A szeretet árnyéka

Az elmúlt évtizedekben a nyugati kultúrában erősödött a gyermekközpontúság, ami üdvözölendő, hiszen ez nagyobb figyelmet, megértést és támogatást biztosít a kicsiknek, csakhogy amit túlzásba viszünk, az könnyen visszaüthet: a túlzott védelem és kényeztetés épp azt a rugalmasságot és önállóságot gyengíti, ami a felnőtté váláshoz elengedhetetlenül szükséges. Vannak kultúrák, ahol teljesen természetes, hogy a gyerek már egészen kicsi korban munkát vállal a család életében, mindennapjaiban, kiveszi a részét például a házimunkából vagy a kisebb testvérek gondozásából, neveléséből, és ilyenkor késztetve van, hogy megoldást találjon azokra a helyzetekre, amikkel szembe találja magát. Ugyanakkor ma erősen terjed egy olyan szemlélet is, amely szerint csak az lehet boldog és kiegyensúlyozott felnőttként, akinek gyermekkora frusztrációmentes volt, ezért sok szülő igyekszik megóvni gyermekét a nehéz helyzetektől, és minden problémát megold helyette.

Élni és élni hagyni

Az ilyen túlzott kontroll azonban legalább annyira ártalmas lehet, mintha magára hagynánk gyermekünket a számára ismeretlen vagy kritikus pillanatokban. Az önállóság indokolatlan, nagymértékű korlátozása ugyanis akadályozza a hosszútávú megküzdési stratégiák kialakulását. Akit burokban nevelnek, sokszor hamis képet kap és alkot a környezetéről, és később, amikor kikerül az őt védelmező szülői szárnyak alól, döbbenten tapasztalja meg, hogy a való világ teljesen más, mint amiben addig élt.

Dr. Gyarmathy Éva klinikai és nevelési szakpszichológus, egyetemi tanár pályafutása során rengeteg olyan fiatallal találkozott, akik életkezdeti válságban szenvedtek emiatt: nem tudtak döntést hozni, megbirkózni feladatokkal és felülkerekedni azon, hogy a mindennapok nem olyan problémamentesek, mint ahogy azt ők képzelték. Ez az állapot bénító hatással van az emberre. Állandó szorongást, túlzott óvatosságot, döntésképtelenséget, önbizalomhiányt, késleltetett felelősségvállalást, szélsőséges esetben pedig agressziót válthat ki, ami befolyással van a mindennapokra: az élet minden területén, így a társas kapcsolatokban vagy a munkahelyen is elakadásokat eredményezhet.

A szakember úgy véli, a gyerekeknek igenis szükségük van egy olyan mértékű frusztrációra, ami még az alapvető biztonságérzetüket nem veszélyezteti. Meg kell tanulniuk szembenézni a nehézségekkel, megoldani az életkoruknak megfelelő problémákat, például egy háromévesnek visszaszerezni a tőle elvett homokozó játékot vagy egy kisiskolásnak megvédeni magát, ha csúfolják. Ha az ilyen helyzetekbe nem vagy csak mértékkel avatkozik bele a szülő, hagyja, hogy a gyerek maga boldoguljon, azzal segíti, hogy felnőttként ne érezze úgy, hiányzik a mankó, ami addig minden körülmények között támogatást és biztonságot nyújtott neki.

Kockáztatni kell

Azt gondolhatnánk, a gyerekek túlféltése napjainkra jellemző, modern jelenség, ám ez nem teljesen igaz. Tény, hogy a mai gyerekek már nincsenek annyira a szülők látókörében, mint pár évtizeddel ezelőtt. Ám már akkor is voltak a túlaggódásnak különböző megnyilvánulásai. Régóta divat például megírni a házi feladatot a gyerek helyett, ha az lusta volt vagy valamilyen egyéb oknál fogva nem csinálta meg. A szülők legtöbbször azzal magyarázzák ezt, hogy szeretnék megóvni gyermeküket az elmarasztalástól, de az esetek többségében inkább arról van szó, hogy ők maguk nem akarnak szégyenben maradni. Szintén régóta tapasztalható, hogy a szülők, nagyszülők úgy követik csecsemőkorú, járni tanuló gyermeküket, unokájukat, mint az árnyék, és ha a kicsi megbotlik, utánakapnak, nehogy elessen. Pedig a bukás az élet természetes velejárója, ahogy az is, hogy megtanuljunk újra és újra talpra állni. Márpedig aki fiatalon nem sajátítja el ezt a képességet, mert nem hagyják, az felnőtt korban sem lesz képes rá.

Hogy ki miért félti a kelleténél is jobban gyermekét, az egyénenként változó. Van, aki saját szülei példáját követi, mások viszont azt igyekeznek kiküszöbölni, hogy a történelem megismételje önmagát, és gyermekkori traumáikat az utódaik is átéljék. Tipikus példája ennek, amikor valaki egy rossz emlék miatt irtózik a kutyáktól, ezért gyermekének is azt tanítja, hogy amilyen messze csak tud, kerüljön minden négylábút. Nem feltétlenül igaz az sem, hogy minden egyke vagy későn született túlféltett lesz. Az elsőszülöttek körében minden bizonnyal hasonló arányban találnánk olyanokat, akiket burokban neveltek, mint azok között, akiknek nincs testvérük vagy idősek a szülei, vallja Gyarmathy Éva.

– Az idősebb szülők sokszor bölcsebbek is. Ismerek olyan családot, ahol tudatosan úgy nevelik az egyke gyereket, hogy megértse, nem körülötte forog a világ. Az önállóság egyébként az egyik legjobb mutatója a nevelés sikerességének. Egy kutatás során 4000 gyerek életét követték a felnőtté válásig, és kiderült, hogy azok lettek sikeresek, akik már korán önállósodhattak, a saját életkoruknak megfelelően sikerült megoldást találniuk egy-egy problémára. A flow-ra – amikor a képességeinkből a legtöbbet hozhatjuk ki – szüksége van a gyereknek is, nem szabad megfosztani ezektől a normális fejlődéshez elengedhetetlen élményektől – mondja a szakember.

Engedni a szorításból

Az örökölt sors és a társadalmi trend mellett egy sokkal egyszerűbb magyarázat is van arra, miért igyekszik a szülők jelentős hányada a széltől is óvni gyermekét – vagy épp miért hanyagolja el és hagy rá mindent. Mert mindez sokkal egyszerűbb, mint mérlegelni, mit lehet megengedni és mit nem. Észszerű határokat szabni kihívás a szülő számára, olyan feladat, amely időt és energiát igényel. Pedig egészséges korlátok közé szorítani a gyereket kötelesség volna, ezzel ugyanis a biztonságérzetét növeljük. De mi van akkor, ha ezek a korlátok túl szűk életteret eredményeznek? Ha megakadályozzuk, hogy gyerekünk megbirkózzon olyan helyzetekkel, amikhez hasonlókkal felnőttként is találkozni fog?

Gyarmathy Éva szerint sosincs késő, hogy változtassunk nevelési elveinken. Persze mindennek van nyoma, de attól nem kell tartanunk, hogy végérvényesen elrontottunk valamit. A kisgyermekek igazán csak az óvodáskortól kezdődően kerülnek konfliktushelyzetekbe, abban az életkorban kell megtanulnunk a megfelelő pillanatban elengedni a kezüket. Az a jó, ha tinédzser korra már kialakul bennük egy olyan önértékelés, hogy tudják, képesek megbirkózni az eléjük gördülő akadályokkal. Szülőként kockázatot kell vállalnunk, el kell, hogy fogadjuk, lesznek olyan pillanatok, amikben a gyerek nem fogja jól érezni magát. Azt kell ilyenkor szem előtt tartanunk, hogy ezekben a helyzetekben nem sérül, hanem erősödik a lelke, a jelleme. A szakember ugyanakkor hangsúlyozza, nem szabad átesnünk a ló túlsó oldalára sem, az úgynevezett spártai nevelés, amikor olyan helyzetekben is magára hagyják a gyereket, amik megoldása még nem várható el az adott életkorban, szintén nagyon káros. A legjobb módszer a példamutatás és olyan szemlélet kialakítása a családban, hogy bár az élet nem habos torta, előbb vagy utóbb, így vagy úgy minden helyzetre találunk megoldást. Ezenkívül fontos, hogy ne ragaszkodjunk mindenáron a nevelési elveinkhez.

– Ne akarjuk, hogy a meggyfán dió nőjön! Vegyük figyelembe, milyen a gyermek egyénisége, mik az igényei, és ahhoz mérten igyekezzünk alakítani rajta – mondja végezetül a szakember.