Könyvébresztő

Hirdetés

Rovatunkban a távoli és a közeli múlt elfeledett vagy eleve méltatlanul kevés megbecsülést kapott könyveit ajánljuk az Olvasó figyelmébe. Istennek hála, nem a Zuckerberg-, hanem a Gutenberg-galaxisban eszmélkedtünk, a világháló korában is hiszünk a kinyomtatott gondolatok erejében és időtállóságában. Annál inkább, hiszen a virtuális világban felhalmozott információk sérülékenyek, nemcsak azért, mert az első áramszünetnél hozzáférhetetlenné válnak, hanem azért is, mert utólag bármilyen szempont szerint könnyen módosíthatók, manipulálhatók a „szebb múltat” elv jegyében. A nyomtatott könyvek viszont változatlanul őrzik a maguk korának lenyomatát, szerzőik világlátását, legyen szó szépirodalomról, közéleti esszéről, filozófiai vagy vallástörténeti munkáról. Épp erre van egyre nagyobb szükségünk egyre gyorsuló, egyre felszínesebb világunkban: életünket a múltban felhalmozott tudásra, értékre, bölcsességre építeni. Személyes megközelítésű újraolvasásaink e célt szolgálják, „mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe, / ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.” (Babits Mihály: Ritmus a könyvről.)

Kora nemzetközi szinten is elismert és közkedvelt írója és közéleti szereplője volt Tormay Cécile (1875-1937), a keresztény magyarság ügyének izzó lelkű harcosa, a liberális és bolsevista felforgatással szemben álló, 1919 januárjában létrehozott Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének alapítója.

A kisnemesi családból származó Tormay Cécile többek között Emberek a kövek közt (regény, 1911), A régi ház (1914), Megállt az óra (novellák, 1924), Ősi küldött (regénytrilógia, 1934-1937) című műveivel írta be magát a magyar irodalomtörténet legnagyobbjainak sorába, de kultúraszervezőként, a Magyar Irodalmi Társaság 1922-ben indult folyóirata, a Napkelet szerkesztőjeként is maradandót alkotott. E lap kinyilvánítottan a Nyugat ellensúlya kívánt lenni, ugyanakkor a magyar irodalom sokkal szélesebb palettáját mutatta be, mint kizárólag szélsőliberális hangvételű vetélytársa, melyről nagy irodalomtörténészünk, Horváth János 1912-ben írt, A Nyugat magyartalanságairól című kitűnő esszéjében helyesen állapította meg, hogy a mindössze 800 példányban megjelenő, mégis máig meghatározónak titulált kiadvány a hagyományt megtagadó lázas, öncélú modernkedésben gyakran kifejezetten kerékbe töri a magyar nyelvet, miközben jellemző rá a magyar történelmet és kultúrát fintorogva lekicsinylő pökhendi nemzetköziség. És azt is fölismerte, hogy a Nyugatban „…nem mindig s nem okvetlenül egy irodalmi iskola zörög, hanem a választójogos radikális politikai pártnak egy irodalmi oroszlánbőrbe bújtatott újságíró fiókja.” Lám, semmi sem új, ami ma van…

A Napkeletben ezzel szemben megjelenhetett például Szerb Antal éppúgy, mint Németh László, Hamvas Béla vagy Halász Gábor, de még a szocialista Kassák Lajos is, noha az ő zavaros művészeti vonalvezetése és torz világnézete nyilvánvalóan idegen volt a Napkelet szellemiségétől.

Kapcsolódó cikkünk

A világirodalmat angol, latin, német és olasz nyelven is olvasó és ismerő, kulturális missziójáért 1930-ban Corvin-koszorúval kitüntetett Tormay Cécile munkásságát külföldön is elismerték, 1935-ben egyhangú szavazással választották be a Népszövetség (az ENSZ elődje) Nemzetközi Szellemi Együttműködés Bizottságába, 1937-ben pedig irodalmi-Nobel-díjra jelölték, ami azonban korai halála miatt sajnos okafogyottá vált.

1945 után a keresztény magyar intelligencia annyi más nagyságával együtt Tormay Cécile is a manapság cancel culture-nek nevezett bosszúálló intellektuális megsemmisítés áldozata lett. Műveit betiltották, nevét suttogva is alig lehetett kimondani. A bolsevisták gyűlölték, mert Bujdosó könyv című irodalmi naplójában kendőzetlenül azonosította őket és a maga valóságában rögzítette az utókornak egy, a magyartól teljességgel idegen, aberrált psziché történelmünkben addig ismeretlen és elképzelhetetlen bestiális rémuralmát.

A két kötetes mű első, az 1918-as patkánylázadást megörökítő részét 1920-ban a Rózsavölgyi Kiadó jelentette meg, a második kötetet, az 1919-es vörösterror krónikáját egy évvel később a Pallas Kiadó gondozta. Tormay Cécile az előszóban így ajánlotta szerzőjére a forradalmak terrorjának idején életveszélyt jelentő munkáját az olvasóknak: „ennek a könyvnek maga a sors adta a nevét. Bujdosó volt olyan időkben, mikor a halál fenyegetőzött a magyar szenvedések minden hangja felett. Bujdosott és menekült a szülői házból, magányos kastélyon, kisvárosi villán, falusi udvarházon át. Bujkált szétszedve, könyvek lapjai között, idegen tetők tövén, kéménykürtőben, pincegádorban, bútorok mögött és elásva a föld alatt. Házkutató titkos rendőrök keze, vörös katonák csizmája járt felette. Csodára mégis megmaradt, hogy emlékeztessen, mikorra már behorpadt a kor áldozatainak a sírja, fű nőtt az egykori akasztófák gödrében és a kínzókamrák faláról lekopott a vér és a golyók írása. (…) Nem a forradalmak történetét, nem is a politikai események szemtanújának a naplóját akartam megírni. Szóljon az én könyvem arról, amiről nem fognak tudni a jövő történetírók, mert azt át kellett élni. Szóljon arról, amiről nem tudhat az idegenből behurcolt forradalmak felidézői és politikai eseményeinek a szemtanúi, mert lelküktől távol állt minden, ami magyar. (…) …lássák meg benne az utánunk jövők, hogy a megpróbáltatások esztendejében mi sajgott át a némaságra ítélt, elgyötört, vérig alázott magyar lelkekben.”

Valóban, a Bujdosó könyvben sokkoló őszinteséggel megírt forradalmi ámokfutás kórrajzának ismerete nélkülözhetetlen, ha valaki meg akarja érteni a rend helyreállításának természetrajzát és az utána következő évtizedek erkölcsi, szellemi, politikai alapállását, az okok és okozatok logikai sorrendjét.

A Bujdosó könyv a keresztény magyarság fájdalmas segélykiáltása, egyszersmind máig a leghitelesebb és legrészletesebb feljegyzés az országvesztő, hazaáruló szabadkőműves felforgatások kártételeiről és rémtetteiről.

1990 után szerencsére ismét megjelenhetett a Bujdosó könyv. Könyvtárunkban az Enter Kiadó 1998-ban megjelentetett kétkötetes példánya található, az elmúlt bő negyedszáz évben többször újraolvastuk, csak hogy el ne feledjük, kik és mit tettek hazánkkal, nemzetünkkel. És hogy tudjuk, kik és mit tesznek, mit próbálnak tenni ma velünk.

Mert bizony

kísérteties a hasonlóság korunkkal.

Álljon itt ennek bizonyítására néhány idézet Tormay Cécile nagy művéből!

„A magyarországi liberális sajtó levetette utolsó álarcát: mezítelenül látszott az arca, amely sohasem volt magyar.” Igen, az SZDSZ örök. Kell még valamit mondanunk a Telexről, a 444-ről, a „Magyar” Narancsról meg a többiről?

„Ismeretlen tettesek ez év január első napjaiban lázító kiáltványokat csempésztek be a muníció- és fegyvergyárakba. Éjnek idején hazaáruló nyomtatványok vándoroltak titkolózva, a kaszárnyaszobákon át. (…) Akinek módjában állt ezeket a forradalmi nyomtatványokat elolvasni, nem kételkedett, hogy a magyar létérdekkel, a magyar pszichével és a magyar nyelvvel ellenséges szellemből termettek. (…) Az idegen lelkű sajtó, amely az elmúlt évek során alattomosan rátette közvéleményünkre a kezét, megmérgezte a magyar lelket és magyar nyelvet, amely kilopta fajunkból az értékeket, elárult és elveszített minket, minden bűnén át sohasem volt gyűlöletesebb, mint most, amikor tapsol és nekünk tűrnünk kell, hogy megalázottságunkban kinevessen és bepiszkoljon.”

Tormay Cécile nőként különös bátorságról tanúbizonyságot téve elszántan járta Budapestet 1918-1919 vérgőzös hónapjaiban. Nem elméletekből, ideológiákból, nem holmi savanyú szagú dolgozószoba íróasztala mögül képzelegve írta meg az addig elképzelhetetlen gyalázatot, hanem az élet valóságának megtapasztalása után. Így jött a fölismerés: „amit eddig sohase vettem észre, hirtelen úgy rémlett: valaminő konok ellenséges élet él itt, amely nem közös a mienkkel, amelyből mi ki vagyunk zárva.”

Ebből a konok, ellenséges életből vétetett 1918-1919 forradalmi élcsapata. Tormay Cécile írja (a „faj” kifejezés itt természetesen nem biológiai értelemben használatos, hanem a korban bevett felfogás szerint nagyjából népet, nemzetet, kultúrát jelent): „a katonai vezetőség és a polgári közigazgatás hivatalaiban javarészt olyanok ülnek, akik azelőtt bankok és boltok pultja mögött, vagy szerkesztőségekben dolgoztak és kicsúfolták az élhetetlen magyar értelmiséget, amely éhbéren, állami hivatalokban tengődött. Most elfoglalják a helyét, hirtelen fizetésemeléseket eszközölnek ki maguknak és olyan bámulatosan erős faji politikát folytatnak, mint amilyenre a magyar faj, szégyenére legyen mondva, nem volt képes soha.
– Ezer évet törlünk el! – mondják szüntelenül, és rossznak találnak mindent, ami itten századokon át történt.”

A múltat végképp eltörölni – ez volt a program, és ez ma is. Azt hisszük, hogy a genderelmebaj, a gyermekek szexualizálása újkori aberráció? Ó, dehogy!

Olvassuk Tormay Cécile beszámolóját: „A démoni vörös árnyék egyre merészebben fenyegeti az erkölcsöt. – Szabaduljon fel az emberi szellem – mondotta Kunfi, és az iskolákban a vallásoktatás helyébe, a nemi felvilágosítás tudományát helyezte. Kicsi fiúk és kicsi lányok előtt (…) tartanak erotikus előadásokat és hogy világosabb legyen a magyarázat, mozgóképeken szemléltetik, amit e gyerekek nem értenek. (…) Nem csak országrablás, de lélekrablás is folyik itt. És Jézus hiába hívja a kisdedeket, már nem eresztik őket hozzá.” És Tormay Cécile drámai erővel világítja meg az istentelen, ateista pusztítás törvényszerű következményét, amivel ma is ugyanígy szembesülünk:

„amely korok letépik a Megváltót a keresztről, mindig az emberiséget szegezik a helyére.”

Hozhatnánk még élesebb, érdesebb, lényegbe vágóbb idézeteket is, de talán ennyi is elég. Komor, nehéz, fojtogató olvasmány a Bujdosó könyv, az ember gyakran levegőért kapkod közben. Mégis kötelező olvasmánnyá kellene tenni, hogy megértsük a múltat – és megismerjük a jelent. Tormay Cécile a magyar történelem legsötétebb, legkilátástalanabb hónapjait írta krónikává, ha úgy tetszik, a magyar Golgota történetét. Könyve mégsem a reménytelen végzet irodalmi tükre, mert a belső ellenség támadása elemi ellenerőt szült, és 1919 végére helyreállt a rend. A golgotás nagypéntekre mindig eljön a feltámadás öröme, a végzet pedig sohasem törvényszerű. Ha ismerjük a bő százéves múltat, akkor megértjük a mai korunkat. Az pedig elengedhetetlen feltéltele a keresztény magyar jövő munkálásának.