Dég, Keszthely és a Nemzeti Múzeum. Három jelentős műemléki helyszín, amely nemcsak az építészet, de a hazai tájépítészet történetének egy-egy csúcspontja is. Az, hogy ezeket az egykor nagy hozzáértéssel tervezett és átgondolt kerteket ma újra egykori szépségükben csodálhatjuk meg, jórészt Szabó Gábornak köszönhető, akit a közelmúltban az Év Tájépítésze díjjal tüntettek ki.

– Jóllehet, Magyarországon a tájépítészeti képzés az elsők között indult meg a XX. század elején, ráadásul a budapesti Városliget volt a világ első szabadon látogatható közparkja is, mégis fontos tisztázni a tájépítészeti szakma alapvetéseit, amely a laikusok számára sokszor csak egy szépen elrendezett kertet jelent. Mi mindent kell még figyelembe vennie egy tájépítésznek?

– A tájépítészek, miként az építészek is, kövekből, de emellett fűből, fából, virágból, földből, vízből, sőt levegőből is építenek. Ha nagyon általánosítunk, akkor azt mondhatjuk, hogy az építészet a falak közötti, falakon belüli enteriőr művészet, míg a tájépítész ezeken kívül az exteriőrökkel, a külső terekkel foglalkozik, amelybe persze a kertépítészet is beletartozik. A legfontosabb feladata azonban az, hogy az épített és a természetes környezetet olyan összhangba és harmóniába hozza egymással, hogy a látogatónak lehetőleg fel se tűnjön, hogy ember alkotta tájon jár.

– Ez a harmónia egy-két évszázaddal ezelőtt evidens volt, hiszen a főúri kastélyok és kertjeik tökéletesen kiegészítették egymást, együtt alkották az egészet. Ebben a tekintetben tehát műemléki kertekkel foglalkozni még összetettebb feladat, ahol ráadásul a hitelesség és a mai kor igényei is ütközhetnek egymással. Miért fordult mégis a műemléki feladatok felé?

– Ma nincsenek korstílusok, hanem legfeljebb egyedi alkotói stílusokról beszélhetünk, amikor is mindenki létrehoz valamit a maga „miért ne legyen ilyen?” gondolata mentén. Ezek sok esetben kérészéletű poénok, esetleg hatnak pár évig. Ezzel szemben a fertődi, keszthelyi vagy dégi kastély és parkjaik az akkori kor szerinti világszínvonalú alkotások voltak, nem is elsősorban a pénz, hanem az átgondoltság, az időtállóság és az értékállóság szempontjából. A műemlékekkel foglalkozni, kiválasztani belőlük a ma is érvényes értékeket, nagy felelősséget és alázatot kíván. Ha megértjük funkcionális rendjüket, rájövünk, hogy az anyagok, a technikák és a technológiák persze változtak az idők folyamán, de az alapfunkciók ma is ugyanazok. Esterházy „Fényes” Miklós 1600-as évek végén a fertődi kastélyába például pontosan oda tette a hercegi fürdőt, ahová tennénk ma is egy ötcsillagos wellness-szállodában.

– Hogyan fog hozzá egy-egy ilyen feladathoz, milyen kutatások előzik meg a tényleges munkát?

– Mivel a kastély és a kert egykor valóban szerves szimbiózisban jött létre és működött, így nemcsak az épületekhez, de a főúri kertekhez is készültek tervek, ráadásul neves tervezőktől. Azokban a helyzetekben, amikor nagy pontossággal tudjuk, hogyan nézhetett ki valamikor egy kert, a hitelességre való törekvés nagyon erős. Sokszor nagy dilemma, hogy míg a főúri parkokat egykor csak szűk kör, nevezetesen egy család használta, addig ma például Keszthelyen évente több százezer látogató fordul meg, a legkülönbözőbb igényszintekkel, amelyeket figyelembe is kell venni úgy, hogy közben nem felejtkezhetünk el a történelmi hitelességről sem. Előfordul, hogy a helyszínen kell célzott régészeti kutatásokat végezni, így volt Keszthelyen is, ahol a térképi források nem adtak elegendő támpontot a sétautak, illetve egy elpusztult épület elhelyezkedését illetően. Fertődön pedig a talaj különböző rétegeiből előkerült pollenek régészeti vizsgálata során azt is be tudtuk azonosítani, hogy „Fényes” Miklós melyik angol faiskolából rendelt növényeket a kertjébe.

– Idén hetedik alkalommal adták át az Év tájépítésze díjat, amelyre három munkájával, vagyis Dég, Keszthely és a Múzeumkert rekonstrukciójával pályázott. Három összetett és teljesen más léptékű feladat. Mi volt a legnagyobb kihívás Dégen, ahol a kastélypark a maga háromszáz hektárnyi területével Európa egyik legnagyobb angolkertje?

– A hatalmas méretből adódóan a kastélyparknak egy kicsiny, de annál jelentősebb szeletével tudtunk csak foglalkozni, amely az 1900-as évek elején a párizsi világkiállításig vitte az ország hírnevét. Ez pedig a csaknem másfél kilométer hosszú Szerpentin-tórendszer helyreállítása volt, melyet kétszáz évvel ezelőtt Festetics Antal alakíttatott ki úgy, hogy ez a tavak, patakok, árapasztó csatornák és különböző vízkormányzó műtárgyak alkotta bonyolult hálózat tökéletesen működjön, és védje a területet az árvíztől. Ezt a hosszú évtizedek óta elhanyagolt rendszert kellett újraélesztenünk, melynek első lépéseként kikotortuk a felhalmozódott több százezer köbméternyi iszapot és hordalékot, megtisztítottuk a tófelületeket a mocsári növényzettől, helyreállítottuk a hidakat, és megjavítottuk a vízkormányzási rendszert. A tavak mentén több kilométernyi sétányt építettünk újjá, illetve az eredeti tájképi kerti állapot, a szabad átlátást biztosító tisztások visszaállítása érdekében az 1945 utáni erőszakos erdősítéskor, tisztán ideológiai megfontolásból telepített fák egy részét kivágtuk, miközben fasorokat is telepítettünk, sor került közel száz új fa és több ezer cserje ültetésére.


– A fakivágás mindig kényes dolog, sokszor kerül nemcsak környezetvédelmi, de politikai viták kereszttüzébe is. Így volt ez például a Múzeumkert esetében is.

– A Múzeumkert parkját hosszú évtizedekig részben parkolónak használták, fáit érdemben nem gondozták, így természetszerűen felnőtt egy faállomány, amely annyira besűrűsödött, hogy nemcsak beárnyékolta az egész területet, de a fák növénytani szempontból is akadályozták egymást, sok esetben széltörésveszély fenyegetett. Ezeket a lepusztult, szinte kezelés nélküli fákat kivágtuk, és a legfőbb célunk az volt, hogy Pollack Mihály klasszicista épületéhez méltóan állítsuk vissza azt a tájképi kertet, amelyet laza fás növénycsoportok, viszonylag nagy szabad kerti gyepes vagy burkolt terek jellemeznek. A parkban található szobrokat egy sétányra fűzzük fel, míg az Ybl Miklós tervezte kertészházat kávézóvá alakítjuk át. De Keszthelyen, a Festetics-kastély parkjának helyreállításánál is ugyanígy fontos szempont volt a leromlott növényállomány szelekciója és a történetileg oda nem illeszkedő és balesetveszélyes fák, cserjék kivágása. A tudományos kutatások eredményei lehetővé tették ugyanis, hogy nagy biztonsággal visszaállítsuk azt a kertet, amelyet 1885 és 1889 között a kor leghíresebb angol tervezője, Henry Ernest Milner tervezett olyan kifinomult apróságokat is figyelembe véve, mint hogy a kastély tornya egy bizonyos nézőpontból tökéletesen tükröződjön vissza a tóban.

– Az elmúlt öt évben mindezek mellett a nevéhez köthető a szegedi Agóra megvalósítása, de elkészítette a nagy ívű Fertő tavi tervet is. Mi alapján döntött mégis úgy, hogy a Dég–Keszthely–Múzeumkert hármasával nevez a díjra?

– Mert mind a három más szempontból különleges, így együtt pedig a munkásságom keresztmetszetének is tekinthetők. Dég a táji léptékű újraformálás, Keszthely pedig az egzakt rekonstrukció miatt jelentett kihívását, míg a Múzeumkertnél egy belvárosi patinás tájkert visszaállítása és a többfunkciós igények kiszolgálása lebegett a szemünk előtt. Csinálhattunk volna belőlük persze valami kérészéletű, de divatos parkot is, ehelyett azonban döntenünk kellett bizonyos értékek mellett úgy, hogy nem szolgaian másoljuk Pollack Mihály, Ybl Miklós vagy a Hyde Park kialakításán is dolgozó Milner terveit. Hanem a mai kor igényeit és elvárásait is figyelembe véve, amit csak lehet, helyreállítunk, vagy az ő elvüket követve, az ő szellemükben egészítünk ki.