Győzelmekre váltott mérföldek

– Korábban nem volt példa arra, hogy valaki kétszer is átvegye az olimpiai érmét, de sajnos a fenntarthatóság jegyében gyártott medálja önnek is – fogalmazzunk finoman – megkopott. Az elmúlt időszakban volt hiányérzete, amíg meg kellett válnia az olimpiai bronzérmétől a csere miatt? Egyébként szem előtt tartja az érmeit, vagy inkább elzárva?

– Bevallom őszintén, hogy az előző érmet, amit ki kellett cserélni, végig a dobozában tároltam otthon. Az összes többi érmem, saját rangsorom szerint, külön erre a célra gyártott polcon, szép sorban helyezkedik el, és a nap pont úgy süt rájuk, hogy mindig csillogjanak. A már kicserélt, új olimpiai bronzérmem külön helyet érdemel az értéke szerint – mégis más, mint egy világkupa- vagy Európa-bajnoki érem –, és a doboz mérete is megköveteli. Hiányérzetem talán nem volt, de nagyon jó érzés ismét kézben tartani.

– Motiválja, hogy mindennap ránézhet a saját csillogó dicsőségfalára, ad egyfajta biztonságérzetet, hogy ott a bizonyíték minden egyes nap a szeme előtt, hogy számtalan megmérettetésen megvalósította a célját és elérheti a következőt?

– Az Egyesült Államokban a Notre Dame Egyetemen tanulok, a saját kollégiumi szobámban a kadett-világbajnoki aranyérmemet akasztottam ki, hogy minden reggel a látványára ébredjek, a kinn szerzett trófeákat is mindig elhelyezem jól láthatóan, pontosan azért, hogy emlékeztessen arra, van értelme folytatni, és naponta megtaláljam a motivációmat. Ha valaki bejön a szobámba, kérkedésnek is felfoghatja, nekem egy biztos alap, hogy ezeket az eredményeket, érmeket mind sikerült elérnem, előrébb visz a rosszabb pillanatokban, és elhiszem, hogy többre is képes lehetek, ezért nem kell izgulnom a versenyeken, mert már sok mindent elértem és letettem az asztalra. Féljenek a többiek, ne én!

– Az olimpia óta sincs megállás az életében, párszor megkerülte a Földet, annyit utazott versenyekre: a vívósport sajátossága miatt vagy egyébként is hasonló intenzitással kívánta folytatni Párizs után?

– Inkább a vívósport sajátossága, mert minden verseny beleszámít a világranglistába. Minél előrébb vagyok, annál könnyebb lesz a helyzetem későbbiekben, esetleg már a Los Angeles-i olimpia felé vezető úton. Nagyon jó lett volna egy több hónapos kihagyás, hogy feldolgozzam azt a sok hatást, ami ért, nemcsak a tavalyi olimpián, hanem az azt megelőző fél évben. Tavaly július óta megint annyi minden történt, kezd sok lenni és próbálom valahogy feldolgozni. Annyi felé utaztam, a legtöbb út Chicagóból indult és a Doha, Marokkó, Dubaj, Barcelona távot oda-vissza megjártam. Ennyi repülés közben még versenyezni is kell, és így is sikerült a barcelonai és marokkói világkupát megnyerni, szóval rengeteg minden történik velem. Mindeközben még a kinti, amerikai egyetemi versenyeken is indultam, sikerült a tengerentúli országos bajnokságon is győzelmet aratni. Tényleg felsorolnom is nehéz, mennyi minden történt az életemben, azt érzem, néha elveszek benne. Jó lenne kicsit megállni és csak úgy lenni.

– Borzasztóan kimerítő lehet, viszont ilyen terhelés ellenére is nagyon kiegyensúlyozott, stabil teljesítményt mutatott, pedig az olimpiát követő év sokszor szól a hullámzásról. Meddig lehet mentálisan bírni az ilyen feszített menetet, érzi azt, hogy a világbajnokság után szüksége volna feltöltődésre? Meddig lehet feszíteni azt a bizonyos húrt?

– Nagy szünet azért nem várható, mert megyek vissza az Egyesült Államokba és az egyetemi rendszer elég szigorú, elvárják, hogy az első héttől ugyanúgy járjak edzésre, mint a többiek, akik nyaraltak. Szükségem volna mentális feltöltődésre, ugyanakkor meg ez az út szükséges ahhoz, hogy a világbajnokságon kedvezőbb helyről kezdhettem a küzdelmeket. Talán több áldozatot hozok, mint amennyit ér, és ha nem a sportolói, hanem az emberi oldalról nézem, már rég itt lenne az ideje a pihenésnek. Ez egy örök mókuskerék.

– Ha már az amerikai egyetemi rendszer követelményeit említi, Kós Hubert olimpiai bajnok úszó pont Párizs után jegyezte meg, talán egy hét pihenője ha volt és indult vissza, hiszen nem nézik, mit ért el, folyamatosan teljesíteni kell. Abban maradtunk, talán 30 éves kora felett lehet rendes nyara. Hasonló a helyzete, szinte ugyanaz a korosztály, tehát jelenleg beláthatatlan távolságról beszélünk, élsportolóként mi adja az erőt és támpontokat, hogy ne vesszen el ebben a rendszerben?

– Próbálok egy újabb kis célt kitűzni, a szezon elején azt, hogy stabilan vívjak, nem kell és nem is lehet minden versenyt megnyerni, így is egyedüli voltam a női párbajtőrmezőnyben, aki kétszer nyert világkupát idén, és ez óriási pluszt jelent. Talán kis dolognak tűnik, engem előbbre visz. Szeretem a vívást és próbálom mindennap szeretni annak ellenére, hogy van, amikor nehezebb.

– Más sportágban, főleg úszásban megszokott, hogy valaki a tengerentúli tanulmányokat és ösztöndíjat válassza, vívásban kevésbé jellemző és talán nagyobb is a kockázati tényező a karrierje szempontjából. Magyarként az év egyetemi vívója lett Amerikában, visszaigazolás az elismerés, hogy jó utat választott?

– Mindenképp nagy visszaigazolás, bár tulajdonképpen egy közösségi médiában közzétett poszton kívül nem jelent elismerést, nem jár semmivel, ünnepséget nem rendeznek érte és azt sem gondolom, hogy nagyon örülnének annak, hogy egy magyar sportoló vitte el a címet, de látszik, hogy dominálok a kinti mezőnyben. Nekem azért nagy szó, mert az Egyesült Államok mégiscsak nagy ország, és egy ilyen címet elnyerni megtisztelő, azzal járt, hogy megnyertem az országos bajnokságukat és jól vívtam az ottani válogatóversenyeken. Nekem azért sokkal többet ér, hogy itthon a Magyar Olimpiai Bizottságban összegyűltünk a bronzérem újbóli átadására, mint a kinti címeket megélni.

– Gyakorolt bármilyen hatást a vívására, hogy amerikai közegben másfajta vívókultúrába került, merültek fel kételyek, hogyan befolyásolhatja a teljesítményét?

– Néha veszekszem magammal, elbizonytalanodom, hogy megéri, nem éri meg? Mit vesztek azzal, hogy nem otthon vagyok? Aztán a végén úgy sül el, hogy nyerek világkupát, egyetemi bajnokságot vagy olimpiai bronzérmet… Valahogy úgy alakítom az életem, hogy sikeresen jövök ki a legtöbb szituációból. Azért kint nehéz volt, előfordult konfliktus a felkészülés miatt, nem egyszerű a kinti és itthoni edzőmmel összeegyeztetni, utóbbival már 14 éve együtt dolgozunk, eleinte azért nem támogatta a választásom. Sosem fordult meg a fejemben, mielőtt kimentem volna Amerikába, hogy ezzel esetleg gátolnám a saját utamat, inkább a jót láttam, hogy segíteni fog és pluszt ad. Akkoriban azért egy toxikusabb környezetből próbáltam menekülni itthonról, úgyhogy mindenképp óriási változást jelentett. A személyiségemre pedig a kinti közösség volt jó hatással, ahogy a sporthoz állnak – ott a legkevésbé profi vívó is azt hiszi magáról, hogy olimpiai bajnok, és úgy jön edzésre, hogy mindenkit megver, ez a felfogás nekem is segített.

– Mennyire jelent támaszt vagy segít megőrizni és nem elveszíteni az értékeket, az erkölcsi iránytűjét, hitét, hogy egy amerikai katolikus egyetemre jár?

– Rengeteget segít, de az talán még többet, hogy az egész közösségünk összetartó. Nem erőltetnek rám semmit és nem köteleznek semmire. Habár még annyira nem találtam meg a legközelebbi barátaimat, mert úgy érzem, hogy felszínesebbek a társaim, de azért sikerül jó kapcsolatokat ápolni. Teljesen másként élek ott kint, itthon pörgősebb, kint nyugisabb az életem. Néha rémisztő, itthon mintha kicsit elvesznék, kint pedig újra magamra találok, egyedül élek, nagyon egyedül vagyok, ezért talán több időm jut gondolkodni és kibontakozni.