Az angyalok útján

– A Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola szociális munka és hittanár szakának elvégzését követően hajléktalanokkal kezdett el foglalkozni, mielőtt kinevezték a Veszprém-Főegyházmegyei Karitász igazgatójának. Missziós munkája során megerősödtek a régiós plébániai karitászcsoportok, miközben az önkéntesek száma is jelentősen emelkedett. Hogyan csinálta?

– Nagyon fiatalon, a húszas éveim végén lettem a Veszprém-Főegyházmegyei Karitász vezetője. Minden bizonnyal az ifjúkori lelkesedés hajtott, hogy elhivatott munkatársaimmal együtt többek között személyes találkozók, szakmai és lelki napok megszervezésével felélesszük a már működő plébániai csoportokat és újakat hozzunk létre. A siker egy személyben talán nem is nekem, hanem mindenekelőtt annak az élő, aktív közösségnek köszönhető, amelynek tagjai már a 2000-es években is példamutatóan, egymást inspiráló légkörben végezték hivatásukat.

– Vezetőként mennyire távolodott el a gyakorlati szociális munkától?

– Én a menedzseri feladataim mellett is mindig olyan terepmunkásnak tartottam magam, aki igényli és meglehetősen mélyen éli meg a megrendítő emberi sorsokkal való találkozást. Vezetőként is igyekeztem folytatni a szociális munkát annak érdekében, hogy közvetlenül is találkozhassak a támogatásra szoruló családokkal, többek között segítő beszélgetések alkalmával, vagy éppen természeti csapást elszenvedő területeken, mint a katasztrófa sújtotta Devecserben, ahol 2010 őszén a helyiekkel együtt lapátoltam a vörösiszapot. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy az így kialakult személyes kapcsolatok számottevően formálták a személyiségemet.

– Miként alakította a hozzáállását az „első vonalbeli” tudatos jelenlét?

– Az egyik legfontosabb élményem az volt, hogy miközben embertársainkon segítünk, a másokért áldozatot vállaló szeretetben mi magunk is fejlődünk. Fiatalemberként is kimondottan érzékeny voltam a szociális problémák iránt, hiszen már kamaszkoromban fogyatékkal élő fiatalokat látogattam és táboroztattam rendszeresen, de a felnőttként végzett szociális munkám során rengeteg új élettapasztalattal gyarapodtam, a látóköröm kiszélesedett. A hátrányos helyzetű embereket gyakran megbélyegző társadalmi előítéletekkel szemben megtanultam nyitottabban látni a világot, a sztereotípiák vezérelte gondolkodás helyett a felszín mögé nézni, mélyebb igazságokat keresni.

– Milyeneket?

– Friss diplomásként megrázó élmény volt szembesülnöm azzal, hogy mennyivel szélesebb a perifériára szorult emberek tábora, mint ahogyan azt korábban gondoltam. Az is nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy a sikeres missziós munka nem a felszíni segítségnyújtásról, ezen belül az adományok célba juttatásáról, hanem sokkal inkább arról szól, hogy a segítők hosszú távú szociális szakmai munkát igénylő, tudatos gondoskodás során biztatást, esélyt és szeretetet nyújtsanak a rászorulóknak. Vagyis nem egyszeri segélyosztásra, hanem a nélkülözők melletti folyamatos kiállásra van szükség. Ez a megközelítés mélyült el bennem az évek során.

– Szóval szupererőre tett szert?

– Az biztos, hogy teljes szívvel tudok lelkesedni a másokért tenni akaró, illetve a támogatásra szoruló emberek és fontos társadalmi ügyek iránt, miközben igyekszem motiválni a közösségem tagjait is.

– Május 1-jétől tölti be az országos igazgatói pozíciót. Folytatja-e a nyugdíjba vonuló Écsy Gábor atya által csaknem húsz éve megkezdett szakmai munkát, vagy új irányvonalakat jelöl ki?

– Azt vallom, hogy a fő irányon nem változtathatok, mert a stratégiát a Nemzetközi Karitász hálózat küldetése határozza meg. A misszió célja az alapítástól fogva egyértelmű: irgalmas szeretettel segíteni mások életén. Amit vezetőként a magam részéről a küldetéshez hozzá tudok tenni, hogy személyes tudásommal és lelkesedésemmel segítek feltérképezni a támogatásra szoruló célcsoportokat, illetve figyelek arra is, hogy megfelelő szakmai módszereket válasszunk a céljaink hatékony megvalósításához.

– A rendszerváltozást követően újraalapított szervezet jelentősége napjainkra országosan is megnövekedett, 300 állandó munkatársuk mellett 10 ezer önkéntesük van, utóbbiak több mint 800 plébánia karitászcsoportjaiba szerveződve végzik munkájukat. Egy évtizede már Caritas Junior közösségek is működnek. Miként szolgálják az iskoláskorúak a szervezet céljait?

– Az általános iskolásokat fokozatosan, játékos közösségi programok alkalmával vonjuk be a jótékonysági munkába, miután példaértékű jó cselekedetekkel ismertetjük meg őket annak érdekében, hogy érzékennyé váljanak mások támogatása iránt. A célunk, hogy a későbbiek során egyre inkább be tudjanak kapcsolódni a tényleges segítő munkába például adománygyűjtések vagy szeretetcsomagok összeállítása, illetve ünnepi műsorok előadása kapcsán.

– Akár a július 31-én indult Legyen öröm az iskolakezdés elnevezésű tanszergyűjtési programban is részt tudnak venni?

– Igen, a szeptember 30-ig tartó kezdeményezéshez a diákok is bátran csatlakozhatnak. Saját forrásból és az egész országra kiterjedő adománygyűjtési akció keretében személyre szabott iskolai felszereléseket tartalmazó csomagot biztosítunk több ezer nehéz helyzetben lévő gyermeknek. A statisztikai adatoknál azonban sokkal fontosabbnak tartom a számok mögött rejlő emberi sorsokat. Nem mindenkinek öröm ugyanis az iskolakezdés, ezért elsősorban a legnagyobb hiányt szenvedőknek szeretnénk segíteni, hogy ne kelljen szégyenkezniük a társaik előtt. A napokban jártunk a kárpátaljai Nagyszőlősön, ahol nagyon szomorú élethelyzetekkel találkoztunk. A tanévnyitó előtt egy héttel az egyik gyermeknek például az iskolatáskája, a másiknak a tornafelszerelése hiányzott, de olyan tanuló is akadt, akinek még megfelelő ruhára sem telt. Az ottani családok egy része már a háború kitörése előtt is nehéz anyagi körülmények között élt, el lehet képzelni, hogy az őket érő folyamatos lelki nyomás közepette milyen embert próbáló időszakot élhetnek most át. Arról nem is beszélve, hogy a Munkácsot ért augusztusi orosz légitámadás után a fenyegetettség érzése tovább fokozódhatott Kárpátalján…

– Mennyiben oldja meg a problémájukat a tanszercsomag?

– Az alapvető szociális problémájukat nyilván nem oldja meg, de tapasztalataim szerint a Karitász személyes jelenléte nagyon sok erőt ad ezeknek az embereknek. Éppen ezért a Legyen öröm az iskolakezdés program nem is zárul le a tanévkezdéssel, hiszen a gyermekeket év közben is szeretnénk támogatni, hogy reményt és hitet nyújthassunk nekik az előrejutáshoz. Mások mellett tehetséggondozással, korrepetálási lehetőséggel, illetve fejlesztőfoglalkozással, de akár speciális eszközök beszerzésével is, hogy ne csak az iskolakezdés, de a tanulás is váljon igazi örömforrássá.

– Az augusztus végén zárult Vár a nyár! programmal is a hátrányos helyzetű gyerekek kerültek fókuszba. Hogyan sikerültek a nyári karitásztáborok?

– Az ott alvós balatoni és az országszerte életre hívott napközis táborokban egész nyáron mintegy négyezer gyermek számára próbáltuk felejthetetlenné és örömtelivé varázsolni a vakációt. A többségüknek ez volt az egyetlen lehetősége a nyaralásra. Akadt közöttük olyan nélkülözésben élő diák is, akinek az önkéntesek szereztek táskát, cipőt és ruhát, mert különben nem tudott volna részt venni a programokon…

– Minden támogatásnak örülnek, akár néhány füzetnek, vagy pár száz forintnak is?

– A programjainkat nyilván saját forrásból is támogatjuk, de az adományozásra ösztönző felhívásokkal azt az üzenetet szeretnénk eljuttatni az embereknek, hogy társadalmi összefogással még több családnak tudunk segítséget nyújtani. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy a kezdeményezéseinkhez történő bármilyen mértékű csatlakozásnak hatalmas erkölcsi értéke van. A társadalmi problémákra nagyon sokan fogékonyak Magyarországon.

– Említene néhány konkrét példát?

– Válság- és katasztrófahelyzeti misszió keretében a háború kitörése óta támogatjuk az Ukrajnából érkező menekülteket, ami kezdetben leginkább a gyors segélyezésre, ezen belül átmeneti szállás, étel, ital és alapvető higiéniai eszközök biztosítására terjedt ki, míg a huzamosabban itt maradók esetében főként a beilleszkedést segítő integrációs munkát foglalja magában, ami jelenleg is folyamatban van. Kiemelt feladatunknak tartjuk, hogy támaszt nyújtsunk a hátrányos helyzetű magyar kisebbség tagjainak, ezen belül főként a Kárpátalján élő nemzettársainknak. Szüntelenül igyekszünk segíteni a humanitárius katasztrófa által sújtott területeken élőknek a határainkon innen és túl egyaránt. Nyáron például támogatást nyújtottunk a borsodi vihar és az erdélyi árvíz károsultjainak, de idén tavasszal bekapcsolódtunk a több ezer halálos áldozatot követelő délkelet-ázsiai mianmari földrengés okozta mentési munkálatokba is, ami hangsúlyozva a magyar segélyszervezetek nemzetközi szolidaritását, a valós segítségnyújtás mellett ugyancsak jelentős szimbolikus erővel bírt. Folyamatosan támogatjuk a hazai és a határon túli magyarlakta területeken lévő kórházakat is, legutóbb például a Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ Szigetvári Kórházának adományoztunk újszülött kiságyakat, fototerápiás készüléket, inkubátorokat és orvosi védőfelszereléseket. Emellett évek óta nagy népszerűségnek örvend az orvosmissziós csapatunk, akik szabadidejükben ingyenes szűrővizsgálatokat végeznek jellemzően olyan határon túli területeken, ahol akadozik, vagy egyáltalán nem elérhető az egészségügyi szolgáltatás. De szinte a kezdetektől jelen vagyunk a felzárkózó településeken élő, főként roma családok életesélyeit javítani szándékozó FeTe programban is.

– Nemcsak segélycsomagokkal, hanem jó szóval, bátorítással és a válságos élethelyzetben lévő emberek felé irányuló érzékenységgel vannak jelen?

– Talán ez a legfontosabb küldetésünk, ami a munkánk sava-borsát adja. Ennek a lényege a jelenlét, az egyéni küldetéstudat. A szeretetszolgálatot mi nem postán, vagy egyéb közvetítő csatornákon át juttatjuk el a szükséget szenvedőknek, mert hiszünk abban, hogy személyesen kell éreznünk a másik ember baját, problémáját, fájdalmát. Amint Ferenc pápa fogalmazott egy Karitász-közgyűlésen: „ezt a munkát az ingujjunkat föltűrve magunknak kell végeznünk”.