Gyilkolt a Kisfiú

A négytonnás bombát cinikus módon Little Boynak nevezte az amerikai hadvezetés, és egy Enola Gay „becenevű” B-29 Superfortress vitte Hirosima fölé.

Ez a négy hajtóműves repülőgép az amerikai nehézbombázók legújabb generációját képviselte, és elsősorban az óceániai térségben vettették be. Üresen 37 tonnát nyomott, és összesen 26 tonna bombateher szállítására volt képes. Az Enola Gayt Paul Tibbets ezredes vezette. A típus több példánya is a kínai kommunisták által ellenőrzött területeken leszállásra kényszerült, a feljegyzések szerint négy darabot meg is szerzett ezekből a Szovjetunió. Sztálin megparancsolta a gép „dekára és milliméterre” pontos lemásolását, de a mérnökök becsapták. A klónba ugyanis olyan szovjet berendezéseket is beépítettek, amelyeket jobbnak véltek az amerikaiaknál. Az lett a vége, hogy a másolat, vagyis a Tu-4-es bombázógép 340 kilogrammal nehezebb lett az eredetinél, de az NKVD ezúttal egyetlen konstruktőrt sem lőtt tarkón. Ami a lényeg: sokáig a T-4 volt a szovjet légierő stratégiai bombázó típusa, természetesen nukleáris fegyverek hordozására specializálva.

Az Enola Gay 11 fős személyzetének érdekesen alakult a támadás utáni sorsa. Amikor a gép visszatért a bázisára, még ott a kifutópályán megkapta a kitüntetését minden, a bevetésben résztvevő repülős. A tizenegy ember különféleképpen emlékezett vissza a különleges akcióra. Volt aki természetesnek tekintette, hiszen parancsot kapott rá, mások azt mondták, ellenezték, de mégis le kellett dobniuk Kisfiút, mert tudták, hogy ez véget vet a háborúnak, megint mások pedig úgy vélték, tragikus dolgot műveltek, de újra megtennék, ha Amerika szorult helyzetbe kerülne. A személyzet utolsó tagja, Theodore van Kirk navigátor 2014-ben halt meg, 93 éves korában. Milyen különös, és nyilván célzatos, hogy egy makettgyártó cég épp ezekben napokban jelent meg a színen új darabjával, az Enola Gay-el.

De térjünk vissza az alapszituációhoz. Merthogy az Egyesült Államok nem volt szorult helyzetben. A japán hadsereg vereséget szenvedett, más csak a szigetország konkrét inváziója volt hátra. A bombapártiak azzal dolgozták meg az ellenzőket, hogy a partraszállás legalább 800 ezer, rosszabb esetben 1,7 millió, sőt, akár 4 millió amerikai katona életét is követelné. Képtelen számok, de nyilvánvalóan úgy gondolta ez a csoport, hogy minél alaposabban rá kell ijeszteni a döntéshozókra! Az ellenzők viszont azzal álltak elő, hogy elegendő lenne valahol, lakott területektől távol felrobbantani a bombát, a japán kormány, de Hirohito császár is értene a „bemutatóból”.

A bombapártiak győztek. Tegyük hozzá, hogy a krónikák szerint a támadás előtti hetekben összesen 63 millió röplapot dobtak le japán nagyvárosokra, hogy a lakosság tisztában legyen vele: különlegesen nagy hatású, új fegyvert vet be hamarosan az amerikai légierő. Talán azt várta Washington, hogy a hírre a lakosság eltávolítja az ország katonai és politikai vezetését. Úgy tűnik, hogy a háború utolsó évében sem ismerték még eléggé az amerikaiak a japán ember karakterét…

Nászúton a hadügyminiszter

Komoly történelmi vita folyik a bomba körül. A legelfogadottabb narratíva szerint német tudósok fedezték fel a maghasadás jelenségét és az ebben rejlő lehetőségeket. Mindenekelőtt a felszabaduló energia hasznosíthatóságát. Tudták, hogy fegyver is készülhet a maghasadás kapcsán… A német fejlesztés viszont időnként lelassult, és háttrébe is szorult, úgy tűnik, a vezetés számára sem az atombomba jelentette a csodafegyvert. De akkor mi? Ezt ma sem tudjuk. Teller Ede szólalt meg egyszer azon formán, hogy ő ismerte a német tudósokat és meg van győződve arról, hogy nem akarták megcsinálni az atombombát. „Mi viszont megcsináltuk” – tette hozzá lakonikusan.

A két bomba, vagyis a Little Boy, és a három nappal később Nagaszakira dobott Fat Man, vagyis a Kövér ember összesen 10 milliárd dollárba került. Ez egyharmada volt annak az összegnek, amelyet Amerika bombák gyártására költött a II. világháború idején. Az atombomba fejlesztési programját Manhattan-tervnek nevezték, és a legnagyobb titoktartás mellett folyt a munka, már ha lehet titkot tartani abban a projektben, amelyben így vagy úgy, de több mint százezer ember vesz részt.

Japán lett a célpont. Csakhogy a történettudomány revizionista szárnya új felfedezéseket tett.

Ezek szerint Berlin kapta volna az első bombát, és természetesen az ott bunkerező Hitler arra az esetre, ha vonakodik befejezni a háborút. Mások azt állítják, hogy a Kisfiút Drezdának szánták a szövetségesek. Még mielőtt hagyományos bombákkal porrá égették volna. Drezdának, mert ugyan egyetlen katonai egység sem állomásozott a városban, az amerikaiak számára az képviselte azt a kifinomult és sok évszázados európai kultúrát, és azt a historikus atmoszférát, amelyet annyira utáltak. Hasonló érzéseik támadtak Japán vonatkozásában is. Ott Kiotó képviselte azt, amit Németországban Drezda. Az volt a város szerencséje, hogy az amerikai hadügyminiszter, Henry L. Stimson ott töltötte a nászútját, és minden nagyon a szívéhez nőtt. Levetette Kiotót a célpontok listájáról.

Amikor a szovjetek elakadtak

Célpont volt Moszkva is. Nem, nem úgy persze… Az amerikai vezetés figyelmeztetésnek szánta Sztálin számára az atombomba bevetését.

Persze, hogy az NKVD mindent tudott a Manhattan-tervről, és a Szovjetunió is atombomba-fejlesztésbe kezdett. Megfelelő tudományos háttérrel rendelkezett ehhez. A nukleáris energiával foglalkozó tehetséges szovjet tudósgárdából is kiemelkedett Igor Vasziljevics Kurcsatov, őt bízta meg az Állami Honvédelmi Bizottság az atombomba elkészítésének feladatával, 1943-ban. Kurcsatov keménykezű hajcsárnak bizonyult, de az amerikaiak által felállított nemzetközi tudós gárda így is megelőzte őt. Sztálin észlelte a problémát, ezért idővel Lavrentyij Pavlovics Berija kezébe adta a bombakészítés karmesteri pálcáját. Beriját pontos, precíz embernek tartották. Egyben véreskezű hóhérnak is, mint az NKVD vezetőjét. A magyar plusz hatvanasok még emlékezhetnek arra, hogy a hazai történelemoktatásban, de úgy általában az állampárt propagandájában is előkelő helyet foglalt el az amerikai Rosenberg házaspár története. Mint olyan tudós emberek sorstragédiája, akiket ártatlanul végeztek ki azzal vádolva, hogy atomtitkokat adtak át a Szovjetuniónak. Mára azonban bebizonyosodott, hogy amikor egy fontos ponton elakadt a Kurcsatov brigád, a Rosenbergéktől kapott információkkal lendítette be újra a munkát.

Hányan haltak meg valójában?

Nagaszaki lett az amerikai támadás második célpontja, 1945. augusztus 9-én robbant fel a Kövér ember a város felett. Negyvenezer lakos azonnal meghalt. Nem nagaszaki felé tartott a Bockscar, azaz a bombát szállító B-29-es, de az eredeti célpontot füstfelhő borította, és a legénység irányt változtatott.

Hat nappal később Japán megadta magát.

Találgatások folynak arról, hogy hány ember vesztette életét a két atomtámadásban, de nem jutnak zöld ágra a történészek. Nem juthatnak, hiszen képtelenek felmérni azt, hogy a sugárzás okozta betegségek, amelyek még másod-, sőt, harmadgenerációs távlatban is éreztették hatásukat, mennyi áldozatot követeltek. A visszafogottan hivatalos számok is messze a kétszázezres mérték fölött járnak.

Az új világ, amelynek Hirosimában és Nagaszakiban nyíltak ki a kapui, nem ért véget. Ma is atomfegyverek árnyékában él az emberiség, azzal a különbséggel, hogy napjaink nukleáris fegyvereihez hasonlítva a Little Boy és a Fat Man játékszernek tűnik. Érdekes paradoxon, hogy a modern nukleáris fegyverek voltak a biztosítékai annak a politikai és katonai egyensúlynak – hogy mindjárt ne békét mondjunk –, amely a hidegháború korszakát jellemezte. Orbán Viktor beszélt legutóbb a napjainkban beállt feszültségekről, konkrétan a harmadik világháború kitörésének esélyeiről. Tévedett volna?

Pár napos hír, hogy Donald Trump két atomrakétákat hordozó amerikai tengeralattjárót vezényelt az orosz partok közelébe. Putyin pedig közelebb hozta Európához a stratégiai bombázóit. Itt tartunk.