„A mi kis Kínánk” – 125 évvel ezelőtt magyar tengerészek járőröztek Tiencsin utcáin
Az Osztrák–Magyar Monarchia történetében kevés olyan epizód van, amely egyszerre szimbolizálja a világhatalmi álmok utolsó felvillanását és azok gyors szertefoszlását, mint a kínai bokszerlázadás leverésében való részvétel. Ebben a rövid, de annál jelentősebb fejezetben a magyar haditengerészek is szerepet kaptak: távoli helyeken, Tiencsin utcáin járőröztek, Peking ostromától néhány kilométerre, világbirodalmak árnyékában.
A XIX. század végének világpolitikai színpadát a gyarmattartó nagyhatalmak játékszabályai határozták meg, egymás sarkát taposva igyekeztek befolyási övezeteket szerezni a világ elmaradottabb térségeiben, többek között Ázsiában. Kína az akkori geopolitikai sakkjátszmában nem játékos, hanem bábu volt: az első ópiumháború (1842) után sorra kötötte a számára megalázó szerződéseket, amelyek révén gazdasága és szuverenitása gyakorlatilag darabokra hullott. A „torta” szeletelése közben a gyarmatosítók kölcsönösen kíméletlenek voltak – és bár teljes gyarmati fügésbe egyikük sem tudta Kínát taszítani, közösen annál alaposabban szívták ki az ország erőforrásait.
Nyílt háború
A nyugati jelenlét különösen Mandzsúriában és a főváros környékén vált elviselhetetlenné, s az 1890-es évek végére megszületett a válasz: az Igazságot Teremtő Ököl Társasága – ismertebb nevén a „bokszerek” – népi mozgalma. A paraszti gyökerekkel rendelkező szervezet a harcművészetek és a spiritualitás világából merített erőt, és
nyílt háborút hirdetett minden idegen befolyás ellen – legyen az gazdasági, vallási vagy politikai.
A mozgalom radikalizálódása 1900 nyarán robbanáshoz vezetett: a bokszerek megtámadták a Pekingben működő követségeket, a város diplomáciai negyedét 55 napos ostrom alá vették, miközben Ce-Hszi özvegy császárné, a valós hatalmat birtokló régens, burkolt – majd nyílt – támogatását élvezték. Ketteler báró, Németország követének meggyilkolása után a világ közvéleménye megtorlást követelt, és megszületett a Nyolc Nemzet Szövetsége:
Japán, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok, Németország, Olaszország és az Osztrák–Magyar Monarchia fegyverrel avatkoztak be.
A Monarchia részéről a haditengerészet vállalt szerepet: először az SMS Zenta cirkálót vetették be, majd csatlakozott a Maria Theresia, az Elisabeth és az Aspern is. A bevetett csaknem ötszáz katona – zömmel tengerészek – mintegy harmada soha nem tért vissza, a hősi halottak közül sokan magyarok voltak. A magyar tengerészek így közvetve Peking elfoglalásából is kivették a részüket, miközben mentőakciókban, erődök ostromában és Tiencsin bevételében is helytálltak.
Az Osztrák–Magyar Monarchia gyarmata
A bokszerlázadás végül augusztus 14-én ért véget. A felkelők bukását követő 1901-es pekingi szerződés értelmében
a Monarchia egy 0,6 négyzetkilométeres koncessziós területet kapott Tiencsinben. Ez volt az Osztrák–Magyar Monarchia első – és utolsó – gyarmata.
A stratégiai elhelyezkedésű, kikötőhöz és vasútvonalhoz közeli övezetet formálisan megszállták, gyakorlatilag viszont sosem sikerült valódi gyarmati központtá formálni. A közigazgatást negyven osztrák-magyar tengerész, illetve egy hetven főből álló kínai segédosztag végezte. A lakosság döntő többsége kínai maradt, akik a szűk utcákban, saját közösségeikben élték tovább életüket.
A bécsi és a budapesti döntéshozókat azonban hidegen hagyta a gyarmatosítás lehetősége. A Monarchia nem rendelkezett globális gazdasági érdekeltségekkel, sem pedig atlanti-óceáni kijárattal, így nem tudott – és nem is akart – versenyre kelni a brit vagy francia birodalommal. Az egyetlen dokumentált fejlesztési terv is magyar: Szuk Géza, a Ganz gyár főmérnöke 1904-es tudósításában „A mi kis Khínánk” címmel számolt be a helyszíni tapasztalatokról. Leírása szerint a zóna elmaradott volt, kínaiak lakták, az európai típusú fejlesztések alig haladtak és a hivatali ügyintézés bénító lassúsága sem segítette a gyarmatépítést.
A területfejlesztés kulcseleme egy vashíd építése volt, amelyet végül 1905-ben adtak át, s amely a zóna máig megmaradt szimbóluma lett. A folyópart rendezése, sétány kialakítása, utcahálózat kiépítése azonban sosem valósult meg. A kínai temető felszámolásának a helyiek hevesen ellenálltak, a beruházások pedig forráshiány miatt elakadtak. A fejlesztések nem generáltak betelepülést, és mivel telepesek nem jöttek, újabb fejlesztésekre sem érkezett pénz.
Kínai hadüzenet a Monarchiának
A sors végül 1911-ben adott kegyelemdöfést, amikor
egy tájfun utáni árvíz elmosta a terület nagy részét.
A lakóházak összeomlottak, és a kínai hatóságok még a konzulátust is felelőssé tették a károkért. A már addig is vegetáló kolónia gyakorlatilag leállt. Mire 1914-ben kitört a világháború, a terület jövője megpecsételődött: 1917-ben Kína hadat üzent a Monarchiának, a koncessziót pedig egyszerűen visszavette. Az utódállamok minden jogról lemondtak, az osztrák konzulátus épületét 1923-ban eladták.
A Monarchia kínai „gyarmatából” ma már csupán két eredeti objektum maradt fenn: a híd és a konzulátus épülete. Ezek ma idegenforgalmi látványosságként szerepelnek Tiencsin újonnan kialakított európai stílusú negyedében. A város a hajdani koncessziós területeket – a brittől a japánig – témaként újrahasznosította, egyfajta múltidéző témaparkként integrálva őket a modern városszövetbe. A magyar békefenntartók rövid, de izgalmas kínai jelenléte ma már lábjegyzet csupán.
