Edmond Dantes, hát szállj!

Egy politika iránt nem érdeklődő fiatal kapitány elődje végakaratának engedelmeskedve megszakítja hajója hazafelé vezető útját, és partra száll Elba szigetén. Ott átvesz egy levelet a Franciaországból száműzött császártól, Bonaparte Napóleontól, és vállalja, hogy eljuttatja Marseille-be… A főszereplő, Edmond Dantes a francia városba érve szeretné feleségül venni hűséges menyasszonyát, Mercedest, ám az esküvő napján letartóztatják, és az If szigetén álló várbörtönbe zárják. Tizennégy év raboskodás után sikerül megszöknie, rabtársa, mentora és jótevője, Faria abbé segítségével. Szabadulása után, immár dúsgazdag emberként, Monte Cristo grófja néven nekilát, hogy elégtételt vegyen azokon, akik alaptalanul megvádolták és börtönbe juttatták. Csakhogy a szóban forgó személyek időközben a párizsi elit tagjai lettek, és egyikük éppen Mercedest vezette oltár elé…

Idősebb Alexandre Dumas Monte Cristo grófja című műve mára a popkultúra szerves részévé vált. A regényből – amely eredetileg 1844 és 1846 között látott napvilágot, folytatásokban – számos adaptáció készült. A feldolgozások sorából a musicalek sem maradhattak ki. E recenzió tárgyául szolgáló, magyar alkotás, amelynek zenéjét és dalszövegeit Szomor György, szövegkönyvét Pozsgai Zsolt írta, 2011-ben debütált a Békéscsabai Jókai Színházban, felújított változata jelenleg a Fővárosi Operettszínház műsorán szerepel.

A musical kesernyés, melankolikus hangulatú dallal nyit: „Száguld az élet, / nem vár, eléget. / Száguld, csak nézed, / hogy múlik, hogy véged!” E tétel – egyebek mellett – az Egy árny című számban tér vissza, amelyben a hosszú ideje raboskodó 34-es fogoly, vagyis Edmond Dantes tekinti át a helyzetét: „Egy árny, egy árny vagyok csupán e lét falán, / nem hullik fény se rám. / […] Egy árny, kit száműzött az ég, s a fényvilág!” E progresszív rockos gitárfutammal induló és gyászos kórussal záruló szám – amely tökéletesen adja vissza egy önmarcangolásra hajlamos, sebzett lélek vívódásait, a főszereplő fájdalmát – a teljes alkotás legerősebbje, legemlékezetesebbje.

A második felvonásból azt a vágyakozó-lemondó számot lehet kiemelni, amelyben Mercedes felveti Monte Cristo grófjának – akiben azonnal felismerte egykori vőlegényét –, hogy talán újra lehetne köztük valami, ám végül belátja, hogy ez távol áll a realitástól: „Tiltakozni kár, nekünk ennyi jár: / egy élet, több halál” (Egy élet, több halál).

A néző a második felvonás végén szembesül a darab leghatásosabb dramaturgiai megoldásával, egy merész, határozott flashbackkel, amely If várába repíti vissza a szereplőket. A kibontakozó jelenet az abbé és Edmond utolsó találkozását mutatja be, amelyben a 34-es fogoly kijelenti: „Már tudom, Isten miért tartott életben. Mert rám bízta a büntetést!” Rabtársa erre figyelmezteti: „Vigyázz, fiam! Isten ítélkezik, és az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot.” Aztán elárulja Edmondnak, hogyan juthat ki a börtönből, majd kileheli a lelkét.

A nemsokára felhangzó dal Dantes újabb számvetése, amikor is vállalja a kockázatot, amellyel a vágyott cél elérése jár: „Még egy perc! / Egy új esély, egy másik lét talán, / és nem tudod, hogy élet vagy halál. / Csak egyetlen perc! / Egy ugrás, és eldől, / hogy zuhansz vagy szállsz” (Még egy perc).

Eme ünnepélyes, komor zárás – az Egy árny párdarabja – nem kizárólag arról szól, hogy Edmond túléli-e, hogy a börtönszemélyzet a tengerbe dobja egy zsákban (amelyről azt hiszik, hogy egy holttestet rejt). De arról is, hogy az igazságtalanul bebörtönzött, egykori fiatalember, vőlegény és hajóskapitány mihez kezd a szabadsággal? Megszíveli-e mentora szavait, vagy olyannyira megkeserítették, megkeményítették a vele történtek, hogy képtelen eltekinteni saját igazsága érvényesítésétől?

A szám tehát a főszereplő morális választásaira és az azok nyomán kirajzolódó erkölcsi pálya ívére is utal. És bár az utolsó sora – „Edmond Dantes, hát szállj!” – pozitív lezárást vetít előre, a színpadon látottakból nem derül ki, mivel fejeződik be a történet. Azt a nézőnek kell elképzelnie, ahogy a fentebb megfogalmazott kérdésre is neki kell megadnia a feleletet. Amit nyilván ki-ki a maga élettapasztalata és erkölcsi meggyőződése alapján fog megtenni. Vagyis: gyakorlatilag annyi végkifejlet, ahány befogadó!

A Vincze Balázs rendezte előadás a baljósan hullámzó óceán kivetítőn megjelenített képével kezdődik, felidézve a nézőben: az ember könnyen válhat nálánál nagyobb erők játékszerévé vagy épp áldozatává. És kisvártatva szilárdulni kezd ez a benyomás, nem utolsósorban azért, mert Dumas – aki mellékszereplővé vált e feldolgozásban – kíséretével együtt rendre úgy jelenik meg a színpadon, mintha az ókori mítoszok sorsisteneinek kései rokona volna.

A Túri Erzsébet tervezte díszletek, valamint a Füzér Anni kreálta jelmezek részben a regény keletkezésének idejét idézik, részben viszont el is távolítják az előadás látványvilágát e konkrét történelmi kortól. A Monte Cristo grófja XIX. százada – vizuális megjelenítése alapján – extravagáns, dekadens és kissé steampunkos.

A főszerepet alakító Szomor György kifejezően ábrázolja a vele történteket kezdetben nem értő Edmond Dantes, valamint a bosszú angyalává vált, jéghideg és eltökélt Monte Cristo érzéseit. A Mercedest megformáló Széles Flóra jól érzékelteti azt a folyamatot, amelynek során a karakter a szerelmét a tengerről visszaváró, fiatal lányból előbb férjes asszonnyá, utóbb a felnőtt gyermekéért aggódó anyává válik.

Faria abbé ebben a verzióban jóval komikusabb figura, mint az eredeti regényben vagy a korábbi feldolgozásokban. A darab legnagyobb derültséget kiváltó mondata – „Hintót, nőt, fehérneműt soha nem adunk kölcsön senkinek! Még mocskosan kapjuk vissza!” – így a szerepet alakító Magócs Ottó szájából hangzik el.

A Monte Cristo grófja magyar musicalváltozata tehát egy XIX. századi klasszikus jól működő, XIX. századi feldolgozása, modern időkezeléssel. Gyengeségeiről szólva talán csak azt lehetne elmondani, hogy a második felvonás kevésbé feszült és drámai, mint az első, és kevesebb emlékezetes dalt tartalmaz, mint a nyitó játékrész.

Összességében viszont hatásosan jeleníti meg az életének másfél évtizedétől megfosztott központi karakter sorsának mostoha voltát és a már említett morális dilemma tétjét. Úgyhogy a néző mélyen átérezheti az Egy árny fájdalmát és keserűségét; a Még egy perccel a szó konkrét és átvitt értelmében is nagy ugrásra készülő Dantesnak ugyanakkor azt kívánja, hogy képes legyen a magasba vezető szárnyalásra ahelyett, hogy a mélységbe hullana.