Hirdetés

– Miért tartja különösen fontosnak a kora gyermekkor időszakát?

– Mert meggyőződésem, hogy az ember első 7-8 éve az élet legkritikusabb periódusa. Ami ez idő alatt történik, az meghatározza a jövőnket. Nem mindegy tehát, hogy ez az időszak áldás vagy átok-e a gyermek számára. Óriási a szülők, nagyszülők, kisgyermeknevelők, óvodapedagógusok, tanítók felelőssége, mert az idegrendszer ekkor még rendkívül képlékeny. Sokat tehetünk ilyenkor a gyerekért, de sajnos olyan károkat is okozhatunk, amelyek visszafordíthatatlanok.

– Hogyhogy?

– Jack Shonkoff professzor azt mondja, az agy az egyetlen szervünk, amelyik túl korán születik meg. A sok milliárd idegsejt készen áll ugyan, de a kapcsolat közöttük – vagyis maga a tanulás alapja – a környezeti tényezők hatására kezd épülni. Régen azt hittük, hogy a gyerekek agya fejletlen, ma viszont már tudjuk, nyolcéves korra gyakorlatilag teljesen beérik. Elég, ha az anyanyelv elsajátítását nézzük: a világ egyik legbonyolultabb nyelvét, a magyart gyermekkorban másfél év alatt képesek vagyunk megtanulni, míg felnőttként éveken át szenvedünk, hogy eljussunk egy középfokú nyelvvizsgáig. Az agykutatók ezt az első nyolc évet „Window of Opportunity”-nak, azaz a lehetőségek ablakának hívják. Ekkor a legfogékonyabb a gyermeki agy, ekkor tanulunk a legtöbbet a környezetünkről, a világról. Az ablak becsukódásával párhuzamosan azonban az agy szerkezeti fejlődése is lelassul. Tanulni ugyan életünk végéig lehet, de a lehetőségek már sokkal korlátozottabbak. Az emberi elméről az elmúlt 5-10 év alatt többet tudtunk meg, mint az azt megelőző évszázadok során, de még mindig kérdés, hogyan tudjuk ezeket az ismereteinket a gyakorlatba átültetni. A neuropedagógia épp azt vizsgálja, mit tehet a szülő, a pedagógus vagy a kisgyermeknevelő annak érdekében, hogy ezt a csodálatos fejlődési lehetőséget megtámogassa.

– Úgy tudom, ma már több egyetemen is vizsgálják, miként hat a mese a gyermeki idegrendszerre.

– Nem véletlenül, az érzelmek ugyanis örök érvényűek, és az azokra épített dolgok sosem fognak elavulni. Ma sajnálatos módon az érzelmi fejlődés támogatása, a társas kapcsolatok tudatos fejlesztése sokszor hiányzik a nevelésből. Tesztelünk, méricskélünk, százalékokat számolgatunk, miközben a legfontosabb dolog, a lélek ápolása sokszor háttérbe szorul. Ha a gyerekek idegrendszeri fejlődésének sajátosságaihoz nem illeszkedik, nem alkalmazkodik a környezet, akkor egyre gyakoribbá válnak a neurológiai zavarok. Az alfa generáció számára az azonnaliság már természetes. Az internet megjelenése óta, 20-30 év leforgása alatt a számítógép kulturális és mentális sokkok sorozatát hozta. Egy amerikai kutató, Neil Postman azt mondja, a képernyő olyan, mint egy fausti alku: egyszerre ad és vesz el, csak nem egyenlő mértékben. Manapság óriási a gyerekek képigénye, és attól az információáradattól, ami nap mint nap éri őket, egyre kielégületlenebbek, feszültebbek lesznek. Mielőtt feldolgoznák az egyik ingert, már jön is a másik. A képi információ ráadásul nem igényel fantáziát: mivel a gyerekek mindent készen kapnak, elmarad a belső képek megalkotásának folyamata. A képernyő, a televízió és az internet olyan nekik, mint a gumicsont a kutyának. Rágják, szívják, de nem tudnak belőle semmit sem hasznosítani, nem táplálja őket igazán. A technikai eszközök hasznosak, én magam is használom őket, de a gyerekek esetében hatalmas a felelősségünk: nem mindegy, hogy mit, mikor, mennyit és milyen formában engedünk be az életükbe, hiszen az első években a gyerekek kiszolgáltatottak és nagyon befolyásolhatók.

Kapcsolódó cikkünk

– De mégis miért olyan nehéz kihúzni a digitális cumit a szájukból?

– Mert a tévé és az internet folyamatosan visszajelez és jutalmaz. Olyan jó volna, ha a szülők és a pedagógusok is így működnének! A Pygmalion-effektus, az önmagát beteljesítő jóslat egyfajta vezérfonal a pedagógiában: amikor azt mondom a gyereknek, hogy „te azok közé tartozol, akik ezt meg tudják csinálni, és itt vagyok én, aki majd segíteni fog”, az nagyon pozitívan tud hatni. Sajnos azonban a pedagógia még inkább a hiányállapotok, a gyengeségek és a sérülések tudománya, arról folyik a diskurzus, hogy mi nem működik jól a gyermekben. Ahelyett, hogy arról beszélnénk, miben jó az egyén és hogyan tud abban még kiválóbb lenni. Ne csupán arra figyeljünk, hogy melyek a rosszul működő funkciók és hogyan lehetne azokat megjavítani. Látott már ön például olyan iskolai házirendet, amiben azt sorolják fel, mit szabad csinálni az intézményben?

– Miért olyan fontos, hogy meséljünk a gyerekeinknek?

– A belső képvetítés képessége a tanulás alapja. Gyerek voltam, amikor Várkonyi Zoltán filmet készített az Egri csillagokból. A magyartanárunk elvitt minket moziba, és állítólag majdnem kiküldött a teremből, mert szinte minden jelenet után felkiáltottam: „Én ezt nem így képzeltem el!” Az olvasás és a mesehallgatás során elindul a saját mozi. Ha nincs mozi, nincs fantázia, nincs kreativitás, ami a munkánk, az életünk alapja. Nekünk, magyaroknak ráadásul olyan kincs van a kezünkben, amivel nem sok nemzet büszkélkedhet. A magyar mesék ezernyi dologra jók: fejlesztik a kognitív képességeket, a logikus és kritikus gondolkodást, az érzelmi intelligenciát, a kíváncsiságot, a játékosságot, a kapcsolatteremtés és az egymásra figyelés képességét. A népmese tulajdonképpen mintázata életünk természetes hullámzásának: ott van benne a jó és a rossz, az öröm és a félelem, a születés és a halál, a bizonyosság és a bizonytalanság. Nem véletlenül alkalmazzák ma már nagyon nagy sikerrel terápiás eszközként is.

– Azt mondja, pedagógiai és szülői szempontból is időszerű lenne a mesélés rehabilitációja?

– Sosem volt még ennyire időszerű. A mese segít a kiteljesedésben. A gyerekek érzelmi biztonság nélkül félnek a repüléstől. Hogy kialakuljon bennük a korai kötődés és szárnyakat növeszthessenek, ahhoz azonban mélyre nyúló és szerteágazó gyökérzetet kell növeszteniük. Ehhez mindenekelőtt élményekre, tapasztalatokra van szükségük. A mese erről gondoskodik. Miközben a gyerek hallgatja, kettős tekintettel néz a szülőre: rászögezi szemeit a mesemondóra, közben elképzeli a hallottakat maga előtt. Az agy számára pedig ez a folyamat nagyon fontos. Mert igazán az visz előre az életben, amiért az ember megdolgozik. Ez az, amit ma úgy nevezünk, hogy flow. A mese gyermekkorban a legjótékonyabb hajtóerő. Amikor a kicsik teljesen belemerülnek egy élménybe, az belső fejlődést indít el náluk.

– Ami szerintem nagyon hiányzik még a mai pedagógusok eszköztárából, az a humor.

– Pedig nincs olyan agyi terület, amelyre a mosoly ne volna hatással. A nevetés oldja a feszültséget, csökkenti a vérnyomást, javítja az emésztést, méregtelenít, sőt, a gyógyításban is alkalmazzák – elég, ha a bohócdoktorokra gondolunk. Nem véletlenül hozom ezt példaként, hiszen a mese – a dráma mellett – tele van örömmel, vidámsággal, ennél fogva nemcsak gyógyszer, hanem a megelőzés eszköze is. Ha úgy tetszik, az élet megolajozója, a nevelés fűszere. Jó volna, ha nagyobb szerepet kapna a gyerekek nevelése során, ehhez viszont pedagógiai kultúránk újragondolására van szükség.

– Mit ért ez alatt?

– Emlékszem, amikor gyerekkoromban lekísértem nagyapámat a borospincébe, ő mindig énekelt. Akkor még nem sejtettem, miért. A tanulmányaim során tudtam meg, hogy az éneklés nem engedi aktivizálni a félelemérzetért felelős hormonokat. Ő ennek nyilván nem volt tudatában, csupán azt érezte, hogy amit csinál, az jó neki. Azt is tudom, hogy egészen kicsi voltam még, de már az ölébe ültetve mesélt nekem. Ösztönösen nyúlt ahhoz az eszközökhöz, amiről már a tudomány is bebizonyította, a gyermeki idegrendszer legjobb támogatói. Hamvas Béla is azt mondta, a dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, nem alul, hanem felül és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.

– Mégis vannak kisgyermeknevelők, pedagógusok, akik szerint szülőként akkor cselekszünk helyesen, ha sterilizáljuk a mesét, kiirtjuk belőle az ijesztő és a halálhoz kötődő jeleneteket, és a gyerekek csak egy cukormázas történetet kapnak, amiben ritkán történik végérvényesen rossz és a gonosz is vicces.

– A gyermekek kétféle szorongást élhetnek át. Debilizálót, vagyis bénítót, amikor mondjuk válnak a szüleik vagy elvesztik szeretett nagyszüleiket, illetve facilitálót, magyarul serkentőt, ami nem bénít, hanem mozgósítja az erőforrásokat, segíti egy folyamat beindulását vagy hatékonyabb működését, akár azt, hogy jobban tudjon figyelni vagy oldottabban tudjon elmondani valamit a gyerek. A mese ez utóbbit idézi elő. Egy szorongásoldó, megnyugtató varázsszer. Egyébként az emberi gondolkodás kora gyermekkorban meglehetősen fantáziadús. A kicsik az élettelen dolgokat élő tulajdonságokkal ruházzák fel: ezért rajzolnak például szájat a napocskának. Egyszerre élnek a mese világában és a valóságban. Aztán persze eljön az az idő, amikor már éles határvonalat húznak a kettő közé. A népmesék szeretete évszázadok óta töretlen, ami a legfőbb bizonyítéka annak, hogy az általuk okozott trauma – ha mindenáron annak akarjuk nevezni – egy kis szülői ráhatással könnyen feldolgozható, sőt, a gyerekek javára fordítható. A mesék nagyon jó példákat hoznak az emberi viselkedésre: a konfliktushelyzetekre és a megoldási lehetőségekre. Ami egy Benedek Elek-mesében benne van, az tulajdonképpen az élet esszenciája.

– Ma mégis sokkal népszerűbb a tévé elé ültetni a gyerekeket, mint mesélni nekik.

– Emlékszem, nagyapámnak volt egy órája, és annyira érdekelt, mi mozgatja a mutatót, hogy addig nem nyugodtam, míg le nem csavaroztam a hátulját. A gyerekeket velük született kíváncsiság hajtja: kutatják, mi hogyan működik. Ez a belső motiváció táplálja a kauzális, vagyis ok-okozati gondolkodást, amelynek kialakulása a világban való eligazodás alapja. Manapság különösen fontos lenne ennek a támogatása. De ne halat adjunk a gyerek kezébe, hanem horgászbotot! Ne kész megoldásokat, hanem lehetőséget a világ felfedezésére. Az élményen keresztül ugyanis érzelmileg bevonódik, és ez csapódik le végül a kognitív fejlődés szintjén. Láthatjuk, hogy a kész tudásanyag közlése, az iskolapadban való görnyedés egyre kevésbé hatékony. Ehelyett ismét előtérbe kerülnek olyan reformpedagógiai megközelítések, mint Maria Montessori pedagógus és pszichológus, Rudolf Steiner filozófus vagy Célestin Freinet néptanító módszerei. Ők már a XX. század elején azt hirdették, „bontsuk le” az iskola falait és vigyük ki a gyerekeket a természetbe, ahol a világ működését nem könyvekből, hanem testközelből, tapasztalatszerzés alapján ismerhetik meg. Az élményközpontú pedagógia sarkalatos kérdése, hogy jelen van-e a mindennapi nevelésben a játék, a mese, a jókedv és az alkotás. Ez most rajtunk múlik.