Kreatívak leszünk vagy Európával együtt megyünk a süllyesztőbe

Néhány hete a Dongqian tó partján fekvő Ningbo Nemzetközi Konferenciaközpontban rendezett expón mutatkoztak be térségünk országai. A magyar pavilon a Magyar Exporfejlesztési Ügynökség munkáját dicséri: nemzeti színek, huszárok, néptáncosok, Rubik-kocka, hazai kozmetikumok, csodás magyar borok és a tájak lényegi bemutatása. A kiállítás minden eleme visszatükrözte azt, amilyennek mi, magyarok látni szeretnénk magunkat: ízléses, izgalmas, eredeti, egyedi és sokszínű.

Miközben a magyar kiállítóteret csodáltuk, hirtelen felvetődött a kérdés, hogy vajon az idealizált magyar kép vonzó-e egyáltalán egy külföldi számára, vagy csak a saját önképünknek akarunk megfelelni. Még pontosabban fogalmazva, a kérdés az, hogy a kínai vagy amerikai kereskedők és vásárlók meg tudják-e különböztetni egymástól a szlovák, a magyar, a szlovén vagy a lengyel brandet.

Ugyanis bármennyire kiábrándító, egy kínai vagy amerikai számára egyre megy, hogy szlovénok, szlovákok vagy éppen magyarok vagyunk. Az ő szemükben tüneményes közép-európai népecskék vagyunk, akik közepesen fontos szereplői a nagy európai produkciónak. Mi természetszerűleg tudjuk, hogy létezik magyar karakter, sajátságos jellemvonások, ízvilág, lelkület. Tudjuk azt is, hogy őrületes bravúrok, újrakezdések, bukások, sikerek és rengeteg munka állnak mögöttünk, ezeket azonban csak mi tartjuk számon.

A közérthetőség kedvéért: egy európai diplomatákból álló delegáció tagjaiként kellett megélnünk néhány éve, hogy az amúgy művelt és világlátott társaság sokkal jobban ismerte a moldovai O-Zone együttes Dragostea din tei című dalát, mint Kertész Imre Sorstalanságát. A piac tehát kegyetlenül és a nemzeti érzésre tekintet nélkül hozza meg felszínes ítéleteit.

Sürgősen rá kellene tehát jönnünk, melyek azok a területek, amelyeket magabiztosan uralunk, milyen termékekkel tudunk kitűnni a piacon. Hogyan tudunk ezekkel a magyar portékákkal olyan sikereket elérni, mint a svájciak az óráikkal, bicskáikkal, sajttal és bankokkal?

A svájci hasonlat annál is inkább érvényes, mivel országunk méreteiből adódóan a prémium piacot szabták ránk. Be kell látni, hogy a nagyobb országokkal képtelenek vagyunk versenyezni a tömegtermelési versenyben. Nem azért, mert nem vagyunk elég jók vagy szorgalmasak, hanem mert nem tudunk versenybe szállni a nagyobb üzemérettel. Át kell tehát értékelnünk, amit eddig magunkról és az erősségeinkről gondoltunk. El kell felejtenünk az olyan típusú önámításokat, miszerint Európa éléskamrája vagyunk! Az ukrán, orosz, lengyel, francia termelők mellett labdába sem rúghatunk, miközben a gabona ára évtizedek óta zuhan. A magyar gabona nagyobb része pedig végül holland sertéstelepeken végzi takarmányként, hogy aztán a derék hollandusok prémium húskészítmények eladásából gazdagodjanak tovább. Nekünk pedig marad az aprópénz és az aszály miatti aggodalom.

Meg kell találni azokat a speciálisan magyar produktumokat, amelyek felkeltik a világ érdeklődését. Magyar leleményre van szükség, amiből termék születik.

Ha stílszerűek akarunk lenni, akkor azt mondjuk, hogy amit Kapu Tibor gépészmérnök karrierjében végrehajtott, azt nemzeti szinten kell megismételni. A jó hír, hogy a kreatív ötleteléshez hamarosan kiváló inspirációt kapunk. A világ ugyanis gigantikus gazdasági válságba menetel, és mindezt gyorsuló ütemben teszi. A német autóipar farvizén való szörfözésnek végleg búcsút inthetünk, ahogy annak a pénzbőségnek is, amely a világgazdaság motorjait fűtve lehetővé tette az impozáns magyar növekedést az utóbbi években.

Az egyáltalán nem vigasztaló, hogy a szlovákok és a románok még nagyobb bajban vannak, ahogy attól sem került kenyér az asztalra, hogy a németekkel és a japánokkal közösen veszítettük el a II. világháborút. Fel kell készítenünk magunkat közösségi és egyéni szinten is arra, hogy szűkös esztendők következnek. Nem jön el a világ vége, csupán a gazdaság úgy átalakul, hogy az a világot is alapjaiban megváltoztatja. Teljesen mindegy, hogy milyen kormánya lesz 2026-ban Magyarországnak, milyen összetételű az Európai Bizottság és a Tanács, hamarosan a fazék aljára kerül Európa.

A legjobb reményünk, hogy a Fidesz-kormány a legendásan jó kapcsolataival és rutinjával képes lesz menedzselni a szélvihart. Abban ugyanis eddig is biztosak lehettünk, hogy amíg Fidesz-kormány van hatalmon, addig a válság menedzselése jó kezekben van, a kis- és középvállalatok árnyékban állva találhatják ki, hogy mivel védik meg magukat a gyilkos napsütéstől, miután kilépnek a porondra.

Ki kell tehát találnunk a sikeres magyar kínálatot, olyan versenyt kell rendeznünk, amelyben nyerni fogunk. Máskülönben az EU-val együtt süllyedünk el.