Jutalomjáték

Nincsen bennem tüske amiatt, hogy esetleg beskatulyáztak, minden szerepemben igyekszem megtalálni az örömöt, és hozzáadni azt a kis pluszt, amivel a magam képére alakíthatom – mondja Csuja Imre. Az Örkény Színház tagja számos más alakítása mellett az októberben bemutatott IV. Henrik címszerepében, filmen pedig a Valami Amerika 3-ban látható.

– A Valami Amerika legújabb folytatásában a korábban megismert maffiózó szerepében tér vissza. Még a második rész kapcsán nyilatkozta, hogy eleinte nem tudta, miként adjon sajátos ízt a karakternek, végül egy nyelvtani játékban találta meg az egyediségét.

– Így van, olvasás közben vitatkoztam a szövegkönyvvel. Az állt benne ugyanis, hogy „szólj Alexnek”, én pedig úgy tanultam még az iskolában, hogy a vegyes hangrendű szóhoz mély toldalék járul. Mára már mindkettőt elfogadják, de ez a kis nüansz, ahogyan a szereplő mindig hangosan bizonytalankodik ragozás közben, megteremtette az alak karakterét, és nem vált egy közhelyes gengszterré. A harmadik részben az újabb érdekes szituációk miatt további vonásokkal gyarapszik majd a figura, de nem lőném le előre a poénokat.

– Hegedűs Bálint, a Nemzeti Film­alap forgatókönyv-fejlesztési igazgatója egy korábbi interjúnkban úgy fogalmazott, ez a mozi valószínűleg a Kincsem tavalyi nézőszámrekordját is megdönti majd. Ön miben látja a sorozat szinte páratlan sikerét?

– Első osztályú színészek játszanak benne, rendkívül jól. Herendi Gábor pedig igazán profi rendező, a kisujjában van a szakma, és a kivételes tempóérzékének köszönhetően az összes eddigi rész sodró lendületű volt. Utóbbi kulcskérdés egy vígjáték esetében: a műfaj halála, ha üresjáratok szakítják meg a lendületet. Ugyanilyen fontos az is, hogy szerethetők a figurák. Mindenki magára ismer bennük, vagy élcelődik, ironizál rajtuk, esetenként meghatódik vagy elrévül. De a lényeg, hogy magyar filmet láthatunk, magyar színészekkel, magyar mozikban, magyar nézőknek címezve.

– Több hasonló vállalkozásban vett már részt, az egyik legkedveltebb hazai színész, az Üvegtigristől kezdve számos filmben kisebb karakterek megformálásával is a legemlékezetesebb momentummá vált a vásznon. Nem bántja, hogy ennek ellenére ritkán kap főszerepet?

– A színész nem osztja, hanem eljátssza a szerepet, és örül neki, ha egy alkotó őrá gondol. Nyilván a filmrendezők szeretik kihasználni a színészekben rejlő komikus vénát, és bennem is ezt látják meg. De nincsen bennem tüske amiatt, hogy esetleg beskatulyáztak, mert bár kissé egyívásúak a közönségprodukciókban alakított szerepeim, mindegyikben képes voltam megtalálni az örömöt, és hozzáadni azt a kis pluszt, amitől a magam képére alakíthattam. Valószínűleg a népszerűségem is ennek köszönhető, a nézők észreveszik az igyekezetet. A színházban persze más a helyzet, ott a kisebbek mellett komolyabb szerepeket is játszom, a verses estjeimen másfél órán keresztül csak szavalok. Egyszóval, teljesnek érzem az életemet és a karrieremet.

– A főleg közönségbarát filmek, amelyekben nézők százezrei látják, segíthetnek a színház, vagy ha úgy tetszik, magaskultúra népszerűsítésében is?

– Konkréten megesett, hogy Arthur Miller Pillantás a hídról című előadása után megvárt egy házaspár. Megkértek, hadd szorítsák meg a kezem, ugyanis csak azért jöttek el, mert kíváncsiak voltak, vajon ez az „easy rider gyerek” mit hoz ki egy komoly darabból, és sikerült meglepnem őket. Vagy még egy példa. Az Üvegtigris 2 bemutatója után nem sokkal álltam a piros lámpánál, rám nézett egy hölgy, elkezdett nevetni, gratulált, mire mondtam, hogy „köszi, easy rider!” Ő pedig azt felelte, hogy nem, nem, tegnap látott az Örkény Színházban a Novecento – Az óceánjáró zongorista legendája című darabban, ezért szólított meg. Csoki szerepe teljesen megfér a komoly drámai darabokban való alakításaimmal, ezért nincsen bennem félelem, hogy úgy fogok meghalni, hogy csak az előbbi miatt emlékeznek majd rám. Kétségtelen, hogy a gyakran lenézett közönségfilmek tettek népszerűvé, de sokan eljönnek később a színházba is.

– A színház, a film és a szinkron mellett hajléktalanoknak tart felolvasóestet, és önkéntes rohammentősként járja az utcákat. Honnan ered ez a fajta szociális érzékenysége?

– Mindig volt bennem segítő szándék, talán mert vidéki gyerek vagyok, fiatalkoromtól kezdve érzékenyen viszonyultam a különböző emberi sorsokhoz. Így amikor megkerestek az Országos Mentőszolgálattól, hogy forgassunk egy kampányfilmet a Valami Amerika stílusában, örömmel vállaltam, ahogyan azt is, hogy kísérjem el őket rohamkocsival egy napon keresztül. Sok mindenhez persze nem értettem, csak vittem a kellékeiket, és a jelenlétemmel, a népszerűségemmel segítettem a munkájukat. Hasonlóképpen szívesen tettem eleget a Magyar Máltai Szeretetszolgálat felkérésének is, hogy olvassak fel verseket egy hajléktalanszállón. Olyan jó érzéssel töltött el adni valamit azoknak az embereknek, akiknek se pénzük, se energiájuk nincsen színházba járni, hogy azóta rendszeressé váltak számomra ezek az estek. Legutóbb, néhány hete Szombathelyen másfél órán keresztül Petőfi Sándort, Arany Jánost, József Attilát szavaltam nekik, és elmondtam a Jónás könyvét.

– Mit tapasztal, milyen a fogadtatás?

– Másként reagálnak ezek a kitaszított emberek egy-egy lírai versre vagy akár a Szózatra. Minden mondat másfélszeres erővel hat egy hajléktalanok számára kialakított vonatkocsiban, ez a közönség sokkal kiszolgáltatottabb és ezáltal érzékenyebb, kiéhezettebb a kultúrára, mint a mindennapos nézőim. Tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de azért próbálja meg az a madár. Hogy nem felesleges az igyekezetem, mutatja: a példám nyomán több kollégám is vállal azóta hasonló fellépéseket.

– Amikor hazamegy, képes maga mögött hagyni a látott sorsokat?

– Meg is bolondulnék, ha hazavinném, át kell kapcsolni, akárcsak a szerepek után. Szoktam beszélgetni esténként a feleségemmel, de nem kezdem el fojtogatni, mint az Othellóban, ahogy a Tóték után sem hajtogatok dobozokat egész éjszaka. Nagyjából másfél órára van szükségem egy előadás után, amíg sikerül visszakapcsolnom a való világba, ezalatt beszélgetek vagy magamban elemzem a nézői reakciókat, mekkora volt a taps, hol köhögtek bele kicsit, és melyik mondatnál voltam túl halk. Ha hibáztam, akkor bosszankodok kicsit, ha pedig úgy érzem, jól sikerült, akkor elönt a jóleső fáradtság.

– Egyetlen alkalmat leszámítva még soha nem utasított vissza szerepet. Minden karakterben meglátja az érdekességet és a pozitívumot?

– Az említett alkalom sem azért esett meg, mert hirtelen válogatós lettem, hanem mert a rendező is látta, hogy tévedés volt rám osztani a szerepet, így közös megegyezéssel, harag nélkül váltunk el egymástól. De előtte három hétig keményen dolgoztam rajta, és megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozni belőle. Azóta valóban nem volt ilyenre példa, talán mert elsősorban mindig a kíváncsiság hajt: érdekelnek az adott karakter mozgatórugói, szándékai, motivációja és a világnézete, a kialakulásuk miértje. Friss előadásom, Az átváltozás kapcsán például az is fontos kérdés volt, hogy a figura – egy irodavezetőt alakítok, aki a főhősnek valaha a tanára volt, és bosszúszomj vezérli – miként viszonyul a kisemberekhez. Egy egészen kicsi, mindössze nyolc-tíz mondatos szerepről van szó, de attól még ugyanúgy meg kell fejteni a figurát, ki kell bogozni a szálakat, akár egy jó nyomozónak, amikor szagot fog.

– Ha lehetősége lenne rá, hogy megválassza, mely alakításai miatt emlékezzenek önre, tudna azért egyet-kettőt kiemelni?

– Őszintén mondom, nincsen olyan szerep, amit a másik fölé helyeznék. Mindegyik nagyon fontos számomra, nem is tudnék estéről estére felmenni a színpadra, és játszani, ha nem kötődnék még a legkisebb általam megformált mellékkarakterhez is. De ha muszáj néhány darabot megnevezni, akkor a Pillantás a hídról és a Tóték biztosan közöttük lenne. És a IV. Henrik. Egyrészt, mert még az újdonság erejével hat, másrészt, mert egy igazi jutalomjáték, amelyet idősebb színészeknek szoktak felajánlani. Ezek szerint már elég öreg vagyok. 

Német Dániel