Velünk él a háború emléke

– Ön szerint mi a legfontosabb öröksége a második világháborúnak? Mostanában szinte naponta esik szó egy mindent elpusztító nukleáris háború fenyegetéséről…

– Igen, a Hirosimára és Nagaszakira dobott amerikai atombombák megrázó emléket hagytak, és új korszakot jelöltek ki a világtörténelemben. De én úgy gondolom, hogy korunkban nem fenyeget az atomháború veszélye. A döntéshozók pontosan tudják, hogy annak egyszerűen nem lehet győztese, mert egy ilyen összecsapás a Föld és a civilizáció teljes pusztulásához vezetne. A két, világháborús atombomba rombolóerejének sokezerszerese áll a különféle hadseregek rendelkezésére. Az oroszok Cár bombája például háromezerszer nagyobb hatóerejű, mint a Hirosimára dobott Little Boy. Ráadásul ma több ország is rendelkezik atomfegyverrel, ha valamelyik ellen bevetnek egy ilyet, az nem fogja feltenni a kezét, hanem válaszol majd. Az atomfegyver egyszerre fenyegető és visszatartó erő. Nem véletlen, hogy az eltelt nyolcvan évben nem használta senki.

– Ha már örökség, a világ alapvetően még mindig az egykori megegyezések szerint van berendezve…

– Gyakorlatilag a Teheránban, Jaltában, Potsdamban tartott konferenciák újra felosztották a világot. Ettől fogva az USA és a Szovjetunió érdekszféráinak megfelelően kellett megrajzolni a térképeket. És ez így is maradt egészen a Szovjetunió összeomlásáig. Pontosan a mai napig sem tudjuk, hogy Máltán miben egyezett meg George Bush és Gorbacsov. Homályos, illetve ellenkező előjelű információk látnak napvilágot még most is. Azt viszont érzékeltük, hogy a Szovjetunió felbomlása után Washington azt hitte, Oroszország képtelen lesz az elődjének számító nagyhatalom nyomába lépni. Szerintem Borisz Jelcin elnöki korszaka is erről győzte meg. Az USA azonban tévedett. És ha igaz, akkor Máltán azt ígérte, hogy nem terjeszti ki a NATO határait Kelet felé, de nem tartotta be a szavát. Ma már a balti államok, a volt szocialista országok, de az eddig semleges Finnország, és a semlegességére különösen büszke Svédország is a NATO tagja. Ráadásul Ukrajna is a felvételére vár. És ezt Oroszország fenyegető fejleménynek tekinti.

– Visszakívánkoznának a világpolitika nagyszínpadára olyan országok is, mint például a britek, a franciák, de újabban a németek is. Az előbbiek továbbra is a világháború nagy győzteseinek tekintik magukat?

– Látjuk, hogy elveszítették az egykori státusukat. Politikai értelemben pedig a megvert Németország és Japán háttérbe szorult, de mind a kettő meghatározó világgazdasági erővé vált. Egyikük sem rendelkezik atomfegyverrel; gazdasági, technikai téren akarták megmutatni az erejüket. Németország azonban furcsa módon leszálló ágba került a 2020-as évektől kezdve.

– Téved aki azt mondja, hogy a második világháború osztotta ketté Európát?

– Nem téved, a kettéválás a második világháború után jött létre. Alapvetően az USA, illetve a britek, a franciák érdekszférája lett a földrész nyugati része, a keleti pedig a szovjeteké, és ez egészen 1989-90-ig fennállt. Itt jönnek vissza a máltai találkozó máig titokban tartott eredményei, amiről azért annyit sejteni lehet, hogy a Szovjetunió meg akarta tartani valamilyen megegyezés formájában érdekszférájának egyes részeit, és ezt az örökséget a mostani Oroszország tovább viszi.

– Jelenleg melyik narratíva az uralkodó hazánk második világháborús szerepével kapcsolatosan? Sokáig a baloldal uralta a terepet…

– A saját verziómat mondom, amelyet a Kassa bombázását követő, a Szovjetunió elleni hadba lépésünkkel indítok. Szerintem Magyarország politikai és katonai vezetőinek egy része úgy vélte, hogy az országnak fizetnie kell azokért a lehetőségekért, amit Németországtól és Olaszországtól kapott, vagyis visszakerült hozzá az elcsatolt területinek egy része. Fontos, hogy ez visszakerülést jelentett, és nem idegen területek megszerzését. A magyar vezetés úgy gondolta, addig állhat fenn ez az állapot, amíg a németek és az olaszok mellett masíroz az ország. Erre mondják azt egyes történészek, hogy senki sem kötelezett bennünket a hadba lépésre, illetve a későbbi német követeléseket is meg lehetett volna tagadni. Abban viszont mindenki egyetért, hogy az ország katonai és geopolitikai helyzete miatt legfeljebb 1941 őszéig húzhatta volna az időt, utána vagy így, vagy úgy, de belekeveredett volna a háborúba, akaratán kívül is.

– A rendszerváltoztatás után majd negyven évvel sikerült kiszabadítani a történetírásban a baloldali béklyóból a magyar háborús részvételt?

– Már nem érvényes a bal/jobb felosztás és értelmezési metódus. Kérdés, persze, hogy minden történész elfogadja-e, hogy Horthy és az akkori társadalom vélekedése szerint egy nem provokált támadás következtében léptünk be a háborúba. És érti-e minden kutató, hogy akkor úgy tűnt az ország vezetői többsége számára, hogy a belépés az ország érdekeit szolgálja, a konfliktus pedig gyors lefolyású lesz, és a magyarok a lehető legkisebb erővel vesznek részt benne? Vita inkább a magyar királyi 2. honvéd hadsereg veresége kapcsán bontakozik ki újra és újra. Például a gyakran emlegetett veszteségadatok körül, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a valós számokkal. Nem kétszázezer magyar katona és munkaszolgálatos esett el és tűnt el a harcok során 1943 januárja és áprilisa között, hanem mintegy 41 ezer.

– Politikusok, és kutatók is a Horthy-korszak metaforájaként tüntetik fel a doni vereséget….

– Ez a narratíva a pártállam idején jött létre. Eszerint a Horthy-féle vezetés összegyűjtötte az országnak csak terhet jelentő, szegény sorsú embereket, baloldali érzelmű férfiait, az etnikai kisebbségeket, és odadobta őket, hogy ott pusztuljanak a Donnál. Csakhogy nem ez történt. A magyar 2. hadsereget nemhogy az érvényes mozgósítási és szervezési előírásoknak megfelelően állították össze, de hazai viszonylatban a lehető legjobb fegyvereztet is kapta. Szabó Péter kollégám úgy fogalmazott, hogy az otthon maradt csapatokat szinte levetkőztették, hogy mindent odaadhassanak a kivonuló hadseregnek. Erről Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke is megemlékezett 1942. április 11-i parancsában. A vezetés azt az utasítást adta a magyar királyi 2. honvéd hadsereg valamennyi tábornokának és tisztjének, hogy takarékoskodjanak a magyar vérrel. 1958-ban jelent meg Horváth Miklós könyve, Münnich Ferenc előszavával. A kötet azt állította, hogy Horthy és rendszere az ország elpusztítására törekedett, kisemmizett, baloldali embereket küldött a halálba. Miközben 1942-ben hadseregnyi baloldali tömegről Magyarországon még véletlenül sem lehetett beszélni.

– Mostanában a világrendszer drasztikus megváltozásáról, mint valamilyen váratlanul indult folyamatról beszélünk. Valóban váratlan?

– Az átalakulás a háború után indult, a gyarmati rendszerek felbomlásával, ennek következtében az 1960-as évek elejére már az amerikai/szovjet osztozkodás mellett is nagyot változott a világ. Most, a kétezres években az egykori gyarmati országok végleg kisöprik egykori gyarmattartóikat, jelentős átrendeződés zajlik, amelyben az USA és Oroszország mellett Kína is befolyást követel magának például Afrikában.

– Magyarország visszaállította régi tekintélyét napjainkra?

– Visszakerült abba a helyzetbe, amelyben a második világháború előtt volt. A ’30-as évek végére ugyanis a Trianonban megcsonkított ország gazdaságilag Európa középmezőnyébe verekedte magát. Ezt az utat kellene járnunk most is. Annak idején a békediktátum, a területi veszteségek, a megalázottság összekovácsolta a nemzetet. Kellene valami, amiben a társadalom különféle csoportjai ma is megtalálnák a közös nevezőt. Mindegy, hogy ki áll a jobb, vagy bal oldalon, a lényeg, hogy egy gazdaságilag erős országként legyünk ott az Európai Unióban.

– Itt az ukrán–orosz konfliktus. Megérti-e a közvélemény, hogy miért akarunk kimaradni ebből, elég tapasztalatot adtak-e át ehhez a második világháborút megélt generációk?

– A magyarok döntő többsége semmilyen formában sem szeretne részt venni ebben az összecsapásban. Vesztes háborúk vannak mögöttünk, és még fáj Trianon. Mindig elmondom a délszláv háború kapcsán, ha akkor Németország, Nagy-Britannia, Franciaország, az USA és Oroszország elhatározza, hogy a változtat a határokon, akkor ezt senki nem tudta volna megakadályozni. De a kérdés ott és akkor nem merült fel. Az orosz–ukrán viszonylatban viszont másról sincs szó, csak a határok módosításáról.

– Maradt-e fehér foltja a második világháborús történeti kutatásoknak?

– Engem érdekel például, hogy mi volt a célja Rudolf Hess angliai útjának, milyen ajánlatot vitt magával valójában. Annyi ismeretes, hogy Hitler fejében megfordult a Londonnal való kiegyezés gondolata. A többi sötét titok. Izgalmas kérdés, hogy milyen lett volna a világ, ha megszületik egy ilyen megegyezés.