Ma már nem erény a fehér: Hófehérke bronzbarnára sül
Miért volt elvárt a legkülönbözőbb történelmi korokban a hófehér, hamvas bőr, és mióta divat a napsütötte barnaság? Az újult erővel támadó kánikula idején utánajártunk, tulajdonképpen mióta is napozik az emberiség.
Az európai történelem gyorsan elrobogó évszázadaiban mindig is a társadalmi különbségek fokmérője volt az üde hamvas bőr: a barokk és a rokokó idején a nap heve elől az arisztokraták selyem- és csipkecsodák fedezékébe, napernyők árnyékába húzódtak, vagy épp a lovashintók mélyén, a kerti rózsalugasok árnyékában pihegték át a nyarat.
A földeken dolgozó falusiak nyilván nem engedhették meg maguknak, hogy hűsöljenek, hiszen a nyári időszakban kellett a legtöbbet dolgozni, így bőrükön hamar nyomot hagyott a nap. Vagyis a fehér bőr a ranglétra tetején álló arisztokrácia és a felfelé kapaszkodók kiváltsága volt, míg a szegényebbeknek maradt a természetes, napsütötte bőrszín.
A falfehér trendje
De ez nem csak a gazdag és cikornyás díszítmények, grandiózus épületek világában, vagyis a barokk idején volt így, hanem már az ókorban is: a rómaiak például olívaolajjal védték bőrüket a túlzott napsütéstől – igaz utólag, és nem megelőzésképpen tették. A fürdőkultúra elterjesztésében élen járó ókori kultúrában egyébként sokat adtak a tisztaságra, a birodalom szerte épített fürdőházakat és a nagyobb, tágas közfürdőket minden római előszeretettel látogatta.
Igaz, a szappant nem ismerték, helyette olajos dörzsöléssel váltak meg a kosztól – a római polgárok felé kifejezett elvárás volt a tisztaság, és persze a jólápoltságot már messziről jelző kellemetes illatfelhő. Az üde fehér bőr a középkorban is elvárás volt, igaz akkoriban az egészen másfajta tisztaságot jelentett, főképp az erényességre és a hitben való elmélyülésre utalt a halovány bőrszín.
A reneszánsz idején a nehéz bársonyból, a gyöngyökkel, kövekkel díszített súlyos kelmékből varrt öltözetekből alig látszottak ki a nemes hölgyek, így nem sok esélyük volt arra, hogy nap érje a bőrüket, ám a fehérséggel még így sem illett spórolni: sokan ólomtartalmú – ennélfogva meglehetősen egészségtelen – fehérítő kencéket is bevetettek az arisztokratikus sápadtság elérése érdekében. És persze a Napkirály barokk udvarában is, ahol az arisztokraták ugyancsak kemikáliákkal dúsított fehérítő púderrel pacsmagolták magukat (holt)sápadtra.
Tejfehértől a csokibarnáig
A fehérség kultusza a 20. században meglepő fordulatot vett, a hagyomány szerint a modern kor egyik első celebje, a divattervező Coco Chanelnek köszönhetően, aki a század első évtizedeiben a modern, elegáns, szabad nő példaképévé vált. Coco Chanel egy alkalommal a francia Riviérán töltött vakációját követően napsütötte bőrrel jelent meg a nyilvánosság előtt, amit boldogan felkapott a korabeli sajtó.
Innentől már nem kellett sokat várni arra, hogy útjára induljon a napon barnult bőr divatja, ami az egészséggel és – micsoda csavar – a kiegyensúlyozott, jó anyagi háttérrel lett egyenértékű: az utazást, és a heteken át tartó önfeledt heverészést a napon csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak. Ugyanakkor az egyre rövidülő fürdőruhák trendje is kedvezett a napozás divatjának: az egyre apróbb testet takaró textilek ugyanis egyre nagyobb bőrfelületet engedtek lepirulni.
A század második felére persze átlendültünk a ló túloldalára: megszokottá vált a strandon magukat órákig aszaló emberek látványa, „a barnaságból sosem elég” kényszere, majd jött a kilencvenes évek és a szolárium-őrület. A túlzás természetesen e téren is megjelent, az extrém szoláriumhasználattól csokoládébarnára sült hölgyek és urak látványa azonban már nem az egészséges életformát, hanem a divat hajszolásának kényszerét juttatta az ember eszébe. Persze azóta kiderült, a szolárium egyáltalán nem egészséges: egy 2012-es francia kutatás szerint a bőrrák kockázata a szoláriumozók körében 20 százalékkal nagyobb – nem véletlen, hogy 2009-ben bevezetett uniós szabályozás szerint 18 éves kor alatt tilos a szolárium használata.
Ma már azt is tudjuk: a túlzott napozás sem barátja a bőrnek, az erős UV-sugárzás miatt a bőr idő előtt öregszik, ráncosodik, sőt, pigmentfoltok jelenhetnek meg rajta. A nap pedig egyre kíméletlenebbül hat: míg a nyolcvanas években órák kellettek ahhoz, hogy egy átlagos – vagyis nem érzékeny – bőrű ember leégjen a napon, ma már ehhez a legmelegebb órákban akár húsz perc is elég. És hiába figyelmeztetnek a bőrgyógyászok a leégés fokozott, rákhajlamosító kockázatára, sokan az orvosi ajánlásra fittyet hányva dél és három óra között is elégedetten sütkéreznek a napon.
Árnyékos oldalon
Míg az európaiak számára a lebarnult test csodás látványt nyújt – mint a fentiekből is kitetszik –, az egészség, és a jólét asszociációját kelti, addig az ázsiai kultúrában a lebarnult bőrt egyenesen fertelmesnek tartják. Nem csoda, ha a nyaranta Európába látogató ázsiai turistákat már messziről fel lehet ismerni, hiszen a negyven fokos melegben is arcukat takaró kendővel, kalapban, hosszúnadrágban és hosszú ujjú felsőben, vagy a karjukat védő textillel merészkednek ki az utcára, sőt, a strandra is állig felöltözve merészkednek ki.
Aki látott már japán, vagy dél-koreai influenszert a közösségi médiában szépségtippeket adni, pontosan tudja, a már-már természetellenesen sima és porcelánfehér bőr jelenti számukra a valódi szépséget.
Ázsiában nem csak a normál arckrémekbe kevernek fehérítő anyagokat, hanem a napsütés ellen használt termékekbe is. Mindez – éppúgy, mint kétszáz évvel ezelőtt az európai kultúrában –, szociológiai és kulturális okokkal magyarázható: Ázsiában a barna bőr az alacsony származás és a fizikai munka jelképe, hiszen mindig is a szegények vállalták nehéz fizikai munkát a szabad ég alatt, például a rizsföldeken, míg a makulátlan fehér bőr egyszerre jelentette, és jelenti a mai napig is, az abszolút szépség szimbólumát és a magasabb társadalmi rétegekhez tartozást.
