Itt halnod kell!

Sebestyén József vértanú. Sorsa a kárpátaljai magyarságét jelképezi, azét a Kárpát-medencei nemzetrészünkét, amelyet egyszerűen agyonvertek az elmúlt években. A 45 éves beregszászi, kétgyermekes családapát sok sorstársához hasonlóan az utcáról hurcolták el az ukrán hadkiegészítők Kárpátalján, magyarán kényszerrel besorozták. A besorozás után valószínű, hogy megkínozták és bántalmazták, Sebestyén József belehalt a sérüléseibe. Az ukrán állam természetesen tagadja a saját felelősségét, mondván, a magyar férfi „egészségi bonyodalmak” miatt halt meg (az ukrán hivatalos változat szerint tüdőembólia miatt), majd előadnak egy szovjet cikornyás mesét a megszökéséről és pszichiátriára kerüléséről.

Halnod kell

Két videót is nyilvánosságra hoztak, mindkettőn a meggyötört Sebestyén József látható, amint a földön kúszik – egyfajta katonai kiképzéses gyakorlat közben –, miközben a videót készítő férfiak kérdezgetik. Egy másik videóból kiderül, hogy a Sebestyén közelében lévő mentősök többszöri kérése, aggasztó állapota ellenére sem segítenek rajta (látszik, hogy fájlalja a hasát), és azt mondják a földön mászó embernek, hogy álljon fel és viselkedjen férfi módjára.

Ám a magyarországi sajtó egy része úgy látszik, hogy nem tudja, kinek higgyen: egy magyar család levelének, ezeknek a videóknak vagy a fékezhetetlenül őszinte és gyönyörűen csodálatos Ukrajna nevű államnak? Utóbbi nyilván transzparenciát és pártatlan vizsgálatot ígér – aki pedig ezt elhiszi, az valószínű, hogy abban is hisz, hogy ősszel Ukrajnához csatolják Vlagyivosztokot. A magyarországi sajtó, többek között a 444 nevű külföldi érdekeket szolgáló hírportál azt írja, hogy a Sebestyénről készült videóban „az látszik, hogy a férfi láthatóan nincs jól, kúszik, mászik egy kiképzőhelyszínen, miközben a nem segítőkész, őt gúnyoló toborzókkal próbál szenvedősen kommunikálni, és mondani nekik, hogy rosszul van. A felvételen ugyanakkor a férfihoz nem ér hozzá senki, és nem hangzik el utalás arra, hogy megverték volna.”.

A fékezhetetlen agyvelejű újságíróban fel sem merül, hogy vajon mihez hasonlít ez a felvétel. Ilyen videókat készítenek többek között az iskolai bántalmazások során vagy közterületen a fiatalokba belekötő, bizonyos szociokulturális társadalmi jegyeket magukon viselő bandák és csoportok. A Sebestyén Józsefet ábrázoló videók a tipikus bántalmazó, megalázó videók beállítását használják. De vajon miért készítették róla a felvételt, majd szivárogtatták ki a nyilvánosságnak? Vajon azért, hogy este jót röhögjenek a pórul járt, férfiatlan magyaron? Vagy azért, mert annyira megverték és bántalmazták, hogy a videó készítésekor még viszonylag „épkézláb” emberként tudták megörökíteni, azt bizonyítván, hogy egyáltalán nem bántalmazták? Utóbbi a valószínűbb változat, mert amikor az ukrán katonák megkérdezik tőle, hogy mi történt, Sebestyén azt mondja, hogy „a sátor vasa nyomta meg a hátát”. Ez tipikusan olyan hazugság, amit a bántalmazó rákényszerít az áldozatára, hogy tisztára mossa a kezét a nyilvánosság előtt. Utána külön megkérdezik tőle, hogy bántotta-e valaki, mire Sebestyén József ismét nemmel felel. Értjük a videók dramaturgiáját: azt kellett megmutatniuk, megörökíteniük, hogy Sebetyén József él és mozog, és jómaga is azt állítja, hogy senki sem bántotta. Ebben az egész történetben a videókészítés ténye tehát önmagában fontos, az a céljuk, hogy elhárítsák a bűnrészességet. Ennek ellenére a magyar nyilvánosságnak egy része inkább az ukrán fél álláspontjára kíváncsi, és rendkívül megértő módon ír az egész esetről.

Nyugalom, nyugalom

Rácz András Oroszország-szakértő és ukránpárti aktivista szerint most „a hisztéria, a hőbörgés és a vádaskodás biztosan nem segít. Nemcsak az elhunyton nem, de a családján sem, a többi kárpátaljai magyar hadkötelesen pedig főleg nem.”. Magyarán mindenki fogja be a száját és hagyja, hogy az ukrán hatóságok végezzék a dolgukat, a legendásan tárgyilagos ukrán hatóságokban ugyanis minden magyar megbízhat! És a magyarországi sajtó jó nagy része ezt a változatot tálalja az olvasóinak. Schiffer András ügyvéd, expolitikus írta talán a legtalálóbb replikát Rácz Andrásnak a közösségi oldalán, amit egészében szeretnék idézni: „A szakértő azt írja Sebestyén József kárpátaljai honfitársunk tragédiájáról: »[…] keveset tudunk, úgyhogy ideje volna a higgadtságnak. Nem tudom, hogy mi történt, a rendelkezésre álló információk ellentmondóak.« Bölcs gondolatok. Apró szépséghiba, hogy amennyiben Bucsa kapcsán valaki ugyanezeket a betűsorokat – akár az első napokban is – leírta, akkor ugyanezeken a szakértői felületeken a legenyhébb esetben is konteós Putyin-bérencnek címkézték és a virtuális lincselők közé vetették.” Egyenes beszéd.

Ennek az esetnek felmerül egy erkölcsi vetülete is, ugyanis a fő kérdés az, hogy kinek hajlandó hinni a magyar sajtó? Egy kárpátaljai magyar családnak, aki senkinek sem mondhatja el a saját történetét, változatát Ukrajnában, mert ott nincs sajtószabadság, ott csak az van, amit a hivatal mond? Rácz András megjegyzi, hogy e történet „kiindulási alapja” az elhunyt testvére által írt Facebook-poszt, amit ráadásul azóta töröltek is. Rácz ezzel azt sugallja, hogy a poszt dezinformáció lehet, az fel sem merül benne, hogy a család megijedt a nyilvánosságra hozás következményeitől, a retorziótól. Ez a magyar család csak Magyarországban és a magyar nyilvánosságban reménykedhet, ha azt akarja, hogy az igazság győzedelmeskedjen. De a magyarországi sajtó egy része elfordul tőlük, bizonyítékokat követelnek, a királyi tábla önjelölt bíráinak képzelik magukat. Ugyanezen médiumok értekeznek folyamatosan a nemzeti egység és a nemzeti minimum hiányáról, de amikor egy magyar család és az ukrán állam szavahihetősége között kell választaniuk, akkor hirtelen rettenetesen tartózkodóvá, pártatlanná és elfogulatlanná válnak, akkor várják a tényeket és bizonyítékokat. Az ukrán állam pedig nem marad adós, semmitmondó és pöffeszkedő kommünikéket lőnek az éterbe: Heorhij Tihij ukrán külügyi szóvivő az Interfaksz-Ukrajina ukrán hírügynökség beszámolója szerint azt mondta, hogy „a magyar vezetés nyilatkozatai manipulatívak és eltorzítják a helyzetet. Nézzék meg ezeket a nyilatkozatokat, sehol nem említik Oroszországot. Az a benyomás, hogy Ukrajnában a mozgósítás egyszerűen önmagáért létezik. Szeretnénk, ha a magyar fél emlékezne arra, hogy a mozgósítás oka Ukrajnában az orosz agresszió az államunk ellen.”.

Sándor Fegyir budapesti ukrán nagykövet sem jobb a Deákné vásznánál, azt nyilatkozta, hogy „határozottan visszautasítjuk a rossz bánásmódra, illetve az emberi jogok megsértésére vonatkozó vádakat” – a nagykövet különben remekül megtalálta a helyét Magyarországon, és már közös videókat készít a XII. kerület kutyapártos polgármesterével, Kovács Gergellyel; összenő, ami összetartozik. Az ukrán külügy pedig arról írt, hogy a magyar vezetés nyilatkozatai a tragédiáról és az ukrajnai mozgósításról manipulatívak, hiszen teljesen eltorzítják a valós helyzetet, és Oroszország propagandáját szolgálják. Magyarán orosz propaganda az, hogy Ukrajnában megkínozták a kényszerrel besorozott Sebestyén József magyar családapát. Itt tartunk. Az új nemzeti minimum axiómája tehát imigyen hangzik: Ukrajna nem hazudhat, egy magyar család hazudhat; ne az elesetteknek, az elnyomottaknak legyünk a szócsöve, hanem az eltipróké.

Nemzeti gyász

Nagyjából százötven ember gyűlt össze Ukrajna budapesti nagykövetsége előtt, hogy gyertya- és mécsesgyújtással és imával emlékezzenek Sebestyén Józsefre. A megemlékezésen megjelent Nacsa Lőrinc nemzetpolitikai államtitkár és Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, Huth Gergely, a PestiSrácok.hu főszerkesztője, Rákay Philip producer és a megemlékezést kezdeményező Bayer Zsolt, utóbbi az ukrán állam és a háború folytatását erőltető Brüsszel felelősségét hangsúlyozta a történtekben, hozzátéve, hogy ebben az ukrán nép is áldozat.