Nem időutazás és nem is retrotárlat az, amit a szentendrei skanzen Magtárában látunk, hanem az életünk egy része. Azoké is, akik még meg sem születtek akkor. Mert a kor, a hatvanas évek emlékei és hatásai napjainkig ívelnek.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

A Hé’67! nemcsak egy poénos, alliteráló cím, de mélyebb jelentése is van. Történetesen az, hogy a szentendrei skanzen az idén ünnepelte ötvenedik születésnapját, mert 1967-ben alapították. Már az is érdekes, hogy miért pont ekkor döntött úgy a magyar állam, hogy létrehoz egy szabadtéri néprajzi múzeumot. Nem is egyet, hiszen az ezt követő évtizedben a szentendrei skanzen mellett még öt vidéki település is kapott hasonló kiállítóterületet. Több oka is volt ennek, de a legfontosabb talán mégiscsak a háztáji gazdaságok kialakulása a hatvanas évek elején, amely a falusi közösségek látványos életszínvonal-emelkedéséhez, illetve életmódváltásához vezetett.

A háztartások kicserélték régi használati eszközeiket, új házakat kezdtek építeni, és ezt az állam is támogatta kedvezményes kölcsönökkel, sőt egy típustervet is mellékelt ezekhez. Így születtek meg a korszak jellemző kockaházai, amelyeket ma már unalmasnak és egyformának látunk, de kényelmesek voltak, és igen nagy ugrást jelentettek a falvak fejlődésében. A tudományos életben nagy néprajzi boom jellemezte a hatvanas éveket, másfelől viszont sorra bontották el a régi parasztházakat, és hajították ki az egykori használati eszközöket. Minek a régi fateknő, ha vettünk egy Hajdu mosógépet? Így sürgősen lépni kellett, hogy megmentsék az utókornak a letűnőben lévő kor emlékeit.


Szifontól az otthonkáig

Az ember azt gondolná, nem is lehetett olyan nehéz összehozni a Hé’67! című kiállítás anyagát. Például sok háztartásban még ma is találni szódásszifont, a maga színes, „eloxált alumíniumból” készült burkolatával. A szó, eloxal a korszak agyréme, ugyanis ez egy rövidítés: „ELektromosan OXidált ALumínium”. Ebből gyártott a népnyelv jelzős szerkezetet: „eloxált alumínium”. Aminek értelme nem volt, de divatosan hangzott. Ezek ma már persze a sufnik polcain pihennek, rég kiszorította őket a PET-palack és az abban kínált ásványvíz.

Sári Zsolt, a szentendrei skanzen főigazgató-helyettese elmondta, hogy a Hé’67! egy hosszan tartó kutatási és gyűjtési munka eredménye. Ő szerkesztette a tárgyakhoz rendelt kísérőszövegeket is, amelyek legalább olyan fontosak, hiszen ezek világítják meg a korszakot jellemző változások mélyebb összefüggéseit.

Banális példa az otthonkák kérdése. Sok, színében és mintájában is igen változatos darab látható belőlük a tárlaton. Egy olyan viseletről – térdig érő, de ujjatlan, pongyolaszerűségről van szó – amely akkor született meg, amikor a poliészter bevonult a hatvanas években a hazai ruhagyártásba. A műanyag otthonkát, mint a nevéből is következik, a házimunkában viselték az asszonyok, a régi kötényeket cserélték le vele. Percek alatt ki lehetett mosni, vasalni nem kellett. Az új anyag, a poliészter adta lényegét, a praktikusságot.

Sári Zsolt és munkatársai nagy dobozokra tagolták a teret. Ezek a panellakások és a pártállam által engedett mozgásterek korlátozottságát szimbolizálják. Belül fehérek, kívül azonban feketék, ami a hatvanas évek kádári diktatúrájának komorságát érzékelteti. Fölül háló fedi be őket, ami több jelentésén túl a lefogottság, a rabságban élés metaforája is. Minden doboz önálló tematikai szelete a hatvanas évek időszakának. Közlekedés, konyha, bútorok, szórakozás, s így tovább, korabeli, felkasírozott fotókkal kiegészítve. A háttérben pedig az Illés zenekar válogatott dalai szólnak.


A tévé mindent vitt

Az ötven fölötti korosztályok életük kisebb-nagyobb darabjait láthatják, amint végigsétálnak a Hé’67!-en. Sári Zsolt szerint azokban az években alakult ki itthon a fogyasztói kultúra, persze a szocializmus által torzított formában. Az emberek vásároltak, újdonságokra vágytak, ami számukra az előbbre lépést, az egyre teljesebbé váló kényelmet, a gyarapodást szimbolizálta. Az 1960-as években induló panelprogram keretében 750 ezer lakás épült Magyarországon, ezeket be kellett rendezni, fel kellett szerelni éppen úgy, mint a falvak új kockaházait.

Villámgyorsan terjedt a műanyagok használata, műanyag zacskóba került a tej, és egy ötletes feltaláló műanyag „kiöntődobozt” prezentált hozzá. Bevonult a háztartásokba az alumínium is. És a műbőr, a sky! Sőt szkáj! Sári Zsolt elmondta, hogy kutatásaik szerint a második világháború előtt 300-400 cég foglalkozott hazánkban bútorgyártással, az ötvenes évektől kezdve viszont csak 3-4 szocialista vállalat. Az új bútoripar megalkotta a maga egyszerű, de használható darabjait, például a Gábriel-széket, amelyből több milliót is gyártott.

A hatvanas évekre azonban olyan anyagi helyzetbe kerültek a magyar családok, hogy az ifjú házasok nem ritkán már teljes szobabútort kaptak nászajándékba. A bútoripar kapaszkodott az igények után – az idősebbek emlékezhetnek, hogy több bútorcsaládot is csak protekcióval lehetett megvásárolni –, az egyszerűség kedvéért gyakran használta a fémet és a műbőrt. Ráadásul mindent lekicsinyített, és a panellakások méretéhez igazított. Ezek a bútorok hamarosan megjelentek a falusi kockaházak tereiben is, hiszen divattá váltak.

Változott a boltok világa is. A Hé’67! tárlata megmutatja, miként alakultak ki az országban az önkiszolgáló ABC-k, amelyek gyorsabbá tették a vásárlást, viszont kiszorították a falvak sajátos agóráját, a vegyesboltot. Ez lazábbá tette a közösségek belső kapcsolatrendszerét, különösen úgy, hogy 1962-től beindultak a rendszeres tévéadások, és ahogy egyre több készülék talált gazdára, úgy zárkóztak be az otthonukba a családok.

A Hé’67! megidézi a táncdalfesztiválok, valamint a rádió- és tévékabarék világát is. Ezek nemcsak szórakoztattak, de a pártállami stratégia szerint levezették a rendszer ellentmondásaiból származó feszültségeket. Komlós Jánost és Hofi Gézát, a felülről „kinevezett” nevettetőket még a mozisztároknál is magasabbra lendítette a manipulációs gépezet.


Titkos esküvők

A tárlaton sok olyan dolgot is fel lehet fedezni, ami körül valóságos kultusz keletkezett. Ilyen például a Coca-Cola, ami 1967-ben jelent meg Magyarországon a Budapesti Nemzetközi Vásáron, és 1968-tól árusítják a hazai üzletek. Töretlen az akkor kitalált rádió- és tévékabarék sikere is, sőt a hatvanas évek közepén dőlt el, hogy az állam a vonatokról inkább a buszokra helyezi át a távolsági közlekedést.

A háztájik azóta eltűntek, ma már egyéni gazdák és önálló családi gazdaságok képezik az agrárium gerincét. A háztájikat is a rendszer és a korszak szelepének tekinti Sári Zsolt, amely az önkizsákmányolás sajátos formája volt, mert sokszor jobban kerestek vele az emberek, mint a hivatalos munkahelyükön.

Az egyik legfontosabb kérdés, amit a Hé’67! megelevenít, a női szerepek hatvanas években kezdődő változása. A falvakban is eltűnt először a dolgos, széles csípőjű parasztasszonyok klasszikus típusa, aztán eltűnt a traktoros lányok ötvenes években megteremtett alakja. Jött az új, modern szépségideál, a kereső, dolgozó nő, a kétkeresős családmodell majdnem egyenrangú tagja.

Amint a kiállításon látjuk, ez volt az a pillanat, amikor magára talált a kozmetikai ipar és a divat is. A Nők Lapja szabásmintákat közölt, virágzott a konfekció, de akadt dolguk bőven a „fusizó” varrónőknek is. A követendő irányokat az egyre gyakrabban látható olasz és francia filmek jelölték ki. Látványosan modernizálódtak a fodrászműhelyek, a kiállítás ezt hajszárító búrák sorával érzékelteti. Mindeközben működött Rotchild Klára exkluzív szalonja is Budapesten. Többek között Tito neje, Jovanka és az osztrák kancellár felesége varratott itt, no meg a puritánnak kikiáltott Kádárné, a legfelsőbb pártelit unatkozó aráival együtt.

A hatvanas években kezdte térhódítását a beat-, majd a popzene, ami odáig vezetett a párhuzamosan zajló nagy, fesztiválos táncdaldivattal együtt, hogy időnként nemcsak a nejlonharisnya és a szódásszifon hiányzott az üzletek polcairól, de a lemezjátszó is. Ami általában importcikk volt, hiszen a legtöbb háztartásban a csehszlovák Supraphon cég készülékein forogtak a fekete bakelitek.

A tárlat harmadik szintje igazán komor. Itt láthatók a korabeli hitélet emlékei és dokumentumai. Bár a rendszer ekkor már engedélyezte például a körmeneteket, mégis ellentmondásos helyzet alakult ki. Prédikáltak a békepapok, megalkuvásra képtelen társaik viszont még mindig börtönben ültek. A rendszer nem tiltotta az egyházi esküvőt, de már egy falusi tanács­elnök sem merte megengedni, hogy a fia vagy a lánya oltár előtt mondjon igent a választottjának. Gyakoriak lettek a titokban lebonyolított egyházi esküvők, amelyekre csakis a polgári szertartás után kerülhetett sor, és amiket sokszor falvakkal arrébb, vagy egy másik városban mertek megtartani.

Sinkovics Ferenc

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata