Milo aztán nem kertel

Még Milo Yiannopoulos legnagyobb rajongói is elismerik, hogy a brit származású, az Egyesült Államokban élő politikai aktivista megosztó személyiség. Így nem meglepő, hogy amikor kiderült, a XXI. Század Intézet meghívására a budapesti Bálnában tart majd előadást, a reakciók egy része kifejezetten hisztérikus volt.

A 33 éves konzervatív újságíró, író, előadó budapesti látogatásának hírére egy emberként hördült fel a balliberális oldal, amelynek képviselői szerint Milo szélsőjobboldali, antiszemita, homofób, transzfób, iszlamofób, a fehér felsőbbrendűséget hirdeti, vagyis mindenféle jellemzőt magáénak tud, amivel fent nevezett politikai csoportok naponta fenyegetik az általuk demokratikusnak és elfogadottnak tekintett világot. Rájuk nem is érdemes több szót pazarolni, hiszen oly jól ismerjük már ezeket az unalomig ismételgetett sémákat, hogy azokkal kapcsolatban nehéz lenne bármi újat írni.

Ami ennél talán érdekesebb, az az, hogy Milo megítélése nem egységes a jobboldali táboron belül sem. Yiannopoulos néha trágár dolgokat mond, ami sérti sokak jóérzését, ezt pedig nem vitathatjuk el tőlük. Azonban a Milo-féle nyers megjegyzésekről elmondhatjuk, hogy azoknak helyük van, és az ocsmányság célja nem maga az ocsmányság.

Milo vitathatatlanul remek előadó, és bár nehezen találni olyan fellépését vagy interjúját, amelyből minden, magára valamit is adó televíziós vagy rádiós csatorna ne sípolna ki néhány részt, a drámai vagy éppen humoros hatás érdekében ezek a trágárságok valahogyan mindig a legmegfelelőbb időben hagyják el a száját. A pénteki, budapesti előadás egyik blokkjában, amikor arról értekezett, miért kell Magyarországnak megmaradnia azon az úton, amelyen az utóbbi években halad, miért kell továbbra is Orbán Viktor miniszterelnököt támogatnunk, és miért nem kell azzal törődnünk, minderről mi a véleménye a velünk ellenkező oldalon állóknak, azt mondta:

„Magyarország fantasztikus munkát végez, ha arról van szó, hogy mindenki mást elküldjön a bús pics…ba.” Ezen a ponton a pozitív visszaigazolástól már kellően emelkedett állapotban lévő közönség hatalmas tapsviharban tört ki, és úgy érezhettük, hogy akkor és ott valóban bárkivel képesek vagyunk szembeszállni, hogy megvédjük, ami számunkra fontos.

Milo kegyetlenül szókimondó. Az újkori feminizmust rendszeresen a rákos megbetegedésekhez hasonlítja, mindig kihangsúlyozza, hogy a probléma nem csupán a radikális iszlámmal, hanem önmagában az iszlámmal van, azt sokkal inkább tartja egy politikai ideológiának, mint vallásnak, és azt állította budapesti előadásában is, hogy a nyugati civilizáció többek közt azért állhat most „háborúban” az iszlámmal, mert a konzervatívok túl hosszú időn át túl kedvesek voltak. Szerinte a magyar kormánypárti szimpatizánsoknak és szavazóknak azért nem kell törődniük azzal, ha országunkat azzal vádolják, hogy itt sérül a sajtószabadság, mert „mi, akik ehhez a mozgalomhoz tartozunk, majd akkor védjük meg a sajtót, amikor az védelemre érdemes (…), amikor a baloldali média majd elkezdi megírni az igazságot”, annak jelenlegi képviselői azonban csak „hisztizni kezdenek, ha valaki a nem megfelelő nemi identitás jelzőt használja, miközben civilizációnk megsemmisítődik”.

Azt állítja, a Nyugat nagy része Stockholm-szindrómában szenved, mert olyan sokáig mondogatták nekik, hogy ami rossz, az valójában jó, hogy – akárcsak a túszul ejtett fogoly – egy idő után már el is hiszik. Kemény szavak és gondolatok ezek, amelyek minden bizonnyal elrettenthetnek néhány jó szándékú jobboldali embert.

Milo homoszexuális, és nemrégiben házasságot kötött fekete bőrű partnerével, ráadásul nem egyszer már szinte obszcén megjegyzéseket tesz saját szexua­litásával és kitalált vagy valós szexuális kalandjaival kapcsolatban, ez pedig nehezen emészthető sok konzervatív számára. A pénteki előadáson Milo erről éppen egy, a közönség soraiból érkező kérdésre válaszul beszélt, a tőle megszokott őszinteséggel. Bár édesanyja zsidó, ő katolikusként nőtt fel, mind a mai napig katolikusnak tartja magát, és elismeri, hogy testi vágyai nehezen egyeztethetők össze az isteni tanításokkal. Bevallotta: még az ő agyában és lelkében sem tisztázódott teljes egészében ez a kérdés, ám úgy látja, idővel majd rendezni tudja Istennel. Míg pár éve még hevesen tiltakozott a melegházasság ellen, végül mégis megenyhült ezzel kapcsolatban, mégpedig akkor, amikor ráébredt, milyen mély és őszinte érzelmek kötik a partneréhez, érzelmek, amelyekről korábban nem gondolta volna, hogy benne lakoznak. Kihangsúlyozta azonban, hogy nem véletlenül az Egyesült Államokban kötött házasságot, ott ugyanis az alkotmányban biztosítják a szabad vallásgyakorlást. Neki pedig a melegházassággal az egyik legnagyobb gondja az, hogy legalizálása más országokban különböző vallások képviselőit kényszeríthetik arra, hogy homoszexuális párokat eskessenek meg még akkor is, ha hitük ezt tiltja.

Párhuzamos példaként említette, hogy amikor szülőhazájában érvénybe lépett egy törvény, amelynek értelmében a gyermekek örökbe adását végző intézmények és szervezetek nem vehetik figyelembe az örökbe fogadó párok szexuális identitását, a katolikus egyház kénytelen volt ilyen jellegű tevékenységét beszüntetni, ennek pedig kizárólag az árva gyermekek látták kárát. Hangsúlyozta, hogy minden, általa ismert felmérés és statisztika azt mutatja, hogy egy gyermeknek az a legjobb, ha azzal a férfivel és nővel él, akiknek kapcsolatából született, második helyen pedig – akár válás, akár örökbefogadás esetén – szintén az egy férfi és egy nő alkotta családi egység áll még akkor is, ha nincs vér szerinti viszony.

Milo bőszen hangoztatja, hogy ő bizony nem az „alt-right” (alternatív jobboldal) tagja, ám mivel ennek a mozgalomnak a meghatározása egyelőre meglehetősen képlékeny, és annak tagjai meglehetősen sokféle csoportból kerülnek ki, mégis találhatunk talán olyan magyarázatot, amivel Milo az alt-right képviselőjének tekinthető. Bár kijelenthetjük, hogy ma ő a világ legismertebb jobboldali provokatőre, léteznek még hozzá hasonló figurák. Fiatalok, harsányak, szókimondók. Politikai és társadalmi nézeteik megegyeznek azokéval, akik náluk idősebbek, akik nem feltétlenül tudnak azonosulni minden rezdülésükkel és előadásmódjukkal. Ilyen szempontból ők valóban egy „alternatív jobboldal”, amely stílusával szembemegy azzal, amit a konzervatívoktól sokáig elvártunk: a kimértséggel, a türelemmel, a pofonok eltűrésével, néha – ismerjük el – a komolykodással. Ám Milo világszerte tomboló népszerűsége is azt mutatja, hogy – tetszik vagy sem – igenis van rá igény.

Ha pedig ez az igény nem csupán a már meglévő táborban létezik, hanem az előadói stílus korábban szokatlan minőségével elgondolkoztatja az ellentábor néhány tagját is, az csak nekünk kedvezhet. Hiszen ki ne kapná fel a fejét, amikor egy fellépés úgy kezdődik: „Az ördög létezik és hazudik, és úgy hívják, Soros György.”

A pénteki rendezvény végén megütötte a fülünket egy beszélgetés. Annak résztvevői azt taglalták, tetszett nekik az előadás, de a stílusbéli különbségektől eltekintve „nem mondott sokkal keményebbeket, mint Kövér László egy szokásos Kossuth rádiós interjúban”. Szerencsések vagyunk. Szerencsések, hogy Nyugat-Európa nagy részével szemben nálunk még ki lehet mondani az igazságot, és nem csupán suttogva, egymás közt, a családi vacsora közben. A mi miniszterelnökünket Orbán Viktornak hívják (őt Milo „nemzetközi ikonnak” nevezte), az Orbán Viktor által vezetett kormány pedig már évekkel ezelőtt felhagyott a sehová nem vezető politikai korrektséggel.

„Számomra Magyarország egy ragyogó világítótorony, amely megmutatja, milyen lehetne a jövő, ha bátrak volnánk (…) És hatalmas szükségünk van rátok” – mondta múlt pénteken Milo. Ezek után hogyan lehetne rá haragudni?