Öregedő Európa, fiatal hódítók

A demográfiai tél alapvető változásokat hoz a XXI. század nyugati társadalmaiban: a népesség egyre kisebb, idősebb. Az orvostudomány fejlődésének köszönhetően az emberek egyre tovább élnek, miközben a társadalmi normák változása és más tényezők miatt a gyerekvállalás ideje kitolódik, a születésszám pedig folyamatosan csökken. Az elöregedés gyökeres gazdasági és társadalmi hatásokkal jár. A munkaképes korú népesség szűkülésével a termelékenység romlik, a gazdasági növekedés lassul, miközben az egészségügyi és szociális ellátórendszer egyre nagyobb nyomás alá kerül.

Az Eurostat adatai szerint 2023-ban az Európai Unió teljes termékenységi száma átlagosan 1,38 volt, ami jóval elmarad a népesség szinten tartásához szükséges 2,1-es értéktől. Németországban a termékenységi ráta 1,35, ami a legalacsonyabb szint 1994 óta, és az ultraalacsony kategóriába sorolható. Franciaország helyzete jobb az uniós átlagnál, ott a születési ráta 2023-ban 1,67 volt, bár ez is csökkenés az előző évekhez képest, amikor az ország kiemelkedett az EU tagállamai közül. Olaszország demográfiai mutatói különösen aggasztóak, a termékenységi arány mindössze 1,20, ami történelmi mélypont.

A kelet-közép-európai térségben szintén alacsony születési számok jellemzőek, de a helyzet jobb. Magyarországon 2023-ban átlagosan 1,55 gyermek jutott egy nőre, ami ugyan még mindig messze van a népességfenntartáshoz szükséges szinttől, de meghaladja az uniós átlagot. Bulgária 1,81-os termékenységi rátával az egyik legmagasabb értéket mutatta az EU-ban. Csehországban hasonlóan magas, 1,83 körüli értéket mértek, míg Romániában a termékenységi arány 1,71 körül alakult. Lengyelországban a mutató 1,5–1,6 között mozgott.

A kormányok többféleképpen próbálnak reagálni ezekre a demográfiai kihívásokra. Az egyik stratégia a családpolitikai ösztönzők erősítése: pénzügyi támogatások, adókedvezmények, lakhatási segítség és rugalmasabb munkalehetőségek révén próbálják elősegíteni a gyermekvállalást. A világ több országa által követendő példának tartott magyar családpolitika azt mutatja, hogy ilyen intézkedésekkel lehet pozitív hatást elérni, noha rövid távon aligha fordítják meg a negatív trendet.

A másik lehetséges megoldás, amihez szívesen nyúlnak a nyugat-európai kormányok, a bevándorlás. Az Egyesült Államokban a bevándorlás a fő oka annak, hogy nőtt a munkavállalók száma, Európában ugyanakkor inkább hátrányát, mint előnyét látni a migrációnak. A bevándorlás nagy terhet ró a jóléti rendszerekre, a nyugat- és észak-európai országokban ugyanis a különböző juttatások vonzóbb perspektívát kínálnak az újonnan érkezőknek, mint a munkavállalás – az ehhez szükséges szintű integráció egyébként sem sikertörténet, sem a kapacitás, sem a kellő szándék nincs meg hozzá. Az eltérő kultúrából érkezők feszültséget is okoznak, gettósodás, párhuzamos társadalmak jönnek létre.

A társadalmak elöregedésnek ugyanakkor van egy kevésbé tárgyalt következménye is. A „Pax Geriatrica” elmélete szerint az idősödő társadalmak békésebbé válnak. Ennek több oka is van. Először is, az alacsonyabb lélekszámú és idősebb népesség nem ad akkora utánpótlást a hadseregnek, ami csökkenti a háborús kapacitást. Másodszor, a társadalom háborúellenesebbé válik: az idősebb generációk jellemzően kevésbé támogatják a katonai beavatkozásokat, ahogy ez az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban is megfigyelhető volt az iraki és afganisztáni háborúk idején. Évtizedek felméréseinek összesítései mutatják, hogy az emberek hajlamosak békésebbé válni, és jobban ellenzik az erő alkalmazását, ahogy öregszenek. A Pew Research Center 2006-os elemzése az 1960-as évektől a 2000-es évek közepéig az Egyesült Államokban készült felmérések alapján arra a következtetésre jutott, hogy „generációs szakadék van az amerikai katonai beavatkozások megítélésében”: az idősebb amerikaiak következetesen „a legnagyobb óvatosságot tanúsították a katonai erő alkalmazásával kapcsolatban”. Harmadszor, mivel a családokban kevesebb a gyermek, a katonai veszteségek súlyosabb társadalmi következményekkel járnak.

Az OECD-országokban 2021-ben a nyugdíjak, jövedelempótló és egyéb szociális juttatások a költségvetésnek átlagosan 21 százalékát tették ki. Amikor a társadalom öregedésével az arány eléri a 25 százalékot, statisztikai adatok szerint csökken az államok háborús hajlandósága: a kormányok és a társadalmak inkább a belső stabilitásra koncentrálnak, mintsem külső konfliktusokba való bonyolódásra.

A 18–23 év közöttiek arányának csökkenése nem csupán a fegyveres erők létszámát korlátozza, hanem drágábbá is teszi a hadviselést, hiszen a munkaerő szűkössége megnöveli az egy katonára jutó költséget. Ha kevesebb a katonakorú fiatal, a hadseregek kénytelenek nehéz döntéseket hozni az erők méretéről és minőségéről. Ha a jelentkezők száma drámaian csökken, a toborzás felpörgetése nélkül aligha tudják majd elérni a kitűzött létszámot. Ha azonban az életkorra, egészségi állapotra, illetve fizikai és mentális képességekre vonatkozó követelmények enyhítésével próbálják könnyíteni a toborzást, annak a minőség látja kárát. Másik megoldás lehet a fizetések és juttatások emelése – ahogy azt Oroszország is teszi az ukrajnai háborúban. De ha a katonai költségvetés összességében nem nő, a magasabb egy főre jutó munkaerőköltség csökkenti a fegyverfejlesztésre, -beszerzésre és -fenntartásra fordított forrásokat. Ha pedig az államok kevésbé képesek megnyerni a háborúkat, mert haderejük rosszabbul harcol, akkor kevesebb kedvük is lesz háborúk indítására Az elmúlt években Japán, Kína és Oroszország sem tudta teljesen feltölteni a hadseregét, még a követelmények enyhítése és a juttatások emelése mellett sem.

Az egyik lehetséges megoldás az emberi erő technikával való helyettesítése, például drónokkal, de ez sem váltja ki minden területen a létszámot, ráadásul drágák, irányításuk pedig magasabb szintű emberi képességeket igényel. Az Egyesült Államok Kongresszusi Kutatószolgálatának egy 2022-es jelentése például arra a következtetésre jutott, hogy a hadseregben alkalmazott pilóta nélküli repülőgépek személyzeti igénye sok esetben megegyezik vagy még nagyobb, mint a személyzettel ellátottaké.

Az oslói Békekutató Intézet adatai szerint 2012 és 2022 között csaknem megduplázódott az államok által levezényelt katonai konfliktusok száma. Az államközi erőszak ugyanakkor nagyrészt a demográfiailag fiatal országokra korlátozódik. 2012 és 2023 között a fegyveres konfliktust kezdeményező országokban a 65 év felettiek aránya átlagosan öt százalék volt, ami nagyjából fele a 2024-es globális átlagnak. Az idősebb népességű államok lényegesen ritkábban indítanak katonai összecsapásokat. A háborúk zöme tehát főként a fiatal lakosságú államok agresszivitásából fakad. Ez magyarázhatja, hogy miért ilyen magas a háborúk és konfliktusok előfordulása az afrikai kontinensen, amely a világ legfiatalabb régiója. Az átlagéletkor kontinensenként jelentősen eltér: Afrikában körülbelül 19 év, Ázsiában 32, Európában 42, Észak-Amerikában 39, Latin-Amerikában és a Karib-térségben 31, míg Óceániában mintegy 33v, miközben a világ mediánéletkora nagyjából 30,5 év.

Ami a katonakorú lakosság arányának a csökkenését illeti, 2050-ben Kelet-Ázsiában közel 48 millióval lesz kevesebb 18–23 éves, ami 42 százalékos csökkenés a 2020-as szinthez képest; Latin-Amerikában közel kilencmillióval, azaz 13 százalékkal, míg Európában több mint nyolcmillióval, azaz 17 százalékkal csökken ennek a korcsoportnak a lélekszáma.

A Pax Geriatrica elsősorban a fejlett nyugati és kelet-ázsiai társadalmakra igaz, ahol a termékenységi ráta régóta a népességfenntartó szint alatt van. A fiatal, fejlődő társadalmak, ahol sok a 15–24 éves, ezzel szemben nagyobb valószínűséggel kerülnek konfliktusba – ezt mutatja a „youth bulge” elmélet. Ilyen jelenség tapasztalható sok fejlődő országban, ahol a gyors népességnövekedés, a magas munkanélküliség és a gyenge intézmények növelik a belső és külső konfliktusok kockázatát. Ez igaz például Dél-Ázsiára és Afrikára.

A fentiekben tárgyalt körülmények együttesen robbanás közeli helyzetet eredményeznek. A fejlett világ elöregszik, szebben mondva békésebb, realistábban védekezésképtelen lesz, eközben pedig a fejlődő világ fiatal lakossága egyre inkább harcra kész és képes. Ez nemcsak regionális konfliktusokban nyilvánul meg, hanem egyre inkább nyugati jólét elérésének a vágyában is. A növekvő gazdasági és geopolitikai súlyt képviselő ázsiai és BRICS-országok ugyan egyre jobb életkörülményeket is biztosítanak – Kína például digitális infrastruktúra terén is rég lehagyta Európát –, számos régió azonban nem teljesít ilyen jól, egyre sűrűsödő lakossága pedig a globális Északon keresi a boldogulást. Kérdés, hogy ki állítja meg őket.