Éhezők viadala

Másfél éves kisfiú anyja karjaiban, csonttá soványodva, egy fekete szemeteszsákból rögtönzött pelenkában. Mohamed Ajjúb al-Matúk képét a teljes nyugati sajtó, a The New York Times, a CNN, a BBC és a The Guardian is leközölte, ezzel a gyermek a gázai éhínség szimbólumává vált. Néhány napra. Izraeli oknyomozók munkája nyomán ugyanis kiderült, hogy a fiú valójában születésétől agykárosodásban és izomsorvadásban szenved, amelyek korlátozzák izmai növekedését és mozgásfejlődését.

A fiaskó ajándék volt Benjamin Netanjahunak. Az izraeli kormány és szövetségesei a leleplezést korábbi narratívájuk erősítésére használták, miszerint Gázában nyoma sincs humanitárius válságnak, az izraeli hadigépezet pedig csak precíziós támadásokat hajt végre a terroristák ellen. Érdemes zárójelben megjegyezni, hogy a háború nemcsak a harcmezőn, de a nemzetközi kommunikációs térben is zajlik, így elsősorban a hírek forrásán és a hírfogyasztó személyes meggyőződésén múlik, hogy miként áll az olyan megosztó kérdésekhez, mint például hogy ami Gázában zajlik, az népirtás-e.

A számok ugyanakkor nem hazudnak: A Hamász 2023. október 7-i terrortámadása előtt napi 5-600 teherautónyi áru és segély érkezett a Gázai övezetbe, ami hozzávetőleg elegendő volt a 2,1 millió ember ellátására és az árak megfizethető színvonalon tartására. Ez a háború kezdetén szinte nullára csökkent, a 2023. novemberi tűzszünet idején napi 200-ra emelkedett, majd a tárgyalások állásától függően ingadozott. Aztán idén március 2-án a tűzszünetről szóló tárgyalások összeomlottak, Izrael pedig 78 napig egyáltalán nem engedett be segélyt az övezetbe (tegyük hozzá, hogy a blokádot délről fenntartó Egyiptom is csak alig). Az elmúlt két hónapban a nyilvánosan hozzáférhető számok alapján átlagosan napi egy teherautónyi segély jutott 34 ezer gázaira. Ennek eredményeképp az ENSZ közlései szerint a lakosságnak harmada több napig kénytelen volt nélkülözni az élelmiszert, a gyermekeknek pedig 16 százaléka alultáplált. Helyi, meg nem erősített források szerint eddig 170 ember, köztük több mint 90 gyermek halt meg alultápláltság miatt. Mohamed Ajjúb al-Matúk fotója alapvetően ezeket az állapotokat lett volna hivatott illusztrálni, ehelyett a hírhamisítás szimbóluma lett.

A gázai állapotok, pontosabban az azokat világ elé táró képsorok nyomán a Benjamin Netanjahura nehezedő nemzetközi nyomás egyre nő. Július végén már az Izrael-ellenességgel legkevésbé sem vádolható Donald Trump is beismerte az Associated Pressnek, hogy „azok a gyerekek nagyon éhesnek tűnnek”, és megígérte, hogy Amerika fokozza a segélyezést. Augusztus elején így jelentősen megnőtt az Izrael által beengedett segély mennyisége, így az általános helyzet javulni kezdett. A nyomás azonban nem enyhül. A közel-keleti politikájában sokszor külön utas Franciaország után július végén az Egyesült Királyság és Kanada is bejelentette, hogy egyoldalúan elismerik a palesztin államot, ha szeptemberig nem lép életbe tűzszünet. A holland kormány pedig nemkívánatos személynek nyilvánította Itamar Ben-Gvir nemzetbiztonsági és Becalel Szmotrics pénzügyminisztert, azzal vádolva őket, hogy „erőszakra buzdítanak a palesztinok ellen, és támogatják a gázai etnikai tisztogatást”. Közben Benjamin Netanjahu a sajátjaival is küzd, július végén az Egyesült Tóra Judaizmus párt a jesivadiákok besorozására tett lépések miatt tiltakozva kilépett a kormányból és a koalícióból, és a Sasz is belengette ugyanezt, így a miniszterelnök a 120 tagú kneszetben 50 széket tudhat maga mellett biztosan, 62-t pedig feltételekkel. Ha Netanjahu Gázában meghátrál, komolyan főhet a feje a korrupciós ügyei miatt indított eljárások miatt. Így aztán olyan kiutat próbál előkészíteni, amit ortodox és nacionalista szövetségesei is hajlandók elfogadni győzelemnek, mondjuk az övezet egy részének annektálását.

A gázai háború egyébként igazi PR-katasztrófa az izraeli kormány számára, hiszen a kezdete óta Norvégia, Spanyolország és Írország is elismerte már a palesztin államot, így az ENSZ 193 tagja közül immár 147 tekinti országnak Palesztinát. Persze önmagában az elismerés nem sokat jelent, a gyakorlatban széthullott és működésképtelen Szomálián sem sokat segít, hogy 193 ország ismeri el. A palesztin államiság kérdése egyébként is problematikus: választások 2006 óta nem voltak, a Ciszjordániát irányító Palesztin Hatóságot adó Fatah támogatottsága 18 százalékon áll, a kétállamos megoldást pedig ellehetetleníti, hogy az ENSZ által palesztinoknak ítélt Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben több mit 700 ezer zsidó telepes él, akik minden bizonnyal ott is fognak maradni.

Mindenesetre a nemzetközi nyomás eredményeként július 27-én az izraeli kormány növelte a beengedett segély mennyiségét, Jordánia és az Egyesült Arab Emírségek pedig a levegőből dobtak le csomagokat.

De miért nem enged Izrael elegendő segélyt az övezetbe? A korrektség érdekében be kell látni: történelmi távlatokban vizsgálva a zsidó állam az elsők között van, amelyek jelentősebb lépéseket tettek az ellenséges lakosság bárminemű megsegítésére. A XX. századi európai történelemben nemigen volt példa arra, hogy egy offenzívában lévő ország az ellenség népét támogassa, hacsak nem azért, hogy kollaborációra bírja rá őket. Ami viszont a mostani gázai háborút illeti, tény és való, hogy a segélyezés háborús fegyverré vált.

Mióta a Hamász 2006-ban átvette a hatalmat a Gázai övezetben, erős ráhatása van az UNRWA, a Világélelmezési Program, a Palesztin Vöröskereszt és más szervezetek által küldött segélyek szétosztására. A külföldi szállítmányokat hol a nemzetközi szervezetek helyi kirendeltségei osztották ki, amelyek a gördülékeny munka érdekében szükségszerűen figyelembe vették a Hamász „javaslatait”, hol pedig az övezet vezetéséhez kötődő helyi szervezetek juttatták el őket az emberekhez. Ebből az lett, hogy az állandó pénzhiánytól szenvedő Hamász a nemzetközi segélyek részrehajló elosztásával próbálta egyben tartani mind jobban fogyatkozó társadalmi bázisát, még a háború alatt is. Ezt persze Izrael is felismerte. Az amerikai és izraeli kormányok ezért 2025 februárjában életre hívták a Gázai Humanitárius Alapítványt (GHA), amelynek májustól, amikor (objektív forrásokból meg nem erősített) izraeli vádak szerint Hamász-fegyveresek raboltak el nemzetközi segélyeket, privilégiumot adtak a segélyosztásra.

A GHA négy segélyosztó pontot hozott létre. Ezek közöl egy nagyjából az övezet közepén, Gáza városától délre, három pedig az övezet déli részén található. Elhelyezkedésükkel Izrael egyértelműen arra próbálja rákényszeríteni a lakosságot, hogy az övezet déli részére vándoroljanak, megnyitva gyakorlatilag az utat az övezet északi részének biztonsági zónává való nyilvánítása, adott esetben annexiója előtt.

A segélyosztó pontok jellemzően kettő-négy kilométerre esnek a lakóhelyektől, az odavezető úton pedig katonai ellenőrző pontok vannak. Az emberek éhesek és ingerültek, a későn érkezőknek nem jut semmi, így az utakon és ellenőrző pontokon kialakult konfiktusokban az izraeli katonák már 1300-1400 palesztint lőttek le. Legalább ekkora gond, hogy a segélyosztó pontokra leginkább az életerős férfiak jutnak el, miközben az özvegyek, árvák és mindazok, akiknek nincs életerős férfi a környezetében, éhen maradnak. Izraeli szempontból mindez beváltotta a reményeket, hiszen a háború kezdetén a Hamász még a lakosság hozzávetőleg 30 százalékát uralta a segélyeken keresztül, mára becslések szerint már csak kevesebb mint hat százalékát. A szervezet nemcsak katonailag, de politikailag is halott.

Utolsó rúgásokra viszont még mindig telik neki. Augusztus 1-én a Hamász videót tett közzé, amelyen az egyik még életben lévő izraeli túszt, Eviatar Davidot mutatják, ahogy csontsoványan ássa a saját sírját egy gázai alagútban. A bevágott képeken lefogyott gázai gyermekeket is mutatnak, „azt eszik, amit mi” üzenettel. Mondani sem kell, az üzenet most is eltérő módon rezonál a barikád két oldalán. Míg a palesztinbarát nyilvánosság az általában katasztrofális gázai állapotok bizonyítékát látja benne, addig a másik oldal az ellenség barbárságának igazolására használja fel, mondván, van Gázában étel elég, de nem adnak a túsznak. Az igazság pedig a gázai civilekkel egyetemben elenyészik a narratívák háborújában.