Irán kivéreztetése sikeresnek tűnik
A fogatlan oroszlán
Izrael megkezdte, Amerika pedig befejezte a munkát. A Donald Trump által elrendelt légi csapások nyomán Teheránnak nem sok választása maradt, mint arcát megőrizve, hangzatos szólamokat pufogtatva kihátrálni a konfliktusból. De tényleg szükség volt-e minderre? Valóban akkora veszélyt jelentett-e Irán a térség békéjére, mint azt ellenségei állítják?
„Nagyon sikeres támadást hajtottunk végre a három iráni nukleáris létesítmény, Fordo, Natanz és Iszfahán ellen. Már minden repülőgép az iráni légtéren kívül van. Az elsődleges helyszínre, Fordóra hatalmas bombatömeget dobtunk le. Minden repülőgép biztonságban hazafelé tart. Gratulálunk nagyszerű amerikai harcosainknak. Nincs még egy olyan hadsereg a világon, amelyik képes lett volna erre. Most eljött a béke ideje! Köszönöm a figyelmet” – foglalta össze Donald Trump közösségi oldalán, a Truth Socialön az Irán elleni amerikai csapás eredményeit.
Az Egyesült Államok ezzel a hétvégén feltette a pontot az Izrael által rajzolt i-re. A június 13-án kezdődő iráni–izraeli háborúban a zsidó állam légiereje elpusztította Irán atomlétesítményeinek a zömét. Egyedül az atomprogram ékkövével, a fordói urándúsítóval nem bírt, amelyet átlagosan kilencven méter mélyre a sziklák alá rejtettek el a gondos iráni kezek. Erre szórtak le az amerikai repülőgépek hat darab, egyenként 13,6 tonnás GBU-57A/B bombát. Válaszul az iráni vezetés „beláthatatlan következményekkel” fenyegetett és légi csapásokat indított. No nem az Egyesült Államok közel-keleti érdekeltségeit támadva, amitől sokan tartottak, hanem izraeli célpontok ellen.
Irán fogatlan oroszlánná vált, Donald Trump szerint pedig eljött a béke ideje. De valóban olyan veszélyes (volt)-e Irán, mint azt ellenségei állítják? Tényleg fenyegette-e atomprogramjával és egyéb eszközökkel Izrael és a térség biztonságát?
Nos, Irán bizonyos szempontból a világ egyik legbékésebb országa. Teherán 1886, a második perzsa–orosz háború óta nem indított támadást senki ellen, és akkor is csak azért, hogy visszaszerezze az egyébként az oroszok által kirobbantott, első perzsa–orosz háború során elveszített dél-kaukázusi területeit. A XX. század második felében a monarchikus Irán olyannyira „jófiú” volt, hogy atomprogramja felett az 1950-es években Amerika bábáskodott, az 1970-es években pedig a Virág-projekt keretében még Izrael is megosztott vele rakétatechnológiát és nukleáris know-how-t, azzal a céllal, hogy segítsék a nukleáris robbanófejek hordozására is képes közepes hatótávolságú rakéták fejlesztését. Nyugati kapcsolatai miatt a soknemzetiségű, de állami doktrínáját tekintve perzsa nacionalista Irán hűvös kapcsolatokat ápolt az arab nacionalizmus zászlóvivőivel, így Egyiptommal, Szíriával, Irakkal, no meg a palesztinokkal, miközben a szintén nyugat felé húzó Szaúd-Arábiával pragmatikus volt a viszonya.
Az 1979-es iszlám forradalommal aztán minden megváltozott. Az Egyesült Államok teheráni nagykövetségén lezajlott túszdráma, majd a heves nyilatkozatok sora egyértelművé tette, hogy Washington elvesztette szövetségesét. A viszonyon aztán az amerikai szankciók sora sem javított. Noha Irán ezt követően sem indított háborút senki ellen, egyéb módokon sikerrel forgatta fel a térség életét. Az iráni iszlám forradalom eszméje a síita pániszlám gondolatiság és a perzsa nacionalizmus hibridje. Miközben az alkotmány 11. cikkelye kijelenti, hogy „Irán az iszlám világ otthonának tekinti magát, és minden muszlim otthona”, a vallási és politikai vezetésben alapvetően perzsák dominálnak, és a hivatalos diskurzusban is elő-előtűnik a regionális perzsa dominancia gondolata. Tehát 1979-ben Ruholláh Homeini (Khomeini) ajatollah meghirdette a „forradalom exportját”, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Közel-Kelet országaiban élő síita kisebbségek (Szaúd-Arábia, Kuvait, Libanon, Szíria, Jemen) és többségek (Irak, Bahrein) fülébe duruzsolva próbálta aláásni a jellemzően szunnita elnökök, emírek és királyok autoritását. Ez vezetett többek közt az Irak és Irán között 1980 és 1988 közt dúló háborúhoz, amikor Szaddám Huszein az arabok, no meg ki nem mondottan a szunniták önjelölt védelmezőjeként indított háborút Irán ellen. A különböző szunnita rezsimekkel azóta sem mondható egyértelműen jónak Teherán viszonya.
De hogyan lett a síita és perzsa Irán a (többségben) szunnita és arab palesztinok legjobb barátja? Az iszlamista vezetés felismerte, hogy az 1967-es arab vereséggel, majd az arab világ önjelölt vezetőjének, Gamal Abden-Nasszernek 1970-es halálával az addig pánarabként beállított palesztin ügy gazda nélkül maradt. Irán politikai identitásának részévé tette az Izrael-ellenességet, és szunnita, valamint síita szövetségesein keresztül létrehozta az „ellenállás tengelyét”: 1982-ben, amikor Izrael bevonult Dél-Libanonba, az addig külföldi támogató síita közösség mögé állva megalapította a Hezbollahot. A szunnita többségű Szíriát irányító alavita, így a síita iszlám egyik ágához tartozó Aszad-rezsimmel politikai szövetséget kötött. 1987-ben a palesztin, szunnita iszlamista Hamász, majd a hasonló hátterű Iszlám Dzsihád támogatója lett. A 90-es években Jemenben a síita húszik támogatójává és kiképzőjévé lépett elő. Irakban az ősellenség, Szaddám Huszein bukását követően a síita kormány és a különböző milíciák patrónusaként szerzett befolyást. Irán és az Egyesült Államok ellen aztán nem közvetlenül, hanem szövetségesein keresztül indított támadásokat.
Közben Teherán nem mondott le a sah idején megindított atomprogramjáról sem. Persze hivatalosan nem akar atomfegyvert. Ali Hámenei legfelsőbb vezető 2004-ben fatvában (jogi véleményben) rögzítette, hogy az efféle fegyverkezés az iszlám elveivel ellentétes. 2015-ben pedig Barack Obama elnöksége alatt Irán atomügyi megállapodást írt alá az Egyesült Államokkal, az Egyesült Királysággal, Németországgal, Franciaországgal, Oroszországgal és Kínával. 2018-ban azonban Donald Trump izraeli nyomásra egyoldalúan felmondta a szerződést, új szankciókat vezetett be Teheránnal szemben, amelyeket aztán Joe Biden újabbakkal toldott meg. 2020-ban Trump elnök a téteket emelve likvidáltatta a teljes iráni katonai szövetségi rendszert koordináló katonai vezetőt, Kászim Szolejmánit. Minderre Teherán csak hangzatos szólamokkal és szimbolikus akciókkal válaszolt, viszont innentől kezdve már nem tartotta magára kötelezőnek az atomügyi vállalásait. Fokozta az urándúsítást és korlátozta a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) ellenőreinek a bejutását különböző objektumaiba. Ha a NAÜ jelentéseinek hinni lehet, Iránnak ma már 400 kilogramm 60 százalékosnál nagyobb sűrűségű uránja van, ami már majdnem eléri a fegyver előállításához szükséges tisztaságot, és kilenc bombához elegendő. Ez természetesen a Közel-Kelet egyetlen atomfegyverrel bevallottan rendelkező hatalmát, Izraelt és az arab országokat is aggasztja. Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Katar részben az iráni atom- és egyéb fenyegetés miatt ad otthont amerikai katonai bázisoknak és vásárolja dollár-százmilliárdokért a modern amerikai fegyvereket. Noha az elmúlt években Irán és legfőbb regionális riválisa, Szaúd-Arábia közeledni kezdtek egymáshoz, a bizalom korántsem teljes. Tény tehát, hogy Irán emberemlékezet óta nem támadott meg senkit, de ilyen-olyan módon sokaknak okozott fejfájást az elmúlt fél évszázadban.
A Hamász 2023 októberében indított támadása óta Teherán ütőképessége romokban hever. Légvédelme gyakorlatilag már nincs, emellett Izrael megroppantotta legfontosabb szövetségeseit, a Hamász és a Hezbollah árnyékai egykori önmaguknak, a szíriai Aszad-rezsim megbukott, a jemeni húszik és iraki milíciák pedig korlátozottan hajlandóak vásárra vinni a bőrüket. Nem véletlen, hogy a most zajló konfliktus során Abbász Aragcsi iráni külügyminiszter számos alkalommal elmondta, hogy ahogy Izrael felhagy a támadásokkal, ők is azonnal leállítják a válaszcsapásokat. Ha a kiszivárogtatott információknak hinni lehet, Teherán az elmúlt hetekben Cipruson és az Öböl-országokon keresztül is megpróbált békülő üzeneteket küldeni Izraelnek. Iránnak mára sem gazdasági, sem katonai ereje nem maradt harcot vívni az Egyesült Államok és Izrael ellen. Az amerikai csapás hatalmas arcvesztést jelent az iszlamista rezsimnek. Teherán most két lehetőség közül választhat: Elfogadja a Donald Trump által felkínált békét, vagy folytatja (válasz)csapásait vállalva ennek egyelőre beláthatatlan következményeit, majd később európai és arab közvetítőkön keresztül békét kér. Optimizmusra ad okot, hogy bár az amerikai csapásokat követően Irán rakéták sorát lőtte ki Izraelre, (lapzártánkig) nem indított támadást a Közel-Keleten lévő amerikai bázisok ellen. A visszafogottság arra enged következtetni, hogy Teherán tudja: ha Izrael immár amerikai segítséggel fogja folytatni a polgári infrastruktúra elleni csapásokat, azzal akár visszafordíthatatlanná is válhat a rezsim erodálódása. Ha ez nem történik meg, akkor még lehet visszaút, a Közel-Kelet pedig beléphet egy új korba, a gazdasági alapokon történő együttműködések korába. Más kérdés, hogy utóbbiban nem biztos hogy Teheránnak sok lapot fognak osztani.
A Magyar Demokrata hetilap további cikkei a témában
Ezért omlott össze Irán
Ukrajna a Közel-Keleten sem áll jól
