A gettótól a Karmelitáig

– Régóta emlegeti a YouTube-csatornáján, hogy szívesen találkozna Orbán Viktor miniszterelnökkel, akivel megosztaná a tanácsait is. A múlt héten létre is jött a Karmelitában ez a találkozó. Tanácsokkal is sikerült ellátnia a miniszterelnököt?

– Az kicsit túlzás, de számos kérdésben megosztottam vele a gondolataimat, például kifejtettem a meglehetősen markáns véleményemet a Tisza Pártról. Szóba került az is, hogy fontosnak tartom a legfiatalabbak felé való nyitást. Kommunikálni kell velük, tanulni tőlük, mert ha jövőre még nem is, a következő választásokon már részt vesznek. Beszéltem a miniszterelnöknek KRS-One-ról is – ő a Boggie Down Productions fő rappere –, aki szerint azok a fiatalok, akik tanulnak az idősebbektől, bölcsebbek és előrelátóbbak lesznek, míg azok az idősek, akik a fiataloktól tanulnak, impulzívabbá és hatékonyabbá válnak. Ez azért fontos, mert jelenleg nemcsak politikai, hanem generációs szembenállás is kialakult hazánkban.

– Milyen benyomást tett önre Orbán Viktor?

– Egyáltalán nem igazak azok a sztereotípiák, amiket sokan vele kapcsolatban emlegetnek, miszerint autokratikus vagy diktatórikus személyiség volna, semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Végtelenül laza, humoros, éles eszű, okos ember. Régóta nem titok, hogy szimpatizálok vele és támogatom, mert látom a politikusi vízióját, amely számomra hiteles. A beszélgetésünk során végig éreztem, hogy kíváncsi a véleményemre és azzal váltunk el, hogy hamarosan újra találkozunk, mert elfogadta meghívásomat a Doperanos című műsoromba.

– 2013-ban még tüntetett a kormány ellen, most pedig már tagja az első Digitális Polgári Körnek. Mikor és minek hatására változott meg az Orbán Viktorról alkotott véleménye?

– A 2010-es kormányváltás idején kifejezetten kritikus voltam, sőt, némi haragot is tápláltam a rendszerrel szemben. Akkoriban sok minden erőszakosnak tűnt nekem: a gazdasági átrendezés, a politikai hatalom koncentrálása, a külföldi kézben lévő nagyvállalatok visszavétele. Részt vettem azon a demonstráción, ahol egy Orbán Viktort ábrázoló hungarocell szobrot ledöntöttek, és bírósági tárgyalásokra jártam a szobor fejének rugdosása miatt. Sokan úgy vélik, ezek az események késztettek másfajta látásmódra, de ez nem igaz. Nem vagyok az a típus, aki megijed vagy visszaretten. A fordulópont akkor következett be, amikor elkezdtem pénzügyi területen dolgozni, és testközelből kezdtem látni a számokat: fizetéseket, pénzáramlást, fogyasztási szokásokat. Kirajzolódott előttem, hogy Magyarországon olyan az életszínvonal, amilyet az elmúlt kétszáz évben nem tapasztaltunk. Nemrég jártam Amszterdamban. Bár kétezer-ötszáz eurós minimálbérről szólnak a hírek, valójában ezernyolcszáz euró, és alig lehet belőle kijönni pár napig. Magyarország a fejlett Nyugat szerves része. Ha valaki elvégez egy OKJ-s szakmát, könnyedén megkeres havi egy-másfél milliót nettóban. Meg kell dolgozni a pénzért, de a lehetőség adott. Persze más utat is lehet választani: rocksztár vagy bűnöző, de az egy másik történet.

– Rendszerkritikus családban nőtt fel?

– A családomban vegyesen voltak rendszerkritikus és a fennálló berendezkedést elfogadók is. Anyai nagyapám kifejezetten rendszerellenes volt, míg apai nagyapám párttag. Mindkettőt tiszteltem és szerettem. Nincsenek szörnyű emlékeim a Kádár-rendszerről. Gyerekként az élet viszonylag békésnek tűnt, és bár tinédzserként már érezhetőbb volt az állami kontroll, mi már a szocializmus enyhébb korszakát éltük meg. A közélet iránti érdeklődésem kamaszkoromban kezdődött, és kezdetben a Fidesz vonzott. Orbán Viktor és Fodor Gábor farmerdzsekiben jártak a Parlamentbe, ami fiatalként nagyon inspiráló volt számomra. Amikor a Fidesz konzervatív fordulatot vett, az már nem állt közel hozzám, mivel akkor éppen a legvadabb időszakomat éltem, és a konzervativizmus semmilyen formája nem volt rám hatással. Ma sem tartom magam klasszikus, merev konzervatívnak, inkább progresszív konzervatív vagyok: tudom, hogy bemenni egy helyiségbe az ajtón illik, de ha van egy új zár, nem ragaszkodom mindenáron a régi vaskilincshez.

– Minek nevezné azt, ami zenésztársa, Majka koncertjén történt? Gegnek vagy politikai véleménynyilvánításnak?

– Mielőtt minősíteném, szeretném leszögezni: az előadó-művészetben – legyen az zene, film, színház, költészet – én a szabadság pártján állok, azaz a színpadon minden előadható. Kontraproduktívnak tartom, ha valaki korlátok közé próbálja szorítani a művészetet. Ha Majka engem szidna a koncertjein, kiállnék amellett, hogy ehhez joga van. A kérdés inkább az, mennyire hiteles az, amit bemutatott a fejlövés imitálásával. Számomra ez az egész inkább helyezkedés, mint őszinte lázadás. Ő egy idézőjeles áruló, akit a rendszer emelt fel, vagyonos, sikeres lett általa, most pedig egy trendet követve megpróbál radikálisnak tűnni, miközben nem az. Majka nem rendszerkritikus underground művész, hanem egy populáris rapper. Kétgyermekes családapaként nem biztos hogy jó döntés volt radikális szerepbe bújni, főleg, hogy – saját tapasztalatból mondom – a szponzorok érzékenyen reagálnak az ilyesmire. Nekem úgy tűnik, mintha követne engem és Dopeman akarna lenni: ahogy 2013-ban a szoborfejrugdosás kapcsán én kerültem reflektorfénybe, ő most szó szerint fejbe lőtte magát a színpadon. Bár gondban vagyok, mert mi most művészetről beszélgetünk, miközben Majka és az adott dal nehezen illeszthető be ebbe a kategóriába. Ez egy teljesen átlagos popprodukció, amelyben annyi művészi érték fedezhető fel, mint egy konzerv tonhalban. Nem több, mint egy kommersz termék. A dal szövegvilága rezonál egy széles társadalmi réteg életérzésével, és épp emiatt válik politikai értelmezések tárgyává. Ez nem a művészi önkifejezés, ő ebből hasznot akar húzni. Ha a választásokon győz a politikai favoritja, vagány, szókimondó srácként jelenik meg, de ha nem, akkor csak széttárja a karját, hogy vicc volt, ne vegyük komolyan.

– Milyen társadalmi felelősség terheli az előadóművészeket? Elfogadható-e, ha egy előadó, mint például Pogány induló, nyíltan drogozásra buzdítson a koncerteken?

– Szerintem a művészettől kár felelősséget elvárni, mert a művészek határokat lépnek át. A művész egy külön állatfaj. Lehet sámán, lehet pap, de minden esetben a világra reflektáló ember. Sokszor túl kell élniük saját magukat, erre én magam vagyok a legjobb példa. Sokan kérdezik, miért nem írok olyan dalokat, mint huszonévesen. Ha ma is azt tenném, vagy az elmegyógyintézetben, vagy a börtönben, legrosszabb esetben a temetőben volnék. Felesleges a felelősséget feszegetni, mert ha ilyen alapon közelítünk a művészethez, akkor a világ művészetének hetven százalékát ki lehetne dobni az ablakon. Hiszem, hogy a művészetnek szabadnak kell maradnia. A társadalom feladata, hogy megtanulja ezeket a helyén kezelni. Felelőssége inkább a szülőknek van abban, hogy megértessék a gyermekeikkel: attól, hogy rajonganak egy előadóért, még nem kell annak az életstílusnak az útját járniuk.

– Mi a Magyar Péter jelenség titka? Hogyan tud milliós szavazóbázist maga mellé állítani?

– Gyűlölettel. Ez az ő monopóliuma. Orbán Viktornak volt egy találó gondolata a beszélgetésünk során. Azt mondta, hogy „a magyar nem polgárháborús nép”. Ami azt jelenti, hogy nem ontjuk egymás vérét, hanem csak hőbörgünk a virtuális térben. Úgy látom, hogy más országokkal ellentétben ez a dühkultúra emiatt tartható fenn sokáig. A Tisza Párt egy jól jövedelmező üzleti vállalkozás, rajongók, adományozók, oligarchák finanszírozzák a haragba csomagolt reményt. Egy huszonhat fős párt nem elég egy ország kormányzásához, ahhoz ezerötszáz felkészült szakember kell, már az első napon.

– Mi történne, ha megnyerné a választásokat?

– Két forgatókönyv létezik: vagy megpróbálja a Fidesz meglévő infrastruktúráját használni, ami eleve kudarcra van ítélve, vagy összebarátkozik azokkal a baloldali szereplőkkel, akiktől eddig elzárkózott. Ez esetben viszont nemcsak a hitelességét veszíti el, hanem puccsra is számíthat. Ráadásul a választói valami nagy csodát várnak tőle: bilincset és börtönt. Ez a szervezet nem azért jött létre, hogy országot irányítson, ez egy MLM-alapú pilótajáték, amely a haragból pénzt csinál. Meggyőződésem, hogy a legrosszabb, ami történhet vele, hogy nyer. Valójában a számára legideálisabb kimenetel az lenne, ha szűken veszítene, és a Parlamenten kívül folytatná a szereplését. Így lángon tarthatná a haragot és gyűjthetné a pénzt a rendszerváltó kártyáiból, amit a diktatúra és a szegénység ellen küzdő hívek vásárolnának fel.

– Mit üzen azoknak, akik benne látják a rendszerváltót?

– Szerintem az egész Tisza Párt inkább egy délibáb, semmint valódi rendszerváltó erő. Nem világos, hogy mit akar, de még az sem, hogy a követői mit szeretnének. Nincs megfogalmazott cél, nincsenek világos víziók. Ez az egész politikai konstrukció egyetlen dolog köré épül: hogy Orbán Viktornak legyen rossz. Pedig ha Magyar Péter hatalomra jutna, az neki lenne a legrosszabb, egy hónap múlva a nép már Orbán Viktort emelné Amerika Kapitány pajzsára, könyörögve, hogy térjen vissza. A világban olyan mély és összetett tendenciák zajlanak, hogy az a politikai mocsár, amiben mi itt dagonyázunk, valójában súlytalan. Az, hogy most itthon miért elégedetlenkedünk, sokszor nehezen értelmezhető. Ha valakinek nem tetszik az egészségügy, lehet két országgal odébb menni és kipróbálni. Ha az oktatással van baja, ugyanaz a helyzet: utazni kell és megtapasztalni máshol. Nyugaton mindenhol létezik elit egészségügy és elit oktatás, csak nem az átlagpolgár számára. Az árak? Persze, azok nem ideálisak, de vannak olyan nyugat-európai országok, ahol három-ötszörös drágaság van, mint nálunk. Amikor fiatal voltam, Magyarországon gengszterizmus volt, rablókapitalizmus, gettók és csibészélet. A mindennapokat átszőtte a korrupció, egészen más problémákkal néztünk szembe. Ma a fiatalok méregdrága edzőcipőkben járnak, a legújabb iPhone van a kezükben, és így tüntetnek a nyomor ellen. Ez már egy jóléti társadalom, ahol a gondok is jóléti típusúak, az életérzés viszont változatlan. A fiatal lázad. Tizenhét évesen a szülei ellen, huszonévesen már a miniszterelnök ellen. Mindegy, ki van kormányon, mert a lázadás nem mindig a probléma mélységéből fakad, sokszor csak az ösztönből. Nem is biztos, hogy tudják, mi az igazi baj, mi a szegénység, mi az éhezés.

– Szóba került a miniszterelnökkel a jövő évi választások kimenetele?

– Igen, és azt láttam rajta, hogy józanul és higgadtan méri fel a helyzetet, és ennek megfelelően is alakítja a stratégiáját. Magabiztos, mint egy karmester: tudja, mi következik és készen áll rá. Biztos vagyok benne, hogy megvan a megfelelő receptje a jelenlegi belpolitikai helyzetre. Persze a választások mindig okozhatnak meglepetéseket, de egyelőre azt érzem, hogy az ellenzéki média követi el az óriási hibát azzal, hogy már el is könyvelték a győzelmüket.