Film, tankönyv, képregény

– Mit kell tudnunk erről a vatikáni filmfesztiválról?

– A Mirabile Dictu egy 15 éve létező katolikus filmfesztivál, amelyet 2010-ben a Kultúra Pápai Tanácsa támogatásával hozott létre Liana Marabini olasz filmrendező azzal a céllal, hogy a hitet és az egyetemes értékeket bemutató filmeket népszerűsítse. 2025-ben rekordszámú, tíz országból mintegy 3284 nevezés érkezett, és a rövidfilmek közül az Évforduló mellett egy olasz és egy iráni alkotás került be a legjobb három közé. A díjátadón sajnos személyesen nem tudtam ott lenni, a halat formázó, Krisztust szimbolizáló díjat postán végül azért megkaptam.

– Az Évforduló valóban rövid, alig több mint ötperces alkotás, beszéljünk róla a korábbi filmjei tükrében, vagyis hogy illeszkedik-e valamiféle folyamatba? Ugye már 2003-ban jelentkezett az egész estés Nomen est Omen, avagy Reszkess Szabó János!-sal, amely mára valódi kultfilmmé vált.

– Az Évforduló az első igazán komoly mondanivalójú filmünk, igaz, a Nomen est Omen, majd a 2007-es Deus ex machina után sokáig egyáltalán nem, illetve csak a diákjaimmal forgattam. Az elmúlt években viszont szinte egyszerre született meg három rövidfilm, a Nusi, a Melodicus Miseriosis és az Évforduló ötlete a fejemben. Utóbbi eredetileg egy idős néniről szólt, aki várja haza a családját, ők azonban folyamatosan lemondják a látogatást, nem érkeznek meg. Végül kiderül, hogy a családtagok a valóságban nem, csak online léteznek. Aztán jött egy újabb ötlet, a forgatókönyvet egy kicsit átírtam, és ebből született meg a film. Ami mindegyik filmemben közös, az az állandó főszereplő, Szamosi Ferenc, Fezó barátom, aki már egy ideje Németországban lakik, és velem együtt nem szakmabeli: míg én németet tanítok a Mozgásjavító Gimnáziumban, ő most éppen biztonsági őrként dolgozik. Csak éppen szeret színészkedni, én meg filmet rendezni, így jó páros vagyunk! Érdekes, hogy míg a Melodicus Miseriosist, amit egy barátom harminc évvel ezelőtti demófelvételeire írtam, igazából csak gegnek szántuk, ezzel szemben a Nusit, amelyben a magyar futballválogatott megnyeri a világbajnokságot, nagy durranásnak gondoltuk. Ehhez képest a Melodicus két fődíjat nyert, a Nusi meg elhozott ugyan pár különdíjat, de nem ütött akkorát, mint szerettük volna. És ha a főszereplőn és az abszurd humoron kívül további közös nevezőt keresünk a filmjeimben, talán a költségvetésük is az. Merthogy mindegyiket támogatás nélkül, szinte nulla forintból csináltuk.

– Mégis hogyan?

– A Nomen est Omennek nagyjából 60-70 ezer forint volt az összköltsége, a legnagyobb tételt ebből a kazetták tették ki, amiket az akkori Mini DV kamerához kellett venni. A szereplők kivétel nélkül a barátaink, így Eperjes Károly, Koltai Róbert, Rudolf Péter, illetve a családtagjaink voltak, a stábot pedig én képviseltem egy személyben, hiszen még operatőrünk sem volt. A forgatásra egyetlenegyszer jött velünk szívességből egy profi hangmérnök, mert nem akartuk elszúrni azt a jelenetet, amit Michelle Wilddal vettünk fel. A Hoppárézimi!-t jegyző Zemlényi Zoltán ugyanis tartott egy bulit, ahonnan éppen indulni készültünk, amikor beállított Kovi és vele Michelle Wild. Beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy szeretne váltani és másfajta filmekben játszani. Így a Nomen est Omen lett az első nem felnőttfilmje, ahol óvszereket kellett tesztelnie a főszereplővel, persze dunyha alatt. Jött tehát velünk a hangmérnök, aki bedugott valamit a kamerába, amitől a mikrofon elkezdett gerjedni, a hang pedig használhatatlan lett. A másik nagyjátékfilmünket, a Deus ex machina krimiparódiát még ennél is olcsóbban sikerült kihoznunk, legtöbbe talán a levágott műfej bérlése került.

– Említette, hogy amikor éppen nem filmet készít, németet tanít a gimnáziumban. Az, hogy kizárólag csak a filmezéssel foglalkozzon, soha nem szerepelt a tervei között?

– Dehogynem! Sőt! Tizenkét éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy filmezni fogok. Playmobil játékokkal és plüssállatokkal rendeztem is magamnak filmeket. Egyszer, amikor egyedül voltam otthon, majdnem fel is gyújtottam a lakást! Jedi bábukkal és hungarocellből készített űrhajóval ugyanis leforgattam a Csillagok háborúja folytatását. Az űrhajó hátuljára gyufákat szereltem, amiket meg is gyújtottam, hogy sugármeghajtással tudjon közlekedni. Persze ezeket a „rendezéseimet” kamera híján még nem tudtam felvenni. Amikor apám (Szalay Károly, a közelmúltban elhunyt író, lapunk publicistája – a szerk.) megtudta, hogy filmrendező szeretnék lenni, rábólintott ugyan, de arra kért, legyen mellette valami „normális” szakmám is, hiszen rengeteg munka nélküli rendező van Magyarországon. Ez egyébként tény, hiszen akiket ismerek, mindig arra panaszkodnak, hogy kevés a munka, vagy hogy olyan dolgokat kell elvállalniuk, amihez nincs kedvük. Velük szemben én csak azt a filmet forgatom le, amihez éppen kedvem van.

– Így lett önből némettanár, aki tankönyvet is írt Deutsch mit Comics címmel, amelyben a nyelvkönyvekben jól megszokott témaköröket képregény formájában, humorosan dolgozza fel olyan jeles rajzolók közreműködésével, mint Kaján Tibor, Sajdik Ferenc vagy Balázs-Piri Balázs. A képregény műfaja legalább olyan közel áll önhöz, mint a film?

– Egy képregény majdnem olyan, mintha egy film storyboardja volna, vagyis a két műfaj mindenképpen összekapcsolható. Sajnos azonban a kommunizmus alatt a képregényt Magyarországon üldözték, mert amerikai propagandának tartották. Egyedül azok jelenhettek meg, amelyeket a francia kommunista párt adott ki, így például a népszerű Pif Gadget, illetve néhány híres magyar író regényadaptációja. Ez utóbbival szemben az igazi képregény, amelyet egy szerző ír és rajzol, már önmagában önálló műalkotás. Az egyik legnagyobb kedvencem a német, de magyar felmenőkkel is rendelkező Peter Puck, akinek Rudi figuráját köszönhetjük, tőle megvan minden, ami eddig megjelent. Szinte hihetetlen, de Németországon kívül eddig még nem adták ki sehol, én voltam fordítottam le belőle néhányat a Covid előtt még létező Kretén magazinba. De nagyon kedvelem a spanyol Francisco Ibáñez Talavera két titkosügynök-figuráját, Mortadelót és Filemónt is.

– Mindezek mellett tíz évvel ezelőtt létrehozta a Mozgásjavító Filmműhelyt, ahol mozgássérült diákokkal közösen készít filmeket. Hogyan kezdődött a műhely története, és milyen filmek kerülnek ki innen?

– Gimnáziumunk, a Mozgásjavító Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény a Korong utcában van, annak a háznak a szomszédságában, ahol József Attila megírta A város peremén című versét. Ennek megfilmesítésével indultunk el a diákjaimmal azon a József Attila-pályázaton, amit a kerület 2015-ben hirdetett meg. A kisfilm különdíjat nyert, és ez olyan lökést adott a gyerekeknek, hogy folytatni szerették volna. Azóta folyamatosan jönnek az ötletek, amit mindig igyekszünk meg is valósítani! Eddigi filmjeink döntő többsége humorral, adott esetben fekete humorral átszőtt fikciós kisjátékfilm, amelyeket aztán különböző fesztiválokra nevezünk be. Éppen tavasz végén készítettem egy kis statisztikát: a műhellyel eddig 70 díjat hoztunk el, ebből 14 fődíjat és 27 különdíjat. Júniusban került sor immáron ötödször a Mozgásjavító Filmbiennáléra, ahol levetítettük az elmúlt két év diákfilmes termését, most pedig gőzerővel készülünk az év végi, jubileumi Filmgálára, ahol bemutatjuk a tíz év tíz legjobban sikerült filmjét, és szakmai zsűri fogja őket értékelni. A korábbi biennálék alkalmával egyébként olyan művészek ültek a zsűriben, mint Karinthy Márton vagy a kétszeresen Oscar-díjra jelölt Tóth Barnabás filmrendező. A műhely valódi lényege azonban, hogy mivel a filmkészítés igazi csapatmunka, a közös alkotófolyamat, az egymásrautaltság összehozza a diákokat, szorosabbá fűzi a köztük lévő érzelmi kapcsolatot.