Ezért omlott össze Irán
Meglepő gyorsasággal omlott össze az iráni védelem. Izrael már a háború elején, az első 36 órában megsemmisítette azokat a légvédelmi rendszereket, amelyek veszélyt jelenthettek volna a harci gépeire, és olyan fölényre tett szert a perzsa állam légterében, hogy azóta minden további nélkül indíthat légitámadásokat.
Volt olyan, hogy mintegy 70 izraeli vadászrepülő indult el egyszerre Teherán felé, 900 mérföldnyi út megtétele után több órán át a főváros légterében keringett és tucatnyi célpontot bombázott. Pedig Irán a forradalom óta a muszlim világ síita ágának fejeként határozza meg magát, ennek megfelelően a fegyverkezésre is nagy súlyt fektetett. A nyugati fegyverembargók miatt megteremtette saját UAV- és rakétagyártását, nem függ külföldi beszállítóktól. Már a 2010-es évek elején rendelkezett ballisztikus rakétákkal, amelyekből ma már havonta 200–300 darab legyártására képes, tehát hosszú távon is fel tudja tölteni készleteit. Ugyanígy a dróngyáraiban évente százával készülnek hadra fogható UAV-k: például a támadó Sahed–136 és a Sahed–129 felderítő modellekből nagy szériákat gyártottak az elmúlt években. Összességében Irán hadiipara sok tekintetben önellátó – maga tervez, gyárt és szervizel számos fegyvertípust. Az iráni média és katonai elemzők gyakran büszkélkednek a hiperszonikus Fattah-1 rakétával is, igaz, hiteles források eddig nem erősítették meg ezek valós bevetését, inkább jól bevált közepes és közepes-nagy hatótávolságú rakétákat, illetve Sahed családú támadó drónokat használják.
De akkor miért muzsikálnak ennyire gyengén éles helyzetben? Egyrészt mert a háború (eddig) legnagyobb szerepet kapó haderőneme, a légierő tekintetében hatalmas lemaradásban vannak. Az iráni légierő kiöregedett amerikai F–4, F–5 és F–14-esei, illetve a szintén elavult orosz MiG-ek és Szu–22-esek nem versenyezhetnek a legmodernebb amerikai technológiát (F–35) alkalmazó izraeli légierővel. Az arányokon az sem sokat javít, hogy nemrég érkezett 24 vadonatúj Szu–35-ös vadászgép Iránba. Csepp a tengerben, és az eddig látottak alapján nem is vetik be ezeket. Másrészt hogy az iráni hadiipar fejlettsége ma még nem éri el a nyugati vagy izraeli szintet, a viszonylag olcsó, nagy számban gyártott drónok a fejlett izraeli légvédelmi rendszerrel szemben nehezen boldogulnak. Talán részben azért is indult éppen most az izraeli offenzíva, hogy így is így maradjon. Ráadásul aligha vannak Teherán kezében jelentős, eddig fel nem használt tartalékok, hiszen ha volnának, a háború eddigi szakaszában már bevetették volna őket.
Más kérdés, hogy Izraelnek egy ponton el kell majd döntenie, az eddig számára előnyös légi háborút folytatja-e a jóval rázósabb szárazföldi terepen is, ahol Irán kevésbé fejlett fegyverzete jobban tudna érvényesülni. És bár a Nezadzsa (iráni szárazföldi erők) főként régi amerikai és orosz harckocsikra (T‑54/55, T–72, M‑60, Zulfiqar), páncélozott harcjárművekre és helikopterflottára (AH–1 Cobra, CH–47 Chinook) támaszkodik, amelyek kevéssé versenyképesek a harcmezőn, az ukrajnai háború példája azt mutatja, hogy nagyobb tömegben alkalmazva még bőven labdába rúghatnak. Márpedig tény, legalább is eddig senkinek sem sikerült megcáfolni, hogy háborút nem lehet nyerni kizárólag légierővel.
