Kék- és Vörös kápolna a balatonboglári Szent Erzsébet emlékparkban
Hogyan lett egy temetőkápolnából a ’70-es évek underground kiállítóhelye?
Ha Balatonboglár, akkor pezsgő, bor és Xantus János Gömbkilátó. Legalábbis elsőre. Pedig érdemes egy kicsit a Várdomb mögé is tekinteni, ahová két, eredetileg családi sírhelynek szánt neogótikus kápolnát építettek a XIX. század végén. A Vörös- és a Kék kápolna ma tavasztól őszig változatos kiállításokkal várja a látogatókat.
A balatonboglári Temetődomb, amint arra már a nevéből is következtethetünk, sokáig temetőként szolgált, ma azonban – immár Szent Erzsébet emlékparkként – sokkal inkább kultúrával fűszerezett romantikus séták helyszíne. Miközben elsődleges úti célunk a nyaranta kiállítóhelyként funkcionáló Kék- és Vörös kápolna, érdemes előbb egy kicsit gyönyörködni a park csodálatos balatoni panorámájában, megpihenni a pezsgősüvegekből kirakott padjain, és ha éppen életünk párjával vagyunk, gyorsan csókot váltani összenőtt két fájának ágai alatt. Merthogy a legenda szerint egy fiatal szerelmes pár, akiket a szülők tiltottak egymástól, egykor ezen a dombon titokban mégiscsak találkozgatott egymással. A fiút azonban elvitték a háborúba, ahonnan sohasem tért haza, a lány pedig itthon belehalt a bánatba. Szüleik a tragédiát követően emlékükre egy-egy fát ültettek, amelyek idővel összenőttek.
A helyi hagyomány úgy tartja, ha a Boglárra látogató szerelmesek az összenőtt fák ágai alatt megcsókolják egymást, örökre együtt maradnak.
A fákat közvetlenül a Kék-kápolna mellett találjuk, amelynek története egyébként legalább olyan érdekes, mint a fáké. Egy helyi földbirtokos-gyógyszerész, Körmendy Lajos az 1890-es években ugyanis – egy alapítványi levél tanúsága szerint – a következő céllal építette azt:
„Alulírott Körmendy Lajos boglári lakos a Boglár község álltal, ennek 1891 évi július 27-ikén és 1893. évi szeptember hó 1-ső napján tartott képviselőtestületi gyűlésben nekem teljes tulajdoni joggal adta az úgynevezett temetődombon lévő köztemetőnek déli oldalán 500 négyszögöl területet, melyre családom részére sírboltot, s e fölé egy római kath. kápolnát építettem. Melyben szentmise is szolgáltatik, ezt biztosítani óhajtván, a kijelölt területen, sírbolt és kápolna örök időkre a szánt célra használható…”
És ha örökre nem is, de 1932-ig, a boglári nagytemplom megépítéséig valóban ez a kápolna volt a helyi katolikusok felszentelt egyháza. A rákövetkező évtizedekben azonban mintha elfelejtkeztek volna róla, csaknem teljesen benőtte a gaz. Az elhagyottan álló neogótikus épületre Galántai György képzőművész talált rá az 1960-as évek végén, amikor is az egyháztól 15 évre kibérelte, és előbb műteremként, majd „alternatív művészeti intézményként” kezdte el használni:
„Ajtajából a Badacsonyt látni. Beleszerettem. A kápolna akkor üresen állt, berendezését elvitték, a plébános örült a megkeresésnek, hiszen valóságos rommá tették, huligánok használták alvóhelynek, a temető sírjait földúlták, a csontokat szétdobálták. Tíz nappal a kápolnaprojekt megvalósulását elősegítő balatonboglári plébános halála után tatarozó csapatmunka kezdődött. Az önkéntesek fejenként száz forinttal járultak ehhez hozzá. Az avatón telt ház volt, sokan eljöttek azután, Weöres Sándor, Gyurkovits Tibor, Borsos Miklós, Károlyi Amy.”
(Galántai György: Támadás a kápolna ellen című dokumentum rádiójátéka, Kossuth Rádió, 1990)
A kápolna 1970-től a hazai neoavantgárd művészek egyik fontos találkozóhelye lett, ahol nemcsak kiállításokat, de különféle koncerteket, előadásokat, filmvetítéseket, irodalmi esteket és performanszokat is tartottak. Persze illegálisan, távol az aczéli kultúrpolitika figyelő szemeitől. Legalábbis egy ideig. A hatóságok 1973-ban Galántait kilakoltatták a kápolnából, amit azután lezártak, majd gyorsan államosítottak.
A Kék kápolnától néhány méterre, a temetődomb nyugati oldalán áll a hasonlóan neogótikus stílusú Vörös kápolna, melyet szintén családi sírboltnak szánt egy evangélikus vallású földbirtokos, bizonyos Bárány Pál. A családi kriptaként szolgáló épületet az 1900-as évek elején katolikus templommá szentelték át, majd a XX. század végén Kampis Miklós tervei alapján felújították, és a Kék kápolnához hasonlóan azóta nyári kiállítóhelyként működik. Az előtte lévő amfiteátrum-szerűen kialakított díszkertben néhány évvel ezelőtt ugyan még tartottak színházi előadásokat, ma azonban elhanyagolt, senki földjének tűnik. Kár érte.
Mint, ahogyan kár a Szent Erzsébet emlékpark névadóját, az Árpád-házi szent királylányt ábrázoló kerámia-domborművért is, amelyet 2013-ban készített Petrás Mária, akinek lányával közös kiállítása ezekben a napokban is látogatható a kápolnák tereiben. Ez a tárlat jó apropó lett volna arra, hogy újra láthatóvá tegyék az alkotást, amelyet az elé helyezett, mára elhasználódott védőüveg szinte teljesen élvezhetetlenné tesz.
ÉLETFÁK ÉS MADONNÁK
A Kék- és Vörös kápolnában 2025. augusztus 3-ig meghosszabbították Petrás Mária Kossuth-, magyar örökség- és Prima Primissima-díjas és Petrás Alina szervátiusz-díjas keramikusok életfák és madonnák című kiállítását. A tárlat hétfő kivételével minden nap – 14.00 és 20.00 között – ingyenesen látogatható.
