Az egyház és a jogállam szolgálatában

– Egészen kicsi volt, amikor kitelepítették önöket. Miért került a család ilyen helyzetbe, mi volt a „bűnük”?

– Miután édesapám elvégezte a jogot, a hadseregben szolgált, százados lett. Végigharcolta a II. világháborút, leszerelt és a XI. kerületi karitászt vezette. Bölcsészdoktor édesanyámmal 1947-ben ismerkedtek meg, és még abban az évben összeházasodtak. Őrnagytól fölfelé telepítették ki a katonatiszti, továbbá az arisztokrata, főtisztviselő családokat. Így a kitelepítési határozat az egykor őrnagyként szolgáló, lakásunkba befogadott keresztapámra és a vele közös háztartásban élőkre vonatkozott. Édesanyám hetedik hónapos várandós volt, az öcsém már ott, Füzesgyarmaton született meg 1951 augusztusában.

– Vannak emlékei erről az időszakról?

– Két-három éves voltam csak, mégis van néhány saját emlékem a kitelepítésünkről. Emlékszem, hogy értetlenség lett rajtam úrrá. Jöttek békekölcsönt jegyeztetni, amikor nem volt a családnak jövedelme, aztán arra is élénken emlékszem, hogy bútorokat akartak lefoglalni. Nagyon kevés ingóságot vihettünk magunkkal, a szüleim itt-ott rokonokhoz próbáltak elvinni néhány holmit. Nem volt vezetékes víz, csatorna, petróleumfőzőt tudtunk csak használni, a pelenkát is azon főzte ki édesanyám. 1953. október 31-én eljöhettünk Füzesgyarmatról, de Budapestre nem térhettünk vissza. A kitelepítetteknek semmijük nem volt, a lakhatásáról mindenkinek magának kellett gondoskodnia. Az első évben Vecsésen egy öreg néninél laktunk, aki kiadta a szobáját, ő maga pedig a konyhában élt. Szüleim végül Érd-Ilkamajorban tudtak eladott ingóságokból vásárolni egy vályog szerszámkamrát. Ennek ablaka sem volt, édesapám vágott rá két ablakot, majd épített hozzá egy konyhát, később pedig még egy szobát. A kitelepítettség bélyege elkísért. Egy traktoros felesége bement az óvodába: az nem lehet, hogy a dolgozó nép állama osztályidegeneknek tartsa fenn az óvodát, akik rossz hatással vannak a többi gyerekre! Egy helyettes óvónő volt velünk akkoriban, nagyon megijedt, ezért kizártak mindhármunkat az óvodából. Amikor visszajött az állandó óvónő, egyből üzent, hogy menjünk vissza, rendes gyerekek vagyunk mi.

– A hitük segített átvészelni mindezt?

– 1956-ig minden este azért imádkoztunk, hogy legyen lakásunk és a szüleinknek állásuk. Édesapám a kitelepítés után segédmunkás lehetett, édesanyám először takarítónőként tudott dolgozni, majd a lágymányosi dohánygyárban lett gépmunkás. Tüdejét azonban tönkretette az ottani munka, és leszázalékolták. 1956 után a szüleim – mint nagyon sokan akkoriban – beletörődtek, hogy itt egyelőre ez a rendszer megváltoztathatatlan. Bár kiválóan beszéltek nyelveket, nem akartak disszidálni, viszont úgy voltak vele, hogy a hatalom velük már nem tehet semmit, ezért nem féltek minket hittanra járatni. Kezdetben egy nagy teremben voltunk. A későbbiekben fokozatosan csökkent a létszám, ’56 után egy kisebb teremben voltunk már, ahol néhányan ültünk csak a padban. Mire befejeztem az általános iskolát, hárman álltunk a sekrestye kályhája mellett a hitoktatáson: a bátyám, az öcsém és én.

– Mit hozott magával a nehéz gyerekkorból?

– Kamaszként erősen foglalkoztatott a papság gondolata. Így jutottam el a kecskeméti piaristákhoz. Ez már csak azért is jó volt, mert nem kellett otthon lennem. Ugyanis a hatvanas években szüleim megvették egy rokon lakásának egyik szobáját, ahol öten éltünk. Érettségi után évekig gyárban dolgoztam, csak pár év után juthattam be az ELTE jogi karára. Akkor már mindhárman eljöttünk otthonról, én egy barátom rokonánál húztam meg magam egy kis szobában. Képtelenség lett volna a szüleimnél egyetemre készülni, tanulni az egy szobában.

– Frissen végzett jogászként milyen elképzelései, lehetőségei voltak?

– Ügyvéd szerettem volna lenni. Látva a sok igazságtalanságot, az ember ösztönösen arra gondolt, hogy ügyvédként ezeket meg tudná akadályozni, és nem hagyná, hogy ártatlan embereket bebörtönözzenek és mindenféle hátrányok érjék őket.

– A rendszerváltozás hajnalán több fontos kezdeményezésben vett részt, egyik alapítója volt a Nagycsaládosok Országos Egyesületének (NOE). Milyen szerepe volt itt?

– Politikailag, társadalmilag már adódtak lehetőségek a nyolcvanas évek végén. Ennek az egyik útja volt, hogy létrehoztuk a NOE-t, amelynek én dolgoztam ki az alapszabályát, majd egy rövid ideig a vezetőségben is szerepet vállaltam. Az akkori jogszabályok szerint minden társadalmi szervezetnek kellett hogy legyen egy felügyeleti szerve. Évekig azért utasították el ezt az egyesületi kezdeményezést is, mert úgymond nem tartozott senki profiljába. Pozsgay Imre akkor került a Hazafias Népfronthoz, és ő minden polgári kezdeményezést felkarolt. Vállalta a NOE felügyeleti szervi hatáskörét is. Az alakuló közgyűlésre rengetegen jöttek el a Belgrád rakpartra, olyanok is szép számmal, akik különböző ellenzéki szervezetekben tevékenykedtek már akkoriban.

– A NOE létrehozása óriási fegyvertény volt 1987-ben.

– Igen, ez volt az első valóban civil szervezet Magyarországon. Éppen ezért kellett nagyon odafigyelnünk, mert bármibe bele tudtak kötni akkoriban, ami félrevihette volna a jó ügyet.

– Bár nem lett pap, a katolikus egyháznak civilként is sokat segített. Hogy kezdődött ez a fajta kapcsolata az egyházzal?

– Amikor 1989-ben közzétette a minisztérium az egyházügyi törvényre vonatkozó alapelveket, akkor Sólyom Lászlóval leültünk és kidolgoztunk észrevételeket a tervezethez. Sólyom professzor már a NOE alapszabályánál is segített nekem, jó viszonyba kerültünk. Fölvetettük többek között, hogy ne szólhasson bele az állam a püspökök kinevezésébe, az egyházi vezetők kiválasztásába. Emellett leírtuk, hogy az állam ne hozhasson létre az egyházak működését felügyelő szervet – ez a hírhedt Állami Egyházügyi Hivatal, az ÁEH megszüntetését jelentette. Ez a két tézisünk visszatükröződött az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényben.

– Hogyan lett a katolikus egyház jogásza?

– II. János Pál pápa az 1996-os, második magyarországi látogatásán szorgalmazta, hogy legyen a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának állandó irodája. Ügyvédként én kívülről már többször adtam nekik jogi tanácsot, sokakat ismertem a titkárságon dolgozók közül. Amikor állandó jogászt, ügyvédet keresett a püspöki konferencia, 1998-ban engem bíztak meg ezzel a felelősségteljes feladattal, amelyet a nyugdíjazásomig, 2020-ig láttam el. Sok feladatunk volt az egyházi ingatlanok rendezésével, az egyházi szervezetek nyilvántartásával. Nagyon örülök neki, hogy a katolikus egyház és intézményeinek jogi működése a mostani államban, illetve társadalomban rendezett. Az időként felmerülő jogi kérdésekre pedig mára létrejött az egyháznak egy jogászi apparátusa, amelyik ezeknek a felmerülő problémáknak a megoldásán dolgozhat.

– A Vigilia legújabb, augusztusi számában érdekes tanulmánya jelent meg a katolikus sajtóviszonyokról a kommunizmus időszakában. Milyennek látja az 1990 előtti egyházat?

– Engem nem az érdekel, hogy kit lehet megbélyegezni mint ügynök, hanem az, hogy milyen körülmények között működhetett az egyház. Az egyik területe ennek a mostani írásom témája: milyen lehetősége volt a katolikus sajtónak, hogy nyilvánosságot adjon fontos egyházügyi kérdéseknek? Az egyház elnyomatásban, korlátok között és állandó ellenőrzés alatt működött, az említett ÁEH az állambiztonság szerve volt. Ilyen körülmények között kellett hirdetni az evangéliumot, képezni a papokat, működtetni az egyházi sajtót. Olyan volt ez, mint összekötözött lábbal táncolni. Maga az állambiztonság belső iratai tanúskodnak arról, hogy a bomlasztási tevékenységük sikeres volt. Volt például ügynök, aki azt a feladatot kapta, hogy gondokkal küszködő, a helyzetét reménytelennek ítélő pap barátjában erősítse azt az érzetet, hogy az ő tudásával világi pályán jól érvényesülhetne, jobbnál jobb álláslehetőségek állnának előtte. Bármit megtettek, hogy a még kitartó papokat is elbizonytalanítsák, és rávegyék őket papi hivatásuk elhagyására.

– Mi a célja a múlt kutatásával?

– Fontosnak tartom föltárni az egyház kommunizmus alatti működésének minden területét, és ezt bemutatni az egyházközösségnek. Hogy lássák, milyen embertelen körülmények között állt helyt az egyház, hogy mennyi igazán hívő és krisztusi szellemben működő pap tevékenykedett abban az időben, a mainál sokkal nehezebb körülmények között. Be kell mutatni, hogy az állam minden tekintetben korlátozni és bomlasztani akarta az egyházat, amelynek mégis, ilyen körülmények között is el kellett látnia evangelizációs feladatát. A kutatási eredmények magyarázatot adhatnak sok olyasmire is, amit mi annak idején kérdésként és kritikaként fogalmaztunk meg az egyházzal szemben.

– Négy felnőtt lánya van, és mostanáig tizenegy unokája született. Milyennek látja ma a családok helyzetét?

– Soha ilyen mértékű támogatásban nem részesültek a családok, a nagycsaládok, mint most. Talán mondanom sem kell, hogy mi, akik nagycsaládban nőttünk fel, annak idején nem is gondolhattunk ilyesmire. Óriási dolog, hogy a lakáshoz jutásban, a gyerekek iskoláztatásában, később az egyetemi ösztöndíjak nagy számában milyen sok segítség áll rendelkezésre. Kisközösségi szinten ezek nagyon biztatóan hatnak a családalapításra, a gyermekvállalásra. Már annak idején is azt mondtuk a NOE-ban, hogy ne kerüljön hátrányosabb helyzetbe az, aki több gyermeket vállal. Ügyvéd koromban mindig meséltem, hogy én ugyanúgy adózom, mint az agglegény kollégám, holott az én jövedelmemből hatan élünk. A szülők által felnevelt, taníttatott gyermekeink lesznek azok, akik a nemzedékünk öregkorában működtetik majd a gazdaságot, ami lehetővé teszi, hogy nyugdíjat kapjunk. Jó szívvel látom, hogy abba az irányba tartunk, hogy egyre kevésbé lesz hátrány a gyermekvállalás. Az is fontos, hogy ne az anyagiak határozzák meg, hogy valakinek egy vagy két gyermeke lesz-e.

– Mindezek ellenére egyre kevesebb gyerek születik.

– A közösségeinkben láttuk, hogy minden anyagi támogatáson túlmenően azért elsődlegesen a szereteten múlik, hogy vállal-e valaki és hogy hány gyermeket. Gondoljunk csak bele, micsoda áldozatokkal jár a gyereknevelés! Most nem nemcsak az anyagiakról beszélek, hanem arról, hogy a nevelésért meg kell küzdeni, a gyerekeket meg kell óvni a nagyon kártékony hatásoktól, biztosítani kell számukra az oktatást, foglalkozni kell velük az életkoruknak megfelelően, be kell vonni őket az egyházközösségbe, ami mind-mind komoly szülői felelősség. Nem beszélve a beteg, fogyatékos gyermekekkel való külön foglalkozásról. Azt tudom mondani a családalapítás előtt állóknak, hogy bízzanak a Gondviselésben!

– Említette a kártékony hatásokat. A kétezres években az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) panaszbizottságának tagja volt, majd a 2010-es kormányváltás után média- és hírközlési biztosként tevékenykedett öt éven át. Egy valóságshow-król szóló könyv bemutatóján ekkor mondta azt: „Az látszik, hogy a tömegkultúra győzedelmeskedett.”

– A kilencvenes évek második felében erősödött ez fel Magyarországon. Akkor jöttek be a külföldi médiatársaságok és alakultak meg a tisztán profitra törő elektronikus médiumok. Egy profitra törő médium pedig a tömegelvárásokat elégíti ki, olyan műsorokat gyárt. A mérce fokozatosan egyre alacsonyabbra került, ennek terméke volt a valóságshow. Látjuk, tudjuk, tapasztaljuk, hogy a tömegmédia olyan szint alá ment, ami sokak számára elfogadhatatlan. Ám amíg kereslet van rá, addig működni fog. Ezekbe az úgynevezett valóságshow-kba olyan embereket válogattak be, akik a legelfogadhatatlanabb magatartásmintákat közvetítették a gyerekeknek, a fiataloknak is, az erre fogékony társadalmi réteg pedig sajnos ebben a médiakínálatban szocializálódik. Ez ma is így megy, de ma már az internet, az okostelefonok és más kütyük világa újabb súlyos problémákat hozott a családok életébe.

– A rendszerváltozáskor nagyon sok jogász lépett politikusi pályára. Önnek nem voltak ilyen ambíciói?

– Ismerős volt nekem ez a világ is, hogy mást ne mondjak, másokkal együtt én készítettem el a KDNP alapszabályát. Támogattam őket, sok ismerősöm működött a KDNP-ben, de én nem léptem be. Pedig Keresztes Sanyi bácsi, a KDNP első elnöke nagyon kapacitált. Én azonban az ügyvédi pályán kívántam tenni, nem szippantott be a politika, és később sem bántam meg, hogy az egyházat szolgálhattam.