagy Sándor – Dareiosz perzsa király legyőzése után – bevonul Babilonba, Jeffrey Westhoff filmkritikus szerint „Stone egyértelműen összekapcsolja Babilon Nagy Sándor általi meghódítását a jelenlegi amerikai invázióval Irakban”, ráadásul van benne egy párbeszéd a makedón uralkodó és Héphaisztión nevű barátja között, ami színtisztán a jelenkori amerikai ideológiát közvetíti, idézem: „De mi felszabadítottuk őket a perzsáktól, Héphaisztión, akik alatt mindenki rabszolgaként élt. Ha fel tudnánk szabadítani a világ minden népét… egy ilyen tettel meghaladnánk Akhilleusz dicsőségét, Héraklész dicsőségét… sőt, Prométheusz tettével vetekednénk.”

Egyenes beszéd, a demokrácia és szabadságexport apológiája, ókori, mégis rendkívül aktualizált (szöveg)környezetben. A Bagdad amerikai megszállásának napján tartott sajtótájékoztatóján Donald Rumsfeld védelmi miniszter azt nyilatkozta, hogy „lélegzetelállítóak azok a jelenetek, amikor a szabad irakiak az utcákon ünnepelnek, amerikai tankokra másznak fel és Bagdad központjában ledöntik Szaddám Huszein szobrait”. Nem nehéz összevetni ezeket a képeket filmbeli jelenetekkel, hiszen amikor a makedónok bevonulnak Babilonba, virágeső hullik rájuk, a babilóniaiak éljenzik Nagy Sándort, térden állva köszöntik és ajándékokat kínálnak neki. Mindez egybevág az amerikai és izraeli politikai célokkal, de vajon Hollywood miért a perzsákat ábrázolja főgonoszként a fősodrú filmjeiben?

Márpedig az amerikai szórakoztatóipari cégek évtizedek óta Iránt jelenítik meg a legfőbb gonoszként, olyan országként, amely Amerika elpusztítására tör. Az ezredforduló után a hollywoodi filmeket egyre gyakrabban használták az amerikai külpolitika eszközeként, különösen a „terrorizmus elleni háború” keretezésében tettek jó szolgálatot a hazának. Hollywoodban sorra gyártották az olyan filmeket, amelyek közvetítették az amerikai kormányzat nemzetbiztonsági fenyegetésekkel kapcsolatos propagandáját, gyakran leegyszerűsítve a bonyolult helyzeteket. De Hollywoodnak nemcsak politikai, hanem üzleti szempontból is megéri Iránt démonizálni, hiszen így vállalják a legkevesebb üzleti kockázatot: Kína vagy Oroszország bajkeverőként való megjelenítése, kínai vagy orosz gonosz karakterek színrevitele valószínűleg nem tetszene az említett országok közönségének, Irán esetében viszont az üzleti érdek fel sem merül, mert ott nem vetítik ezeket a mozikban (megjegyzendő, hogy a hidegháború vége óta kikerült Hollywoodból a gonosz orosz ősképe, de a Krím-félsziget 2014-es annektálása óta újult erővel tért vissza a politikai thrillerekbe, filmekbe, lásd a John Wick-filmeket vagy a Hunter Killer küldetést és számos egyebet).

Sok amerikai szakértő szerint Irán amerikai filmekben való ábrázolása (mint például a Homeland: A belső ellenség, az Oscar-díjas Argo vagy Sally Field A lányom nélkül soha című filmje) sikeresen formálták az amerikai közvéleményt, az Iránról való politikai és közgondolkodást. A The Washington Post egyik témába vágó cikkében Hooshang Amirahmadit, a Rutgers Egyetem iráni–amerikai professzorát idézik, aki szerint „Hollywood már régóta azt a képet sugallja, hogy Irán nemcsak a rossz vezetők vagy rezsimek, hanem a terroristák, radikálisok és rosszfiúk országa – ilyen az egész kultúrája”. A professzor szerint ez rendkívüli módon befolyásolta az Iránról való közgondolkodást, különösen azon nemzedékekét, amelyek tagjai túl fiatalok ahhoz, hogy emlékezzenek az iráni forradalom előtti időkre. Például az Argo című filmben Ben Affleck rendező bemutatja, hogyan mentenek ki több amerikai állampolgárt Iránból az iszlám forradalom idején. Az iráni szereplőket egyoldalúan fanatikusokként ábrázolja (a kanadai nagykövet kedves perzsa takarítónőjén kívül); a Homeland című filmben Irán beleegyezik, hogy leállítja az urándúsító programját, de csak miután az amerikai hírszerzés vezető tisztviselői kicselezik őket. Az Emmy-díjas sorozat azt a benyomást kelti, hogy az amerikaiak igyekeznek becsületesen cselekedni, míg az irániak hajlamosak a kétszínűségre. A harmadik évad fináléjában a dühös teheráni tömeg bőszen éljenez, amikor a sorozat egyik amerikai hősét felakasztják egy nyilvános téren a Legfelsőbb Vezető óriási képe előtt – noha ilyen a valóságban aligha történt Iránban.

A soft power logikája szerint ezek a filmek befolyásolják az amerikai közvéleményt és felkészítik Amerika jövendő külpolitikai lépéseire a lakosságot, hiszen ha minél fanatikusabb, brutálisabb emberekként ábrázolják az irániakat, az megkönnyíti a döntéshozóknak, hogy elfogadtassák az emberekkel az olyan kemény lépéseket, mint Kászem Szolejmáni tábornok bagdadi kivégzése – amit Donald Trump rendelt el, és több mint száz „járulékos” áldozattal járt –, vagy hogy szigorú szankciókat hozzanak a gonosz iráni rezsim ellen.

Az 1986-os Top Gun című, amerikai elit vadászrepülőgép-pilótákról szóló filmben nem mondták ki nyíltan, hogy a Szovjetunió az ellenség, mert akkoriban az amerikai politika már az oroszok megpuhításán dolgozott, és a 2022-es Top Gun: Maverick című filmben sincs kimondva, hogy Irán a szóban forgó ellenséges ország, és mégis Iránról van szó. Nem titok, hogy a Top Gun-filmek az amerikai Védelmi Minisztérium „toborzófilmjei”, és természetesen nem hangzik el, hogy melyik ország nukleáris programját kell megsemmisítenie Mavericknek (Tom Cruise) és tanítványainak. Ha így tennének, az nyilván diplomáciai zűrzavart okozna, de Tom Cruise-ék célpontja egy kísérleti urándúsító telep – és így máris elfelejthetjük Oroszországot, Kínát és Észak-Koreát, hiszen ezen országoknak már van nukleáris fegyverük. A filmben elhangzik Bates admirális (Charles Parnell) szájából, hogy a nukleáris létesítményt több egyezményt is megsértve építik; ezzel India, Pakisztán és Izrael is kikerül a képből, mivel mindannyian fejlesztettek nukleáris fegyvereket, de nem írták alá az Atomsorompó-egyezményt (az 1970-ben hatályba lépett paktum célja az volt, hogy a nukleáris fegyverek birtoklását arra az öt országra korlátozza, amelynek már volt ilyen a birtokában: az Egyesült Államokra, Oroszországra, Kínára, Franciaországra és Nagy-Britanniára). Magyarán kizárásos alapon csakis Iránról lehet szó, ráadásul Irán hegyvidéki ország, a filmben pedig egy magashegyi, sziklás területen van a titkos létesítmény. A vadászrepülőgépek egy repülőgép-hordozóról szállnak fel, Irán pedig leginkább a Perzsa-öböl felől közelíthető meg amerikai gépek által a legkönnyebben. Mindez érdekes módon előrevetíti a jövőt, a mostani izraeli akciókat (amelyeket amerikai jóváhagyással hajtottak végre), de kissé a múltat is felidézi, hiszen 1981-ben az izraeli légierő F–16-osainak egy csoportja megsemmisített egy iraki atomreaktort az Opera vagy más néven Babilon hadművelet néven híressé vált rajtaütés során. Amerikában tehát a kultúra fegyverével is lövik Iránt.

A Magyar Demokrata hetilap további cikkei a témában

Ukrajna a Közel-Keleten sem áll jól

A Közel-Kelet lángra lobbanásának a legnagyobb vesztese jelenleg Ukrajna. A kijevi hangulatot jól mutatja Zelenszkij kétségbeesése.

Ezért omlott össze Irán

Meglepő gyorsasággal omlott össze az iráni védelem. Izrael már a háború elején megsemmisítette a légvédelmi rendszereket.