Itt válik láthatóvá, érthetővé a magyar történelmi hivatás

„Elsősorban nekünk a regionális békére kell összpontosítanunk, a szomszédságunkra. Békeszövetségeket kell kötni, akivel csak lehet”

– ez Orbán Viktor idei tusnádfürdői előadásának egyik fontos gondolata. E mondatok a ma már sajnálatosan egyáltalán nem csupán néhány túlterhelt, meggyötört elme apokaliptikus fantáziájában felötlő harmadik világháború nagyon is valóságos kockázatának lehetséges kivédését illetően hangzottak el, önmagukban is fontosak, de tágabb történelmi összefüggésben is továbbgondolásra érdemesek.

A békeszövetségek ugyanis nem csak az elsősorban az Egyesült Államok fémjelezte globális nyugat, valamint az USA erőszakszervezete, a NATO gátlástalan keletre tolásával, a 2014-es Majdan-puccsal és végül annak következményeként a donbaszi és donyecki oroszok ellen indított népirtó háborúval lényegileg megtámadott Oroszországnak az úgynevezett Ukrajna területén zajló, világháborúvá terebélyesedéssel fenyegető proxyháborújának árnyékában értelmezendők, hanem azon túlmenően is.

E program azt jelentheti, azt kell jelentse, hogy az itt élő nemzetek közös akarattal helyreállítják Közép-Európa egységét,

amit ideológiai megalapozottságú szabadkőműves machinációk sora, valamint a kétségbeejtően elvakult, rövidlátó francia sovinizmus az első világháború kiprovokálásával, majd az azt lezáró országcsonkításokkal, nemzetgyilkossági kísérletekkel a legkíméletlenebb barbarizmussal szétvert.

Ez a széttrancsírozás eredményezte a második világháborút, és azt, hogy Közép-Európa népei egység híján egymásra mindig patologikus gyanakvással tekintve, egymást ellenségnek látva képtelenek voltak ellenállni a német, majd a szovjet bolsevista nyomásnak, és egymás ellen fenekedve egyként veszett oda sok millió emberélet, és egyként vált előbb véres hódítás zsákmányává, majd körmönfont demokratikus-szirénhangos kifosztás áldozatává az egész térség.

De mintha ébredeznénk ebből a mákonyos önpusztításból, mi, magyarok éppúgy, mint Közép-Európa más nemzetei. Felettébb sajnálatosan alig ismert idehaza Rudolf Kučera Közép-Európa története egy cseh politológus szemével című tanulmánya, pedig amit a 2019-ben elhunyt prágai professzor ebben a 2008-ban megjelent munkájában afféle összegzésként leír, az egyfelől megkerülhetetlenül fontos, másfelől kifejezetten lelkesítő pusztán a szerző cseh volta miatt, hiszen aki ismeri e régió történetét, az tudja, hogy éppenséggel a cseheknek főszerepük volt az egység szétbarmolásában, konkrétan az Osztrák-Magyar Monarchia esztelen szétverésében.

Kučera úr e munkájának veleje, hogy a soknemzetiségű, kulturálisan sokszínű Közép-Európát a nemzetállamok és az egymásnak feszülő nacionalizmusok tették tönkre, kiútként pedig egy nemzetek fölötti közép-európai föderációt gondolt el.

No mármost állításaival lehet, sőt kell is vitatkozni, habár a kórisme inkább csak pontosításra szorul, amennyiben a kárhoztatott nacionalizmusok valójában vad sovinizmusok voltak (a kettő között ég és föld a különbség!), a nemzetállamok úgy általában pedig nem ártalmasak, baj akkor van, ha történelmi léptékben nem életképesek, önazonosságukat pedig mások ellenében határozzák meg. Ilyenkor kétségtelenül ön- és közveszélyesek, de nem azért, mert nemzetállamok, hanem azért, mert az ezeket vezető politikusok korlátoltsága, rövidlátása, a térbeli és időbeli rendszerszemléletre való teljes képtelensége eleve kijelöli a zsákutcába vezető kudarcos utat.

Ami a gyógyírként kínált nemzetek fölötti föderációt illeti, efölött rég eljárt az idő, még ha a föderáció kifejezés értelmezése sokféle is lehet. Az mindenesetre kijelenthető, hogy bármiféle nemzetek fölötti berendezkedés, vagyis az önrendelkezés elnyomása nem megoldás, hanem az évszázados válság újabb fejezete volna.

Rudolf Kučera munkája mégis igen fontos, mert cseh létére kíméletlenül megvilágítja Közép-Európa egyébként mindig is tudott és megkérdőjelezhetetlen egység-igényét, és rámutat az annak szétverésében bűnös cseh szabadkőművesek, Edvárd Beneš és Tomáš Masaryk rövidlátására, amivel jelentősen hozzájárultak egy szerves egységet alkotó térség megbénításához, feldarabolásához, embermilliók sok évtizedes szenvedéséhez, Közép-Európa kiszolgáltatottságához. A szerző egyenesen politikai törpének nevezi Benešt, ami példátlan, hiszen nevezett kalandor hírhedt 1945-ös dekrétumai, melyek mindmáig kollektíve háborús bűnösnek bélyegzik a németeket és a magyarokat, a mai cseh és szlovák államnak nemhogy az Európai Unió által pisszenés nélkül tudomásul vett ideológiai és jogi alapját adják, hanem ezekre hivatkozó bírósági ítéletekkel ma is vagyonokat koboznak el magyar vagy német tulajdonosoktól a jogállamiság nagyobb dicsőségére. Csak hogy érthető legyen: ez épp olyan, mintha ma, 2025-ben a korabeli zsidótörvények alapján fosztanának meg bírósági ítéletekkel embereket a javaiktól a jogállam-fetisiszta Európai Unió kellős közepén.

Rudolf Kučera tehát kíméletlenül leszámol e mítoszokkal, és megállapítja a szikár tényt: Közép-Európának egységre van szüksége.

Valóban, ez bizony életszükséglet.

Egységet teremteni azonban csak szilárd, magabízó és megbízható nemzetek szintézisével lehet. És még valami kell hozzá: szintetizáló erő, magnetikus pont.

És itt kanyarodunk vissza a békeszövetségek magyar programjához. Mert itt ér össze a jelen veszedelmes kihívása a történelemmel. Itt válik láthatóvá, érthetővé a magyar történelmi hivatás.

Mert hivatásunk van, mint minden nemzetnek.  Nem vak véletlen folytán teremtettünk magyarnak, hanem azért, hogy megvalósítsuk magyarnak teremtettségünkből fakadó kötelességeinket.

A magyar történelmi hivatás pedig Közép-Európa egybeszervezése.

Mi vagyunk az a magnetikus erő, az a mag, amely a szerves egységet helyreállíthatja. És ezt tesszük: Magyarország a valódi rendszerváltás kezdete, 2010 óta emberfeletti erővel munkálkodik a térség egybeszervezésén. Gróf Teleki Pál írja Merjünk magyarok lenni! című művében: „Mi érezzük hivatásunkat a Duna-medencében, úgy is mint magyar hivatást, úgy is mint európai hivatást. Sohasem néztünk a Duna medencéjén túlra, de azon belül évszázadokon keresztül játszottuk a gondos anya szerepét. Feladatunk, hogy hangunkat hallassuk, politikai készségünket, érettségünket és hagyományainkat érvényesítsük abban az életközösségben, amely a Duna medencéjében mindig fenn fog állani. A Duna medencéjében nemcsak különböző népeket kell politikailag kiegyensúlyoznunk és együttélésre szoktatnunk, de ezeket a különböző népeket saját karakterük szerint kell ugyanabban a társadalmi felemelő nevelésben részesítenünk, amely egészen különböző feladatokat ró a különböző népességek, és különböző feladatokat a kevert népességek tekintetében. (…) A mi Szent István-i állameszménk a béke állandósulása, mert az együttélő embercsoportok, nemzetek, nemzetiségek, foglalkozások, városok és falvak egyetértése és egymást megértése érvényesül benne. Ez az állameszme a békén és a megértésen alapul. Az ilyen állameszme az európai jövőnek egyedüli megmentője, szolgálója lehet, és mint ilyen, hozzá fog járulni ahhoz – ha Isten megsegít, s botor fővel nem teszünk kárt önmagunkban –, hogy ilyen Európa épüljön fel a mi segítségünkkel is.”

Fel kell nőjünk ehhez a küldetéshez, meg kell tanulnunk térben és időben rendszerben gondolkodni, magunknak is tovább látnunk az orrunknál, visszatalálni saját Szent István-i magyarságunkhoz, hogy, mint annyiszor már, megtarthassuk Közép-Európánkat, benne leginkább Kárpát-hazánkat.