Az oxfordi évem: minden klisé után egy pipa
A Netflix a nyár egyik nagy dobásának szánta romantikus dráma fronton Az oxfordi évem című filmet: a középkori alapítású egyetem történelmi miliője, a bontakozó szerelem, az angol vidék hangulata csábít a könnyed esti szórakozásra. Kritikánk és némi spoiler következik.
A történet főhőse Anna (Sofia Carson), a pénzügyi diplomával rendelkező, csinos amerikai diáklány az oxfordi egyetemre érkezik, hogy egy évig viktoriánus költészetet tanuljon – ez már csak így megy, a pénzügyi végzettséget szerző amerikai leánykák egy évre beugranak a világ egyik legjobb egyetemére kékharisnyáskodni –, az év letelte után hazatérve pedig elfogadja az egyik menő amerikai cég kizárólag rá váró, jól fizető állását. Ám Oxfordban a nagyon is kiszámítható véletlenek összjátéka folytán belebotlik álmai pasijába, akiről kiderül, hogy a költészettanára lesz az egyetemen. Jamie Davenport (Corey Mylchreest) és Anna rekordsebességgel egymásba szeretnek, mindeközben Anna szorgosan gyűjti a kötelező angliai élményeket, ezeket időnként kipipálja a bakancslistájáról. Szó szerint, merthogy előfordul bizony, hogy a kaland kellős közepén előkapja noteszát, és mosolyogva kihúzza az éppen teljesített penzumot. Közben pedig elhangzik egy-egy versrészlet, hiszen nem akárhol vagyunk, ezek az oxfordiak pedig úgy dobálóznak Keatsszel, mint egy elfajult buliban, a késdobálóban a sörösüvegekkel. Hallhatunk tehát magasröptű sorokat a költészetórán, a könyvtárban, az egyetemi campuson diplomaosztó után – ilyen ez, egy év után még diplomát is dobnak az ember után Oxfordban –, leginkább persze az épp elhangzott párbeszéd mondanivalójának aláhúzásaként. Ám az oxfordi románc rózsaszín egén már gyülekeznek a viharfelhők, Jamie-ről kiderül, hogy súlyos kór emészti, ami gyógyíthatatlan. És ahogyan a fiú édesapja fogalmaz, „Jamie egészségesnek látszik, de nem az”, és ezzel mindent meg is tudtunk erről a szörnyű nyavalyáról, ami aztán meg is pecsételi a szerelmesek sorsát.
A bakancslista egyébként, mint központi elem, végigkíséri a filmet, nemcsak Anna noteszkájában lévő felsorolásként, hanem úgy is, mint szervezőerő. Olyan, mintha a film készítői összeállítottak volna egy romantikusfilm-klisé gyűjteményt, aminek egyes tételeit tendenciózusan, szép sorban a filmbe szuszakolták. A főhős tehát a mindenért megküzdő, szegénysorból származó, ambiciózus amerikai lány, aki nem a pillanatnak él, hanem a terveinek, párja lesz az angol arisztokrata, művelt aranyifjú, akinek felmenői valamelyik angol uralkodó körül sertepertéltek, és akinek a családja egy nagyon angol, nagyon kristálycsilláros kastélyban él. Aztán ott van a puccos egyetemi parti, a kínos táncjelenettel, és persze kórházi pillanatok a kötelező folyosói aggódással, és még sorolhatnánk. A trendi ideológiai szál, vérszegényen ugyan, de itt is tetten érhető: az Annát a film elején megsértő, pösze meleg fiú pillanat alatt a legjobb barátjává avanzsál, a tipikus angol pubban a tipikus angol fehér felsőbbrendű kretén tipikus módon próbálja felszedni az öntudatos amerikai lányt, aki csípőből helyreteszi, és persze ott vannak a különböző helyszíneken nyélbeütött légyottok, csók az esőben és más effélék. Valódi érzelmek és meghitt pillanatok helyett összedobált kliségyűjtemény műanyag világot épít, amit sehogy sem sikerül nézhető történetté összegyúrni.
A kiszámíthatóan bugyuta sztori egyik konfliktusát az okozza, hogy a nagybeteg főszereplő nem óhajtja magát kezeltetni, az édesapja pedig követeli a gyógykezelést, ám hősnőnk e családi konfliktust egyetlen ajándékkal helyrehozza. Az Annát játszó Sofia Carson alakítása fájdalmasan kétdimenziós, önelégülten bámul maga elé, kihívóan mosolyog, esetleg szomorúan pislog, a Jamie-t játszó Corey Mylchreest pedig ugyancsak nem teszi túl magasra a lécet, ráadásul betegként is éppen olyan jólfésült és sármos, mint rendesen. Aztán ott vannak a mérsékelten retardált mellékszereplők, akik talán azért annyira egyszerűek, hogy a két főszereplő intelligenciáját és szépségét kellőképpen kidomborítsák. Karakterfejlődés nincs, csak álkonfliktusok vannak, és azok álmegoldásai. A rák mint betegség és a halál rózsaszínre mázolása pedig szintén hiteltelen.
Az üzenetet persze értjük, a film készítői – rendező Iain Morris – szinte a szánkba rágják, hogy felfogjuk: éljünk a mának, éljük meg a pillanatokat, mert ezek nem jönnek vissza soha többé. Mi pedig a közel kétórás film végén azon tűnődünk, az alkotóknak valóban igazuk van: azt az időt már tényleg nem hozhatjuk vissza, amit a képernyő előtt ülve elvesztegettünk az életünkből.
