Egy hűvös finomság lángra lobbantja a várost
A féltékenység förgetege
Monokróm hatást keltő díszletek és ötvenes évekbeli olasz slágerek kíséretében támad a félreértések és a féltékenység vihara a Miskolci Nemzeti Színházban. A Csetepaté Chioggiában, Goldoni klasszikus komédiájának legújabb változata Rusznyák Gábor rendezésében szórakoztatóan, ugyanakkor kortárs érzékenységgel mesél a pletykálkodás természetéről, a félreértések hatalmáról vagy épp a közösségi együttélés különféle kérdéseiről.
Chioggia (ejtsd: Kioddzsa) olasz történelmi város, mintegy harminc kilométerre Velencétől. Egyéb nevezetességei mellett legalább egy irodalmival is bír: itt játszódik Carlo Goldoni eredetileg 1762-ben bemutatott – és helyi dialektusban megírt – darabja, a Csetepaté Chioggiában. A komédia legújabb magyar színpadi változatának premierje júliusban volt, a Városmajori Szabadtéri Színpadon, ám ősztől a Miskolci Nemzeti Színház műsorán szerepel, Rusznyák Gábor rendezésében.
A nyitó képben öt asszonyt látunk, amint éppen mindennapi munkájukat végzik. Csevegésükből kiderül: közülük négynek van férje vagy vőlegénye, ám a tizenhét éves Checcának (ejtsd: Kekka) egyelőre nincs udvarlója.
A Toffolo nevű fiatalember szívesen változtatna e helyzeten, de hiába jelenik meg, Checca nem látszik tudomást venni az igyekezetéről. A legény ezért – és persze hogy felhívja magára választottja figyelmét – a lány társaságában lévő, vele együtt dolgozó Luciettának és Orsettának fizet egy fagylaltot.
Emiatt támad aztán a darab címében is említett csetepaté. Az eset híre ugyanis a kisvártatva a halászatból partra szálló férfiak fülébe jut, így keresetlen hangon kérdőre vonják Toffolót: miért legyeskedik a párjuk körül, ráadásul akkor, amikor ők nincsenek a városban? Rosszallásuknak halbontó késsel és bárddal adnak nyomatékot, ami miatt az irháját csak nehezen elhordó Toffolo feljelenti őket a városi büntetőbíróságon.
A fagylaltmeghívás elfogadásának következményei közben egyre súlyosabbá válnak: Orsetta és a jövendőbelije csúnyán összevesznek, Lucietta és vőlegénye szakítanak. De nem csak a szerelmesek viszonya romlik meg: családtagjaik is szembe találják magukat a másik fél családtagjaival…
A Csetepaté Chioggiában központi komikus motívumai tehát a félreértés és a féltékenykedés, de a mű emellett lélektani és társadalmi vonatkozásokkal is bír. Remekül kijön belőle például, hogy a hiányosan, tehát eltorzítva továbbadott rossz hír milyen sebességgel terjed, és milyen hatást válthat ki. E tekintetben tehát a pletykálkodás természetéről szóló esettanulmányként is felfogható.
De Goldoni a szóbeszédtől, pusmogástól felzavart kisvárosi közösségről is szemléletes képet rajzol.
Karakterei ugyanis – bármennyire neheztelnek rá – szeretik is a másikat, épp csak nincsenek megfelelő verbális képességeik, hogy ezt kimondják vagy kellő érzelmi intelligenciájuk, hogy kimutassák.
A komédia így számos komolyabb hangvételű műnél egyértelműbben mutat rá arra, mennyire érzékeny, büszke, sebezhető és kommunikációképtelen lehet az ember, ha érzelmi kérdésekről vagy párkapcsolati nehézségekről van szó. Ahogy arra is, hogy csak odafigyeléssel, megbocsátással – és persze minél őszintébb, egyértelműbb, világos beszéddel – lehet elejét venni mindennek, ami persze nem feltétlenül egyszerű.
A darabban elénk lépő karakterek túlnyomórészt szegény emberek, ám köreikben is jelen vannak azok a tényezők, amelyek mentén megosztottá válhat egy mikrotársadalom. Checca Toffolóval szembeni elutasító viselkedése mögött például az áll, hogy a fiatalember lelenc. A kisváros lakói emiatt bánnak vele méltatlanul: lehet, hogy csúnyák, lehet, hogy szegények, de legalább tudják, kik a szüleik, míg Toffolo nem mondhatja el magáról ugyanezt. Emiatt kezelik alacsonyabb rendűként, csekélyebb értékűként.
A komédiából tehát kiderül, hogy nem feltétlenül a gazdagok és szegények közötti áthidalhatatlan szakadék a boldogság hiányának egyik fő oka. Az azonos oldalon állók sem találják feltétlenül a hangot, mert újabb elválasztó falakat emelnek fel. Ugyanakkor e mikrotársadalom a külvilág felé egységesnek mutatja magát. Egy jelenetben például a magukról megfeledkezett chioggiaiak a velenceieket kezdik gúnyolni – mintha csak az egyik futballcsapat szurkolói fitymálnák a másikéit.
Csakhogy részeg kórusuknak a velencei származású jegyző is a fültanúja, így egyikük – hogy mentse a helyzetet – megkockáztatja: vannak azért normális, rendes velenceiek is. Talán mondanunk sem kell: e kijelentésben a „velenceiek” helyén sok minden más is szerepelhetne, attól függően, hogy éppen ki a másik fél…
Az előadás Rusznyák Gábor tervezte díszlete egy történelmi kisváros utcaképét idézi, sikátorokkal, lépcsőkkel, boltívekkel és erkéllyel. Fent, a balkonon ruhák száradnak egy kifeszített kötélen, lent, az egyik kapun egy festett angyal tartja szemmel az arra járókat. A cselekmény előrehaladtával felvetődhet a nézőben: bárcsak a békesség, a nyugalom és az odafigyelés angyala volna…
A reneszánsz miliőhöz ugyanakkor legújabb kori elemek társulnak: a cselekmény a múlt század ötvenes éveinek elején játszódik, az átszerelések, átállások alatt korabeli olasz slágerek szólnak. A szövegkönyvben pedig egyértelműen kortárs, XXI. századi kiszólások is helyet kaptak, olyanok, mint „ó, hogy száz kínai turista kérdezgessen téged, merre van a chioggiai képtár!”.
Vagyis: a színpadon elénk táruló Chioggia kortól és helytől függetlenül értelmezhető település – külföldi metropolisz éppen úgy lehet, mint egy hazai zsákfalu. A lényeg a darab elején elhangzó megállapítás, hiszen tulajdonképpen az előadás e tétel kifejtésének tekinthető: „Ez a mi városunk. Szép város. […] Csak hát a mienk. S ezért épp olyan, mint mi!”
Tihanyi Ildi jelmezei élénkítő színfoltokként ellenpontozzák a szürkés, alapvetően monokróm hatást keltő díszletet. A színészek közül a Luciettát játszó Mészöly Anna remekül hozza a rábízott karaktert, a kissé egyszerű, de büszke és szenvedélyes, megbántott nőt. Az Isidorót megformáló Börcsök Olivér alakításában a szereplő a kellő tempóban alakul át szerethető komikus mellékszereplőből az ügy megoldására egyedül képes főszereplővé.
A közönség többször is okkal tör ki nevetésben az előadás láttán. A legharsányabb kacajjal kísért jelenetek közül kettő is a Fortunatót játszó Fandl Ferenchez kötődik. A hadaró halászt alakítva valóban olyan tempóban forog a nyelve, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja a mondandóját. Goldoni a következő poénnal ágyaz meg mindennek: „Ahogy öregszik, egyre gyorsabban beszél. Ki fogja így megírni a végrendeletét?”
Vagyis: a Csetepaté Chioggiában miskolci változata tökéletes példa arra, hogyan lehet egy XVIII. századi, klasszikus komédiát XXI. századi színpadra állítani, hogy szórakoztató jellege megmaradjon, ugyanakkor korunk egyes jelenségeiről – mint például a megosztottság vagy a szót értésre, együttműködésre való képtelenség – is érvényes üzenetet fogalmazzon meg. A végeredmény úgy könnyed, hogy súlya van, úgy kacagtató, hogy komoly, és úgy tart görbe tükröt, hogy az általa rajzolt kép tagadhatatlanul reális!
