Önmagukért, de nem mások ellen

De nem! Helyette maradisággal, zárkózottsággal, kevélységgel meg egy jó adag rasszizmussal nyakon öntött cigánygyűlölettel aggatja teli és mérgezi mindennapjait. Mert szerintük, a dölyfös világfiak szerint micsoda dolog az már, hogy a hetyke és kirekesztő magyar paraszt azt is kikötheti, kivel akar és kivel nem együtt élni? A puccos Pest hónaljában, az alig több mint százesztendős, de annál büszkébb Újlengyelben jártunk.

– Kisebb kultúrsokkot kaptam, miután öt éve ideköltöztünk egy újpesti lakótelep vasrácsokkal védett panellakásából

– mondja egy fiatal édesanya.

– A faluban minden porta kapuja reggeltől estig kitárva, az autómat nem kell lezárni, míg beugrom a boltba vagy kisfiammal az óvodába – sorolja friss lakóhelye csodáit, miközben a hőségtől megperzselt és lerogyott rózsafejek közt szaladgáló gyermekeit inti. – Gyertek ide, leégtek a napon! Nézzen csak körül – fordul most felém –, mit lát? Virágot, tisztaságot, rendet és nyugalmat mindenütt.

– Persze, hogy egyetértek a helyi rendelettel! Igenis, szóljunk bele és közösen döntsünk arról, hogy kit fogadunk magunk közé. Kerüljük és ne keressük a bajt.

– A nevem? – kérdez vissza. – Szívesen adnám, de egyenruhás vagyok, engedély nélkül nem tehetem.

Teheti viszont, mert a káposztás különösen egyedi, hogy lángost vesz a templommal szembeni parkolóban egy gyömrői cigány atyámfiától, aki kék ponyva alatt süti barnára a fokhagymás népételt.

– Istenuccse, jobb, mint a Balatonon, mert én csak 800 forintért adom azt, amit Siófokon 2500-ért vesztegetnek, de én még télen is nyitva tartok – mondja karcosan a roma vállalkozó, és odaint asszonyának, öntene még olajat a sistergő serpenyőbe. – Igaza van ennek a fiatal menyecskének – mutat az egyenruhás civil hölgyre –, tényleg kívül kell tartani a falun a rossz embereket, akár cigányok, akár magyarok.

– Kedves uram, – hajol közelebb – én cigány vagyok, de mi a párommal dolgozunk, holnap Aszódon árulunk, nevelünk két gyermeket, szépen járatjuk őket iskolába, szóval ha én vennék itt házat, engem azonnal befogadnának a falusiak. Bármit is mondanak az okosok, ez az igazság!

– Aki cigány módjára él, azzal én, a másik cigány sem akarok szomszédságban lakni. Ki kell mondani…

– Nem a bőre számít, hanem a szándéka meg a jelleme – helyesel neki a soron következő vevő, Székelyné Jaszper Andrea, aki négy esztendeje hagyta ott, ahogy mondja, a „Karácsony-féle” fővárost, azóta kőműves férjével meg kilencesztendős Csenge lányukkal szívesebben parasztok, mint bel-pesti ablakban könyöklők. – Büszke vagyok a falura és helyeslem, hogy rendelettel is óvják a nyugalmat, a fejlődést. Ami a származást illeti, hát nekem van olyan rokonom, akit én sem engednék ide, pedig fehér, akár a mentőautó. Nem kell ezt ragozni, kiforgatni és ellenségesre hangolni. Nálunk senki sem rasszista vagy kirekesztő, ez a gyengék meg a restek fegyvere. Miért nem az igazságot írják meg?

Talán mert nem céllövöldében vagyunk, ki-ki félrehúzódva inkább friss lángost ropogtat felesleges szócséplés meg győzködés helyett. A hivatali csinos hölgyek is úgy néznek rám: „Na, már megint egy újságíró van itt”, mert tíz év alatt sem jött annyi firkász a faluba, mint most, mióta rendelettel is védik műveltségük bölcsőjét, az önazonosságukat.

– Mondok én magának valamit – fogad szerény bútorzatú irodájában Petrányi Attila független polgármester –, ez a törvény legalább száz évet késett, mert az őseink és mi is azóta élünk ilyen törvények alapján, csak eddig nem volt leírva meg kihirdetve. Nekünk ez nem újdonság, inkább megerősítés, ami kellett. Bizonyítja az is, hogy a héttagú testület egyhangúan szavazta meg, pedig akad közöttünk baloldali érzelmű is, de őt sem ejtették a fejére. A magyaron kívül legalább hat nemzetiség él a faluban, de tudtommal sem a sváb, sem a román vagy az ukrán, sem az összesen hat cigány lakos sem élt panasszal.

– A rágalomízű kritikák és nyafogások kintről, messziről jött szervezetektől és újságoktól származnak, semmilyen valóságalapjuk nincs, hiába húzzák elő a cigányellenes kártyát. Szándékos, politikai félremagyarázásról van szó, amitől mi nem ijedünk meg, és azt javaslom valamennyi érintett falunak, hogy ők se tegyék.

– A rendeletüket idézem: „A település szerkezeti, társadalmi berendezkedésének megőrzését szolgálja, meggátolva a tömeges ingatlanvásárlást és a nem kívánt társadalmi fejlődési irányt.” Ez tényleg senki ellen nem irányul, inkább azért sivalkodhat a balliberális média és kifizetőhelyei, mert önök személyesen is meghallgatják majd azokat, akik vételi ajánlatot tesznek falusi ingatlanra vagy lakcím létesítésére?

– De ezt is túllihegik, hiszen nem kihallgatásról, sokkal inkább ismerkedő beszélgetésről van szó, ahol mi elmondjuk a falun élés feltételeit, a szokásainkat, és cserébe kérjük a leendő lakos véleményét, elképzeléseit, anyagi helyzetét, legyünk tisztában egymással – sorolja a polgármester. – Rövidesen sor kerül az első meghallgatásra, ugyanis egy budapesti hölgy 35 millió forintért szeretne ingatlant venni a faluban, most egyeztetünk időpontot.

– És ha úgy látják, hogy a falusi élet menni fog vele, akkor mint befogadó közösség igent mondanak?

– Természetesen, hiszen erkölcsi és anyagi garanciát kapunk. Ha például a leendő szomszédjában jelenleg is két lovat tartanak és azok körül legyek meg fecskék röpdösnek, akkor ezt vagy elfogadja, vagy nem, de a két ló az marad. Elvégre ő szeretne hozzánk jönni, és nem fordítva. Nálunk kukorékol a kakas, zúg a harang, hajnalban felbőg a falusi busz, gágog a liba, égetjük a falevelet és visong a fűkasza, mert a pestiekkel ellentétben mi nem kultiváljuk a méhlegelőket, felénk a gaz a trehányság jele, amit megszólunk. Apróságok, mégis nagy perpatvart tudnak okozni.

– Az én 16 birkámat se hagyd le arról a listáról, mert azok meg hangosan szeretnek bégetni – nyitja ránk felnevetve az ajtót Tugyi Endre uram, aki újságunk kedvéért ugrott be az apró irodába anekdotázni. – Rám szállt már az élet tele – utal a korára –, mint fenyőágra a hó, de valamikor fejős teheneket, aztán meg 150 anyakocát tartottam, most 80 felé közeledve csak báránykákkal bíbelődőm. Több mint 60 esztendeje élek a faluban, de csak újabban tapasztaltam olyat, hogy jön a puccos pesti megvenni a portát, de a szőrös disznóparéjt nem vágja le az utcán, mert szerinte neki ahhoz semmi köze, csinálja meg a magasságos hivatal. Milyen viselkedés már ez? Az ilyen tőlem szmokingot is vehet magára, akkor sem lesz úriember. Mifelénk ami nem járja, azt nem tűrjük!

– Kicsit időzzünk még a budapesti vevőnél, mert mi történik az eladóval, ha a beszélgetés végén mégsem jutnak közös nevezőre?

– Az eladó szintén egy falusi hölgy, aki egyetért az akcióval, hiszen őt akkor sem érheti kár, ha nincs megegyezés – magyarázza a polgármester. – Marad a 35 milliós vételár és majd más, akár helybeli lakos jelenik meg a következő körben mint potenciális vevő. Ennyiből is látszik, hogy a falvak ijesztgetése, sőt fenyegetése mögött vegytiszta politikai akciózás áll, semmi más. Mi nem a cigányság vagy más ellen, hanem csak és kizárólag magunk mellett vagyunk. Aki ezt nem érti, ne akarjon velünk lakni!

– A biztonságunk, a nyugalmunk és a boldogulásunk mellett – erősít rá részletesebben Endre bácsi.

– Nálunk a jó szándékú emberek előtt mindig nyitva áll a házajtó, meg a jó szívünk is, de rossz néven vennénk, ha a kapuban letett üveg szódát vagy liter tejet valaki mégis ellopná. Érti az úr?

– Az én szomszédom egy vagabund cigány gyerek. Lehet már hat éve is, hogy beköltözött, de csak addig hordhatta fenn az orrát, amíg az azóta megboldogult Anna néném oda nem szólt neki, hogy mifelénk szokás odavakkantani a másiknak az utcán, elég csak annyit, jó napot! Mára beilleszkedett, dolgozik, köszön, a feleségével gyereket nevel. Be is fogadtuk. A falu lényegét a közösség adja és határozza meg.

Közben megérkezik a polgármesterrel azonos vezetéknevű Petrányi József alpolgármester, aki újságolja, hogy most is eladó házakat keresnek a faluban és nem csak a fővárosból, hanem például Hódmezővásárhelyről is, mert aki Pesten tanul, dolgozik, az a közelében szeretne megfizethető és nyugodt otthonra lelni, majd még hozzáteszi:

– A földrajzi adottság sajnos nem használ a közösségnek, a tradíció, a szokásrend, a hitélet felhígul, ráadásul a közel 70 százalékban keresztény és jobboldali falunak már plébánosa sincs. A karácsonyi éjféli szentmisét este tíz órakor tartjuk, mert a helyettesítő pap osztja be az időt. Ez a kiegyensúlyozottság és a tekintélyt adó állandóság rovására megy. Nézze, nálunk épült 35 milliós, de 200 meg 400 milliós palota is, ráadásul átlagon felüli az infrastruktúra, az utak állapota, és helyben van bölcsőde, óvoda, iskola, iparűzési adó meg nincs. Minden adott az arcvesztéshez. Ezért kell nekünk rendelet.

Pedig az 1803 lelkes település nemcsak fiatal, de kicsi is, akár Petrányi irodája, ezért mi is „kiköltözünk” a hivatali dohányzóba, az udvarra, ahol ritka figyelmességként a jegyző asszony kínálja fel a kávét. Öt éve szolgálja a törvényességet, két esztendeje a polgármester párjaként. Úgy hajlongunk a napszúrás elől árnyékba, mint huzat kergette gyertyaláng, miközben egy kerek képű suhanc csatlakozik hozzánk, a Csernák Jancsi gyerek. Hamar kiderül, őt is a polgármester ugrasztotta a „helyszínre” mint falusi fiatalt, hogy a cseperedő ifjúság se maradjon ki ebből a riportból.

– Autószerelőnek tanulok Pesten, szünetben meg itthon dolgozom kőművesek mellett, én vagyok a segédmunkás és mindenes. Kemény meló, de nem a szüleimtől várom a pénzt, kikapok érte 300 ezer felett is havonta. Ugratnak a társaim az iskolában, azt mondják, hülye vagyok, ők ennyi pénzért fel sem kelnének az ágyból, meg hogy mire vannak akkor az ősök.

– Semennyi pénzért nem lennék pesti, az biztos, mert akiket megismertem meg akik az utcán elmennek mellettem, velük én nem szívesen élnék együtt. Inkább maradok a négylábú birkák között.

– Itthon engem nem erre nevelnek, hanem tiszteletre, becsületes munkára, takarékosságra. Odafent csak egy vagyok a milliónyi senki között, vissza sem köszönnek, itthon lekezelünk, beszélgetünk egymással. Itt akarok élni és úgy, mint a többi büszke paraszt. Nem a maga kedvéért mondom ezeket – néz a szemembe –, így is gondolom.

Van kitől eltanulnia, mert ha egyre kevesebben is, még mindig a gazdák viszik hátukon a falut. Nem szégyen a trágyaszag vagy a fényes kapanyél, amint a kerti medence és a tengerparti nyaralás sem számít úri huncutságnak. A polgármester, habár agrárközgazdász, örömmel túrja a földet, igaz, a forróság most felperzselte a hasznot, ezért a paprikából répatermesztésbe emigrált, de bízik, mert jó az Isten, jót ád.

Mint a többieknek is, hiszen senkit sem üldöz a faluban kenyéréhség, nincs szegénység, nem tévelyegnek kétes alakok az utcán, vagy ha mégis, a polgárőrök azonnal kikísérik őket a falutábláig. Nincsen kirekesztett, de feleslegesen befogadott sem.

Isten után mindig magyar, sváb és tót atyámfiai vitték itt a prímet, később csapódott közéjük cigány, ukrán, román, ruszin meg lengyel is, mert ha derék, elfér. Abban erősen közös talentumot visz a falu, hogy amit összegürcöltek, azt semmi áron nem akarják bajban tudni, mert az úgy tenné tönkre szépen kikövezett életútjukat, mint egy eltévedt túlsúlyos kamion.

Kérdem is tőlük, szerintük mi lesz, ha jövőre oda dől el a választás, hogy ide meg más falvakba is túlsúlyos kamionokat irányít majd egy másik pártközpont.

Azt mondják, a magyar paraszt nagy többsége 1990 óta mindig a keresztény és nemzeti jobboldalra szavazott, őket jövőre sem lehet gyilkos galócával megetetni.

Az egy másik kérdés, hogy aki érdemtelenül elvesz vagy odapiszkít a közös asztalra, az igenis bűnhődjön meg érte, és a miniszterelnök úr vagy a Fidesz tegye ki a fényre, különben elszaporodnak azok a dologtalan, moslékszájú önjelöltek, akik a francia forradalmi csőcselékre hasonlító hazai hőbörgők nevében telefonnal, drónnal, féligazságokkal áraznak be embert, nyakláncot, karórát, estélyi ruhát, vagy országos haknizáson hordanak le oktatást, gyógyítást, gazdálkodást a sárga földig. Ráadásul idegen vízvezeték-szerelők közreműködésével ők folynak, akár fertőző, iszapos víz, a csapból is. Feleslegesen, mert a piszkos vizet a paraszt földre löttyinti a lavórból, még a disznónak sem önti oda, Isten ments megfertőzni.

Lehet, hogy emiatt is hiányzik a városi ember szobafaláról a teremtést cselekvő, magvető magyar paraszt képe.

Utóirat: Petrányi polgármester uram keresése időben, még a riport nyomdába adása előtt ért utol. Arról értesített, a testület már meg is hallgatta az idézett budapesti vevőt, aki azzal kezdte, hogy valamelyik képviselő leengedett ablakkal parkol odakint, amiből könnyen baj lehet. Baj csak akkor lenne, ha beesne az eső, mert ember errefelé nem nyúl a máséhoz, jött a válasz. Aztán a hölgy elmondta, hogy a férjével örökre szeretnék otthagyni Budapestet, elegük lett belőle, és biztos állással, illő fizetéssel, kifejezetten vidéki életre vágynak harangostól, trágyaszagostól, lovastól, mindenestől.

– Mióta az önazonossági rendelet megjelent, többen keresnek nálunk eladó házat, mint eddig

– búcsúzott Petrányi.