Miért ne szárnyaljak?

– Amikor interjúra készülök, sok mindenbe beleolvasok, belekapok az interjúalannyal kapcsolatban, ami aztán újabb és újabb asszociációkat, utalásokat, kérdéseket hoz elő. Valahogy ez jutott eszembe az írásairól is. Ahogy közbeiktat, visszaidéz, hirtelen másra asszociál, elmélázik az olvasóval együtt, betold, hozzáfűz valamit a szöveghez. Tudatosan alakította ki ezt az egyedi stílust?

– Mindig aktív „szakmai” életet éltem, egyetemen tanítottam, újságba írtam rendszeresen kritikákat, tanulmányokat, aztán a politikába is belekóstoltam. Ezeknek a területeknek mind megvolt a maguk stiláris rendje. Aztán szép lassan fölszabadultam még a saját magam emlékeitől is, független lettem mindentől. Nincs főnököm, semmifajta elvárás nincsen velem szemben, nem kérek és persze nem is kapok, megjegyzem, a legutóbbi könyvemet is saját pénzemen adtam ki. Mindez azzal jár együtt, hogy a stiláris szabadság élvezése közben valamiféle sajátos önfegyelmet is ki kellett fejlesztenem. Mert egy öregember – nyolcvanévesen már mondhatom magam annak – hajlamos a gátlástalan mesélésre, az összevissza dumálásra.

– Nem is ír összevissza, mert a sajátos stílusban is pontosan kirajzolódik a mély tárgyi és elméleti tudás.

– Köszönöm, ha így látja. Próbáltam ezt az idősebb kori mesélési vágyat összeegyeztetni a pontossággal, és valóban szándékosan igyekeztem olyanfajta szövegformát létrehozni, amely bekebelez szinte mindent a közérzet által fölkínált tényekből. Amikor írok, egyszerre kontrollálva és öntudatlanul behordozok mindent, amit a nyolcvan év tapasztalata és olvasmányai fölhalmoztak bennem. Ebből születnek a mondhatni amorf és műfajtalan szövegek, amelyek lehetnek életrajzi törmelékek, kultúrtörténeti adalékgyűjtemények, tájleírások, esszék, értekezések egyben. Remélem, ez jobb pillanatokban, legalább néhány oldalon keresztül, érvényes és sajátos szöveget jelent. Mind jobban érzem – és erről szoktunk beszélgetni a barátaimmal is –, hogy az embert az eltelt 70-80 év arra kötelezi, hogy lehetőség szerint mondja el, amit el tud mondani. Mert még egy gyerekkori semmicske kis emléknek is az ötvenes évek elejéről komoly történelmi súlya lehet. A korosztályunk, hogy csak a közelebbi barátaim közül Kulin Ferencet, Ambrus Lajost vagy Szörényi Lászlót említsem, ezen munkálkodik: hogy különböző formákban, szabályos-szabálytalan emlékiratban, ilyen-olyan felkérésekre, alkalmi szövegekben elmondja, ami történt. Hogy egy friss példát hozzak, régi mániám volt A locsolókocsi Mándy Ivántól. Ott játszódik a Józsefvárosban, ahol én is fölnőttem. Úgy él a lelkemben, hogy ez aztán a tökéletes regény – nem lehet sem hozzátenni, sem elvenni belőle. Elkezdtem gondolkozni rajta, hogy vannak-e még ilyen „tökéletes” regények – a Tom Sawyer kalandjai, az Ivan Iljics halála, A pacsirta, Az öreg halász és a tenger, a Halál Velencében? Ezeket „egybeírva” aztán kialakult megint csak valami olyan különleges katyvasz – talán nemsokára megjelenik –, amely, én is jól tudom, nem épelméjű dolog, semmi szakszerűség nincs benne. De azért valami olyasmire csak inthet, hogy miért ne szárnyaljunk, jómagam senkinek nem tartozom elszámolással. És azért, hátha, van benne valami…

– A szakszerűség, amit említ, sok tudományterületnek bűvszava, így az irodalom- és művelődéstörténetnek is. Eszünkbe juthatnak szürke emberek, akik írják az unalmas, „tudományos” szövegeiket, amelyeket senki nem olvas. Ám pont az említett Szörényi László írásai vagy az önéi nem éppen unalmasak.

– Szörényi Lacival egy évfolyamra jártunk, valóban, ő aztán igazán nem mindennapi alkat. A minap a születésnapom alkalmából több időt töltöttünk együtt, ittunk, anekdotáztunk. Mi még abba a tudományos rendbe keveredtünk bele egyetemistaként, hogy ennek a szakmának a hitelességéhez, érvényességéhez az kell, hogy ne tévedjél. Amit az adott témáról tudni kell, azt tudd. Akkor még nem volt internet. Akkor a legesendőbb cikkecskéhez is végig kellett járnod a szakmai anyagok följegyzésének hagyományos útját, könyvészet, bibliográfia, akár a kéziratig is vissza kellett menni. Nem lehetett bohóckodni, regélni – a szakmai utat végig kellett járni. Én elég korán elcsábultam a sajtó felé meg más irányokba, és ahogy szó esett róla, alakítgattam a stílusomat.

– Az ausztriai Radstadtban látta meg a napvilágot. Menekülniük kellett, mint oly sokaknak akkoriban?

– Igen. Apám katonatiszt, a komáromi lovasezred felderítője volt. A Don-kanyart végigharcolta, azzal a kis módosítással, amit életében soha nem mondott el, de utólag kiderült, hogy a tagja lett – ezt büszkén vallom – a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségnek. „Nem semmi” harcosok voltak: olyan magyar katonák, akik a front mögött harcoltak az oroszokkal, amolyan partizánmódszerekkel. A keresztapám volt ennek a seregnek a parancsnoka. Apámnak sikerült amerikai fogságba kerülnie. Szegény anyám pedig fiatal lányként ment utána a nagy hasával és a szintén kerekedő hasú más katonafeleségekkel, keresgélték a férjüket a háború borzalmai közepette. Így került Radstadtba.

– Járt ott azóta?

– Először 44 évesen jutottam el oda, már a rendszerváltozás idején. Érdekelt, ki vagyok, mi vagyok. A megfelelő hivatalban elém toltak egy nagy fekete könyvet, ahol megtaláltam a születési anyakönyvem, apám, anyám és a dajkám nevével. Kimásoltam az oldalt, itt van bekeretezve. Tehát tényleg vagyok. Utóbb az interneten találtam rá, hogy a kis, négyezer lakosú település (egy vár) híres szülöttei között akad egy XVI. századi lantművész, egy püspök, három olimpikon síző – és mellettük én is fel vagyok tüntetve.

– A – gondolom – elég nehéz gyerekkor után mégis egyetemre ment, majd huszonévesként a Kortársnál igazi idolokkal találkozhatott. Milyen emlékeket őriz erről az időszakról?

– Rendkívül imponáló volt, hogy olyanok írásait, verseit kezelhettem, akiket én addig könyvben olvastam. Huszonévesként olyan „ügyfeleim” voltak, mint Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János. Reszkettem, mint a nyavalya, de aztán belejöttem. Egyre szorosabb lett a kapcsolatom ezekkel a nagyságokkal… Emlékszem, micsoda beszélgetések mentek például Déri Tibor füredi kertjében. Akkor az irodalomnak olyan döbbenetes presztízse volt politikailag és társadalmilag is, ami ma már elképzelhetetlen. Az emberek olvastak – százezres példányszámban jelentek meg komoly írók könyvei. A mi nem éppen „mintagimnáziumbeli” osztályunkban majd mindenki olvasta ekkor – a hatvanas évekről van szó – a Kortársat, a Nagyvilágot és az Új Írást. Akármi lett is belőle. Tehát ennek a korosztálynak, ha nem is egyetemen tanult tovább, nem is bölcsészpályán indult el, széles körű irodalmi műveltsége volt.

– Ma ez nagyon nem így van.

– Hadd kezdjem azzal: sokkal kevésbé volt brutális a kommunista időszak, különösen az utolsó két évtized az irodalmi szereplők számára, mint amit manapság oly könnyen rámondanak. Azt mondhatják, visszasírom a kommunistákat…

– …szó szerint felírtam magamnak kérdésként, hogy mintha visszasírná azt az időt…

– Egy túrót sírom vissza, eleget kínlódtunk velük! Azt az állítást viszont vállalom – és többször le is írtam –, hogy irodalmi-kulturális szempontból nincs jobb korszak, mint egy diktatúra végső, halódó időszaka. Tényleg létezett cenzúra és öncenzúra, de azért ez egyáltalán nem volt mindent átható, pláne nem a nyolcvanas években. Mi is jó párszor mentünk raportra Aczél Györgyhöz, hosszan mesélhetném a kellemetlen vagy éppen vicces történeteket. De végül is ami fontos volt, így vagy úgy, előbb vagy utóbb megjelenhetett, legalább és utóbb szamizdatban vagy külföldön. Amikor a rendszerváltozás elkezdődött, a kilencvenes évek elején nem kerültek elő a fiókból tömegével remekművek, olyanok, amelyeket nem mertek korábban kiadni. Nem voltak köztünk olyanok, akik a börtönben is önnön vérükkel írták volna soha ki nem adandó eposzaikat. A Mozgó Világnál a nyolcvanas években mind több ponton kaptunk bele a tabukba. Ott az én korosztályom vitte a hangot: Kulin Ferenc, Szörényi László, Czakó Gábor és számosan mások. Volt például egy elv, hogy tilos emigrációban lévő szerzőt publikálni. Ha egy akár mégoly „ártatlan” írótól, mint Ferdinandy György, valamit le akartunk közölni, be kellett jelenteni. Mi meg nem jelentettük be, egyszerűen megjelent az írás. Az elején morogtak miatta, aztán már azt sem.

– De ötvenhat tabu volt nagyon sokáig.

– ’56-ról nem lehetett beszélni, azt komolyan tiltották. De azért ez is megváltozott a harmincadik évforduló, vagyis 1986 táján. Akkor olyan ereje volt az emigrációs nyomásnak Magyarországon, hogy az elvtársak sem nagyon mertek már pofázni az ilyen-olyan emlékidézések kapcsán. Akkor kezdett megerősödni a köztudatban, hogy eltelt harminc év, és a temetőkben ott vannak a megváltatlan, tehát felszámolandó parcellák. Kimentem akkor jómagam is a Kerepesi temetőbe. Elmondhatatlan látvány volt: szétburjánzott vadnövények, folyondár mindenfelé, ahol ’56-os elesettek sírjai voltak. A halotti dátum mindenhol 1956, a születési év pedig a harmincas évek, a negyvenes évek eleje. Csupa fiatal, csupa gyerek. Előbb haltak meg, mint hogy házasságot kötöttek volna, nem volt feleségük, családjuk, a szüleik akkortájt halhattak meg, senki nem emlékezett rájuk. Ez drámai élmény volt, nem lehetett nem érzékelni.

– Egyértelmű volt, hogy a politikába vezet az útja?

– Mondhatni, bezúgott az ajtón, mese nem volt. Nyomni kellett, pártot kellett szervezni, jött Lakitelek. A legtöbb esetben belesodródtam a fejleményekbe. Nem kerestem magamnak pozíciókat. Így volt ez a Magyar Távirati Irodával is. Fölhívott Antall József kabinetfőnöke, hogy elvállalom-e. Elvállaltam, és ezzel a miniszterelnök utolsó kinevezésről szóló aláírását én kaptam meg. Óriási kihívás volt, hiszen az MTI hatalmas vállalat, több mint 1300 ember, a régi rezsim politikai-ideológiai-kommunikációs centruma. A legvadabb liberálisokkal, a legszélsőségesebb sztálinistákkal és talán köztudott, hogy nem sokkal korábban még Kádár János felesége volt ott a személyzeti főnök. Én pedig becsöppentem oda mint „ejtőernyős”. Jobboldali, Antall-huszár, antiszemita… Dermesztő módon voltam egyedül. Utáltak, mint a szart – ezt nem tudom finomabban kifejezni.

– Hogyhogy nem küldték el Horn Gyuláék 1994-ben?

– Ezt senki nem értette. Amikor visszajöttek a kommunisták és azonnal lepakliztak libsi „ellenfeleikkel”, kirúgtak mindenkit, mindenhonnan, még a portást is, nem vacakoltak. Hornról korábban politikai publicisztikáimban egészen ronda mondatokat írtam le. Emlékszem, a kormányalakítás után valami fogadáson hárman fogtuk a poharat a régi társaságból: Pintér Sándor rendőrkapitány, Gallov Rezső sportvezető és én. Néztünk egymásra, hogy netén elárultunk valamit? Horn azt mondta nekem, hogy nyugodtan dolgozzam tovább. Én ezt úgy magyarázom utólag is, hogy velük lehetett még beszélni. Sőt, beszélgetni. Volt még bennük valami respekt a műveltség iránt. Mi tagadás, valamiféle ironikusan tartózkodó, de szívélyes viszonyba keveredtem Hornnal. Nem tudom, nem vonják-e vissza 2010 utáni kitüntetéseimet, ha bevallom, hogy az őszödi kormányüdülőben arról meditáltunk szauna után édes kettesben a hajdani pufajkás miniszterelnökkel, hogy no, most mit is igyunk, whiskyt-e vagy vegyes gyümölcsöt… Én sem lettem ettől áruló, és ő sem lett jobboldali.

– Mi történt két évvel később?

– Egyszerűen lejárt a hároméves megbízatásom. De még egy érthetetlen dolgot megjegyeznék. 1993-ban, éppen a kinevezésem idején dúlt a legvadabb médiaháború. Göncz Árpád sorra visszavágta Antall József jelöltjeit, a tévé élére és a rádió élére kinevezetteket. Engem viszont nem. Meg is kérdeztem ezt tőle, amikor átvettem a kinevezési okmányomat – ezer éve ismertem őt az Írószövetségből, „alkotóházban”, azaz a kétszemélyes iszkázi Nagy László emlékházban is voltunk együtt. Akkor már túl voltak nagy csatákon, Antallnak szegénynek pedig tudvalevőleg már csak pár hete volt hátra. Antallt nagyon megviselte, hogy milyen sok ganéságot követett el „Árpi bácsi” mint önmagát leleplező SZDSZ-es ügynök. Szerintem ekkorra már Gönczöt is megszállta valami, talán megszólalt a lelkiismerete.

– Legutolsó kötete beszédes címmel jelent meg: „Ithakám partját elértem… lekötöm hajómat”. Ez két Berzsenyi-versből vett részlet. Az első, az Életfilozófia című vers két sora úgy szól: „Ithakám partját elértem, / S ah, hazámra nem ismértem!” Ön sem ismer már rá?

– Harminc éve én is abban a faluban, Egyházashetyén vettem házat, ahol Berzsenyi született. Sok izgalmas ember fordul meg itt, falumbéli Ambrus Lajos barátom is. Berzsenyi mondata nagyon mély nemzetpolitikai allegória. Engem megfog a nemzetről való beszédnek ez a fajta méltósága, keménysége az ő végtelenül szubjektív költői világában. Ez nem program volt nála, egyszerűen a zsigereiből jött. A magyarokhoz című versében azt írja: „Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.” Május első szombatján a hagyományos Berzsenyi-ünnepségünkön idén éppen erről beszéltem: mit látna Berzsenyi, ha előrenézne, ebbe a korba, ahol már rég nem az a fő problémánk, hogy elpuhultunk… Hanem az, hogy a totális-globális fenyegetettség közepette miféle elképesztő össznemzeti gyűlöletvilágban kényszerülünk élni máról holnapra, nyomát sem észlelve valamiféle nemzeti minimumnak.

– Talán ezért is emlékezik vissza olyan nosztalgiával a hetvenes-nyolcvanas évekre, amikor még együtt volt Csurka és Esterházy és a többiek is mind. Más világ volt?

– A Hitel főszerkesztő-helyettese voltam a rendszerváltozás idején. 1988-ban az első fél, egy évünk a derű korszaka volt. Mindenki ott volt. Egy-két írótól eltekintve nem tudok a korból felsorolni olyat, aki ne írt volna a Hitelbe akkoriban. Beleértve Esterházyt, Tamás Gáspár Miklóst, Csurkát, Mészölyt, Csoórit… Az 1989-es négyigenes népszavazás volt az első igazi töréspont. Aztán az államvezetésből kirekedt liberálisok példátlan nemzetpusztító akciói. Aztán 1990-ben a Csoóri-féle Nappali holdra adott elképesztő tűzzápor. A taxisbokád. Az MDF mint vezető kormányerő végzetes szkizmái. Mert hány meg hány volt… Onnantól kezdve a két oldal közti beszéd le volt zárva, egészen brutális módon. Az ember pedig nézi a régi fényképeket, hogy például nemrég elhunyt feleségemék régi nagybörzsönyi házának kertjében micsoda focimeccseket vívtunk Esterházyval, Krasznahorkaival, Ablonczy Lacival, Kuruczcal, Czakóval, Szabadossal, Kulinnal… Szétmentek a dolgok, és úgy látom, összerakhatatlanok.

– A kilencvenes években, de még a kezdődő kétezresekben is szinte kizárt volt, hogy jobboldali, nemzeti érzelmű író, művész komolyabb díjat kapjon vagy megjelenhessen bizonyos fórumokon. Ezzel szemben sokkal befogadóbbnak tűnik a 2010 utáni kormányzat. Ugyanakkor jobbról sokan felteszik a kérdést, hogy miért kell bevenni a liberálisokat, ők sem vennének be minket. A liberálisok között pedig komoly polémia zajlik egymást is ócsárolva, hogy ha valamelyikük kitüntetést vagy ösztöndíjat kap, miért fogadja el ettől a „diktatúrától”. Ön hogy látja ezt?

– Amikor a Fidesz, mondjuk úgy, tényleg hatalomra került 2010-ben, akkor az első időszakban egyfajta jóvátétel volt a fő szempont. Aki nem kapott Kossuth-díjat vagy valami más díjat a korábbi időszakban, azok közül nagyon sokan megkapták. Jóvátették rengeteg ember keserűségét a méltányosság nevében. Viszont most már én is úgy látom, hogy a Fidesz-kormány legutóbbi éveiben mintha valami változás történt volna. Amikor Demeter Szilárdot megbízták ezzel, ő megpróbált valamifajta konszenzust létrehozni a két tábor között az irodalmi életben. A Térey-ösztöndíj valóban nagyon jó találmány volt, méltányos is, látva a névsorokat. Ez már akkora pénz, két-három évig lehet rajta dolgozni, hogy van lehetőség a művészi kibontakozásra. De persze tényleg meg is kell írnod, amit megígértél, nem csak elpiálni a pénzt. A Nemzeti Kulturális Alapnak is tagja voltam egy ideig, ott is láttam, hogy a libsik pont annyit kaptak, mint a másik oldal. Semmi okuk nem lehetett a panaszra – mégis folyamatosan ment, megy a sivalkodás. S van, amit szinte nem is vesz észre a közvélemény. Ott a Digitális Irodalmi Akadémia, amelyben ma is erős liberális többség van, egymást veszik fel. És mindezt úgy, hogy nem nagyon beszélnek róla, nem mondják el, hogy havi félmilliót kapnak a „semmire”. Ugyanakkor vérző ajkakkal üvöltik, hogy milyen elnyomó diktatúra van. Van az éremnek egy másik oldala is, amiről a témában valamelyest járatos emberként beszélek. A jobboldali dilettantizmus is nagy teret kapott. És kap ma is folyamatosan. Emellett működik egy mind kikerülhetetlenebb érdekszövetsége az Erdélyből áttelepülteknek. Irritáló olykor a Magyar Művészeti Akadémia egyes terepein észlelhető klikkszellem. Olyan alakok kerülnek helyzetbe, ami néha már nagyon nyomasztó. És – szerintem – a politika számára is kontraproduktív. Külön téma volna magának a kormányzati kulturális irányításnak az elemzése. És még valami: mindig nagyon várom március 15-ét, ki fog megint Kossuth-díjat kapni. S aztán fogom a fejem, hogy… Te jó ég!

– Érződik, hogy nyolcvanévesen is mennyire foglalkoztatják a közélet történései.

– Ezen a héten búcsúztam el az Életünk című folyóirattól, amelyet több mint húsz évig vezettem főszerkesztőként. Legyen stílusa az embernek, mondtam: nyolcvanéves lettem, ne szöszögjek vén nyálcsorgatóként mások kézirataival. Most itt vagyok, mint a szedett fa, ahogy mondták régen a parasztok. A politikai nézeteimmel sem terhelem a nyilvánosságot, legfeljebb ha egy-egy baráti felkérés megtalál. Jó pár éve nem írok publicisztikát, ezen a terepen is abbahagytam a politizálást. Úgy látom, 2010 után beállt egyfajta Tisza Kálmán-i, Bethlen István-i állapot, mutatis mutandis, a dolgok nagyjából jó irányba mennek, konszolidálta az ország állapotát a Fidesz-kormány. Derűs világ köszöntött ránk a 2010-es években a Gyurcsány-féle mocsok után. Rugdossam tovább a kommunistákat? De ma is ha megkérdeznek a televízióban vagy most a Demokratában, akkor elküldöm őket melegebb éghajlatra, nem puhultam el lelkileg. Ám most valami egészen új idő és kihívástömeg érte el Magyarországot.

– A kommunisták eltűntek, Gyurcsány is visszavonult. Mi jön utánuk?

– A mostani helyzet olyasmi problémát vet föl, legalábbis a parlamentarizmus felszínén, mint ami Lengyelországban alakult ki pár éve, amikor az utolsó kommunistát is kiszavazták a parlamentből. Maradt két jobboldali párt. De két ennél gyűlölködőbb társaságot a Föld nem hordott a hátán. Most valahol itt tartunk mi is. És úgy néz ki, lassan kétesélyessé válik a választás. Valóban tűrhetetlen, amit a Fidesz egynémely nyilvánosságba bekerülő embere csinál. Hol van, vagy mondjam így: hova lett és lesz menendő az a nemzeti burzsoázia, amely oly hatalmas lendületet kapott a politikától? És – tovább kérdezem – ebben az elképesztően nehéz külpolitikai helyzetben lehet-e keményen föllépni a belpolitikában? Hol van a V4? Nincs mellettünk olyan, aki velünk szavazna fontosabb ügyekben. Miért esz a fene hat-hét órán át a fővárosi lakásom és szombathelyi munkahelyem között? Vannak gondok, és ezt oly könnyű kihasználni. Ha nem is mondható túl korrektnek. Ami a Fidesz után jönne, ha jön, azt nem lehet felmérni. A káosz jön – mondják olyanok a környezetemben, akik nem a mostani rezsimre fognak szavazni. De mint „agg csont”, aki valamikor történelemből is diplomázott, szeretnék emlékeztetni egy régi orosz esetre. Az Ál-Dmitrij történetére, az 1600-as évek elejéről. Aki a semmiből jött, és akit a kétségbeesett és csodaváró nép a cári trónra ültetett. És aki alig egyévnyi uralkodása és példátlan gaztettek elkövetése után, megérdemelt pusztulását követően felfoghatatlan zűrzavart hagyott hátra. Meg a hírt, hogy nem is igazi pravoszláv orosz volt… Hogy küldték valahonnan.