Garanciák a békére

Már Donald Trump sem reménykedik gyors sikerben, alelnöke J. D. Vance szerint pedig három-hat hónapon belül érhet véget az ukrajnai háború. Azért a biztonság kedvéért ehhez még hozzáteszi, hogy reméli, nem később. A proxy felek alaszkai találkozója lökést adott a rendezési folyamatnak, a területi kérdések és a biztonsági garanciák terítékre kerülésével lényegében megrajzolta a békemegállapodás kereteit. Elindult a gondolkodás korábban tabuként kezelt kérdésekről, viszont az időigényes aprómunka még hátra van. Ráadásul ezeket a kereteket még el kell fogadtatni, a geopolitikai szembenállásból fakadt háború terepéül és eszközéül szolgáló Ukrajnával, valamint a mögötte álló európai „tettre készek” koalíciójával is.

Látszik, hogy Donald Trumpnak még a vazallus státusban lévő szövetségeseivel sem egyszerű elfogadtatnia az elképzeléseit.

Eleve nehezen emésztik, hogy az általuk alapnak vett tűzszünet lépését az orosz és az amerikai elnök kiiktatta a folyamatból, Donbassz ukrán kézen lévő területeinek feladásáról pedig hallani sem akarnak. Ezért az Ukrajnának adandó biztonsági garanciákra koncentrálnak, és olyan modell kidolgozásán fáradoznak, amely a realitásokon felülemelkedve kompenzálná valahogy a frontokon kialakult, nem sok jóval kecsegtető, győzelemként nehezen értelmezhető helyzetet. Ehhez persze még másoknak, mindenekelőtt Oroszországnak is lesz egy-két szava.

Közben az egyeztetéseket kísérő információs háború is inkább fékezi és eltéríti, semmint előre löki a rendezési folyamatot. Ennek fő célja az, hogy a felelősséget a felek a másik oldalra hárítsák, így lehetőség szerint a maguk oldalára állítsák a megállapodást siettető Trumpot. S mivel mi a nyugati információs buborékban vagyunk, ebben pedig az európai fősodor narratívája az uralkodó, azt halljuk, hogy Oroszország szisztematikusan szabotálja a békefolyamatot, biztos ugyanis abban, hogy megnyeri a háborút, ezért nem érdekelt semmilyen kompromisszumban.

Csakhogy Vlagyimir Putyin is szeretne már valahogy kilépni a háborús csapdából, amiért kompromisszumkat is tett. A korábbi álláspontját feladva Moszkva elfogadja, hogy Ukrajnának biztonsági garanciákat kell nyújtani. Nincs szó teljes demilitarizációról sem, mint ahogy a hatalomváltás kérdése is háttérbe került. Tárgyalna akár Zelenszkijjel is, akit de facto elfogad a kijevi rezsim vezetőjének, még ha de jure továbbra sem tekinti annak. Már nem ragaszkodik a négy, Oroszországhoz csatolt terület teljes bekebelezéséhez, a herszoni és a zaporizzsjai régióban a frontok mentén fagyasztaná be a háborút. A folyamatot pedig úgy gyorsítaná fel, hogy területcserével – dnyiprói, harkivi és szumi régiókban uralt mintegy 1500 négyzetkilométer átadásával – szerezné meg a Donbassz még ukrán kézen lévő mintegy 25 százalékát, azaz nagyjából 7000 négyzetkilométert. Ez ugyanis számára politikai kérdés, enélkül nem állíthatja le a háborút. Ezt Trump is felfogta, és az előrelépés érdekében el is fogadta. Moszkva ugyanakkor továbbra is ragaszkodik Ukrajna NATO-csatlakozásának megtiltásához, az orosz nyelv hivatalos státusához Ukrajnában, valamint az orosz ortodox egyház tevékenységi szabadságának garantálásához, és az Oroszország elleni szankciók feloldásának elkezdéséhez.

Az előbb már említett információs buborékban az már kevésbé látszik, hogy a békepárti retorika mögött az európai/ukrán oldal is valójában húzza az időt, és olyan feltételeket támaszt, amelyek nem felelnek meg sem a háborúkat általában az erőviszonyok alapján lezáró logikának, sem pedig nem fakad az oly sokat emlegetett szabályokon alapuló világrendből. Egyrészt azért, mert ez már nem létezik, átmeneti korban élünk, másrészt a nemzetközi jog legendás fetisisztái most egyáltalán nem foglalkoznak például azzal, hogy e logika alapján csak az ENSZ-nek van legitimációja valahova békefenntartókat küldeni.

Amiről az európai „tettre készek” beszélnek, az a NATO alig burkolt terjeszkedése, annak minden következményével.

Nem törődve a háborút kiváltó okokkal, amelyek kezelése, megszüntetése nélkül csak a viszály jövőbeli belobbanásának a valószínűségét erősítenék. De figyelmen kívül hagyva az orosz oldal biztonsági érdekeit is, amelyek nélkül szintén elképzelhetetlen a tartós béke. Abból a kiindulásból, hogy amit a terepen, katonai eszközökkel nem sikerül kiharcolni, azt elérnék a tárgyalóasztalnál. Abból a hibás elképzelésből kiindulva, hogy az európai biztonságot Oroszország ellenében kell megteremteni. Az ukrán – és most már európai – stratégia tehát nem változik. Ennek a lényege a lassú visszavonulás Donbasszban, valamint az orosz gazdaság és katonai-ipari komplexum erőforrásainak kimerítése. Ez idő alatt Európa újrafegyverkezne, és felkészülne egy állítólagos orosz támadásra, de főképp a Balti- és Fekete-tengeren átvezető export útvonalak blokkolására. Ebbe a logikába nem fér bele a háború gyors lezárása, még kevésbé a kramatorszki erődrendszer feladása.

Mindebből következik, hogy Volodimir Zelenszkij hangosan igyekszik eleget tenni Donald Trump azon követelésének, hogy minél előbb találkozzon Vlagyimir Putyinnal, ám nem tárgyalna a területek cseréjéről, csak a biztonsági garanciákról, azokról is kizárólag az ukrán szempontokat követve. Ez érthető, ám egy ilyen megbeszélésnek nincs sok értelme, hiszen nem tölti meg tartalommal a konfliktus rendezésének az alaszkai csúcson kialakított kereteit, sőt a jelenlegi retorikát figyelve inkább visszalépést jelent. Más célja tehát nem nagyon van, mint visszahúzni az ukrán/európai oldalra az ebből a szemszögből Vlagyimir Putyin logikáját és érvelését túlságosan megértő, de elfogadó amerikai elnököt.

A továbblépés kulcsa most az Ukrajnának adandó biztonsági garanciák pontosítása. A probléma már magának a fogalomnak a meghatározásánál kezdődik. Konkrétan arról van szó, hogy Ukrajna védelmi garanciákat kapjon. A „garancia” a NATO 5. cikkelyéhez hasonló, jogilag meghatározott, katonai eszközökkel alátámasztott mechanizmus. Eközben a „biztosítékok” alapvetően politikai elköteleződést jelentenek, az 1994-es Budapesti Memorandumhoz hasonlóan inkább csak szimbolikus gesztusként értelmezhetők. Kijev és a támogatói érthetően csakis garanciákról hajlandóak tárgyalni, míg Moszkva azért inkább biztosítékokat szeretne.

A garanciákat Moszkva csak akkor fogadja el, ha az ő érdekeit is figyelembe veszik. A Kreml joggal tart attól, hogy a háború egyoldalú garanciákkal alátámasztott lezárása csak azt a célt szolgálná, hogy e konfliktus peremén továbbra is lekössék Oroszország energiáit, és ha nem is háborúval, de valahogy benntartsák ebben a mocsárban. Kizárólag a NATO-tagországokból érkező katonák és egy 100 milliárd dolláros fegyvervásárlási csomaggal és kiterjedt védelmi iparral megtámogatott erős ukrán hadsereg fenntartása aligha nyugtatja meg Moszkvát. Oroszország azt javasolja, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai szavatolják a konfliktus befagyasztását. Szergej Lavrov a BT tagjait is magában foglaló csoportról beszélt – külön kiemelte Németországot és Törökországot –, és kizárta, hogy a NATO országainak katonái állomásozzanak ukrán területeken. Mint Dmitrij Peszkov elnöki szóvivő kiemelte, nincsenek európai katonák, csak konkrét or­szágok katonái vannak, és ezeknek az orszá­goknak a többsége NATO-tag. A kialakult konfliktushelyzet egyik elsődleges okának pedig kezdetektől fogva éppen a NATO katonai infrastruktúrájának terjesztése és ennek a katonai infrastruktúrának az Ukrajnába beszivárgása nevezhető. Az orosz elképzelések szerint tehát a garanciavállalók Ukrajna biztonságát garantálnák, az országnak semlegesnek kell lennie, nem csatlakozhat egyetlen katonai blokkhoz sem, és nem rendelkezhet nukleáris fegyverekkel.

A nyugati/ukrán oldalon egy katonai értelemben három sávból álló elképzelés körvonalazódik, amelyet elfogadni látszik Moszkva is. Lenne az ukrán és az orosz harcvonalak között egy 40 kilométer széles semleges övezet, demilitarizált zóna, amit harmadik országból érkező semleges békefenntartó csapatok őriznének. Ezután lenne egy második zóna, ott az ukrán katonák lennének, míg egy harmadikban állomásoznának az európai egységek. A nyugati vezetés a semleges övezet kialakításának a kompromisszumos javaslatával láthatóan arra törekszik, hogy látszólagos kontrollt szerezzen. A béke fenntartása elsősorban politikai akarat és stratégiai józanság kérdése lesz, miközben a felek alapvető bizalmi problémákkal küzdenek. Ráadásul a semleges övezet fenntartása hatalmas erőforrásokat kötne le, miközben az unió és a NATO egyébként is a saját alapvető védelmi képességeinek biztosításával van elfoglalva. Nem véletlen, hogy Franciaország és Nagy-Britannia kivételével szinte mindenki elutasítja katonák küldését Ukrajnába. Kezdettől határozottan elutasítja a közvetlen szerepvállalást az Egyesült Államok is, amely ugyanakkor kész lenne „stratégiai eszközökkel”, például hírszerzéssel, felderítéssel és megfigyeléssel, parancsnoksággal és irányítással, valamint légvédelmi eszközökkel támogatni a háború utáni Ukrajnában az európai vezetésű egységek földi bevetést, mint Ukrajna biztonsági garanciáinak részét.

Egyelőre tehát csak a modell főbb vonalairól folyik a gondolkodás, a részletek kidolgozása, a képességek felmérése, majd csak ezután jöhet, amit aztán majd követhet a terv elfogadása. Mindez még sok időt vesz igénybe, és az elképzeléseket alakíthatja majd az is, miképpen alakulnak a fejlemények a terepen.