„Nem érdemes magyarnak lenni, ha nem mersz harcolni.” Ezzel az édesapjától származó figyelmeztetéssel kezdte előadását a magyar származású brit szociológus, elemző és író az Európa jövője című múlt heti, budapesti nemzetközi konferencián. Nevét A célkeresztben: Magyarország című kötete kapcsán ismerhette meg a szélesebb hazai közönség. A könyv nyugaton igen nagy sikert aratott. Frank Füredivel beszélgettünk.

– A magyar közvélemény elsősorban a könyvéről ismeri önt, mondjon pár mondatot magáról!

– A forradalom után, 1956-ban kerültem ki Kanadába a szüleimmel. Ott nőttem föl, ott jártam egyetemre is. Diploma után, 1969-ben átmentem az Egyesült Államokba, ahol doktorátust szereztem. Később Angliába utaztam, szakmai tapasztalatokra akartam szert tenni. Nem terveztem, hogy sokáig maradok, de barátságokat kötöttem, megházasodtam, úgyhogy Angliában telepedtem le. Ez alatt az idő alatt csak egyszer jutottam el Magyarországra.


– Ehhez képest jól bírja a nyelvet.

– Édesanyámmal mindig magyarul beszéltünk. Sajnos hét éve meghalt, azóta nincs olyan, akivel szót válthatnék magyarul odakint. Az utóbbi két esztendőben viszont egyre többet jöttem Budapestre, és elhatároztam, hogy tökéletesítem a nyelvtudásomat.


– Nincs azzal baj, ahogy a konferencián elhangzott magyar nyelvű bevezetőjében is hallhattuk…

– Igen, de szeretnék magyarul is elő­adásokat tartani. És az nem olyan könnyű. Mert ehhez nemcsak a gazdag nyelvi árnyalatokra, a metaforákban való eligazodásra van szükség, de a magyaros humorérzékre is. Csak így lehet hatásos és kifejező egy előadás.


– Elemzésében sokat foglalkozott a globalizációval. Tudjuk, hogy óriási erők állnak mögötte, sokan azt hiszik ezért, hogy esélytelenek vagyunk vele szemben. Igazuk van?

– A globalizáció azért tűnik olyan erősnek, mert az eltelt negyven-ötven év alatt senki sem merte felemelni a hangját ellene, nem voltak közösségek, amelyek felsorakoztak volna vele szemben. Különösen Amerikában, ebben a fontos és mértékadó országban az egész kultúra, de pláne Holly­wood meg a popzenei ipar nagyon egyoldalúan globalizációpártivá lett. Ennek megfelelően választ témát is. Ha például Hollywoodban színészekkel, filmes és televíziós emberekkel kezdek beszélgetni, és érzékelik, hogy én másképp gondolkodom a világ dolgairól, akkor gyorsan faképnél hagynak. Nem érdekli őket a véleményem. Vannak országok, ahol azért jobb a helyzet, Ausztráliában vagy például Hollandiában tartalmas vitákat folytathat az ember, de ezt mondhatom Franciaországról vagy Olaszországról is. Amerikában viszont, ha elő­adást tartok egy egyetemen, kemény kritikákat kapok, még azt is megkérdezik, hogy kaphat professzori címet valaki, akinek olyan gondolatai vannak, mint nekem. Elég érdekes, de lassan így vagyunk Budapesten is. Sőt! Három héttel ezelőtt Temesváron adtam elő. A végén odajött néhány magyarországi hallgató, és azt mondta, hogy a legtöbb hazai egyetemen nem lehet ilyen gondolatokkal találkozni. Ilyesmikről csak a kormány szokott beszélni.


– Ez meglepő.

– Igen, az. Hozzátették, hogy félnek a tanárok, hogy ha úgy beszélnének például a populizmusról és hasonlókról, mint én itt, Temesváron, akkor annak az egyetemi karrierjük látná a kárát.


– Az ön tudományos karrierjében okozott-e problémát, hogy revizionista tézisekkel áll elő?

– Amikor igazából elkezdtem előadásokat tartani, akkor sokat publikáltam különféle lapokban, és televíziós műsorokat is szerkesztettem, vezettem. Ismertté váltam, és ez védelmet nyújtott, így nem mertek kitenni egyetlen egyetemről sem.


– Ez ma is így van?

– Így. Voltak doktoranduszhallgatóim is. Közülük húszan-huszonöten fontos pozíciókba kerültek azóta. Egyformán gondolkodunk, ezért összefogunk és támogatjuk egymást. Erősek lettünk.


– Mi itt, Budapesten azt latolgatjuk, mi lesz a jövő évi EP-választások kimenetele, ami meghatározhatja az EU jövőbeni arcélét és sorsát. A kétkedők szerint nincs annyi erő a nyugati társadalmakban, hogy megfordítsák a helyzetet, és a jelenlegi elitek hatalomban maradnak, azaz elmarad a várva várt fordulat.

– Nem vagyok pesszimista alkat, de sajnos ennek megvan az esélye.


– Miért?

– Mert annak ellenére, hogy sok szó esik arról, milyen erős a populizmus például Olaszországban, meg milyen üzenet rejlik a Brexitben, és így tovább, az új jobboldali pártok gyengék. Nincsenek komoly értelmiségi figurák, akik vezetnék ezeket, pedig az új pártok legfontosabb feladata most az lenne, hogy kiépítsék saját értelmiségi holdudvarukat.


– Az értelmiség nagy része a globalizmus pártján áll… Egzisztenciális okokból?

– Igen, de vannak azért olyan gondolkodók és csoportok, akiket eleve nem érdekel a komfort. Ők a nemzetiek. De ha előadást tartok Hollandiában, vagy mondjuk Olaszországban, mindig ugyanazokat az arcokat látom. Azaz kicsi még ez a tábor. Mégis optimista vagyok, mert azt viszont érzékelem, hogy a diákokat érdeklik az olyan kérdések, mint a haza, a populizmus, az identitás vagy a tradicionalizmus. Ha okosan és őszintén beszélünk velük, értelmes vitákat folytatunk ezekkel a fiatalokkal, akkor belőlük lesz a nemzetek Európájának új és immár erős értelmisége. Szerintem ez a legfontosabb dolog Magyarországon is. Annak ellenére, hogy a Fidesz megnyerte a választást, a fiatalok egy része másként gondolkodik. Őket is meg kell nyerni.


– Populista… Önre gyakran sütik ezt a bélyeget.

– Ez ma nagyon könnyen megy. Jean-Claude Juncker, az EB elnöke szerint például mindenki populista, aki hisz a nemzet fogalmában. Mert ők amúgy háborút folytatnak a nemzetek ellen. A brüsszeli elit imádja a diverzitást például a nemi orientációk tekintetében. De ha a nemzetek diverzitásáról, vagyis sokféleségéről van szó, attól rosszul lesznek. Az pedig halálos bűn Brüsszel szerint, ha összekötjük a nemzet és a hit fogalmát. Például olyat mondunk, hogy „keresztény Magyarország”.


– Kultúrharcról beszélt az előadásában. Ezt mi 1990 óta ismerjük. Tehát edzettek vagyunk. De ön most még a mi számunkra is ijesztő példákat hozott…

– A feleségem abszolút liberális gondolkodású, reggelente vele nézzük a BBC híradóját. És nagyokat röhögünk, miközben azt mondogatjuk, hogy vagy a világ hülyült meg teljesen, vagy mi vagyunk hülyék. Egyébként én is eléggé liberális vagyok.


– Nocsak!

– Persze, a klasszikus értelemben vett liberális, nem korunk liberálisa. És röhögés közben csodálkozunk, hogy hát hogyan is lehetséges ez, hogyan tudták ezt megcsinálni? A feleségem például egyáltalán nem érti, miért engedik a családok, hogy hivatalok és idegen szervezetek beavatkozzanak abba, miként neveljék a gyerekeiket, milyen morális értékeket adjanak át nekik, milyen vallási meggyőződést örökítsenek rájuk. Izlandon például azért kampányol a Progresszív Párt, hogy a zsidó szülők ne metéltethessék körül a fiúgyerekeiket. Skóciában pedig nagy bajba kerülhet az a pedagógus, de az a szülő is, aki beleköt vagy megakadályozza egy gyerek „nemváltását”. Vagyis ha rosszallják, hogy egy fiú lánynak, egy lány fiúnak, vagy mindketten valamilyen köztes neműnek vallják magukat. És úgy is viselkednek. Az akadékoskodó szülő ellen joga van eljárnia az államnak, mert az ilyen presszió még a gyerek fizikai bántalmazásánál is súlyosabb abúzusnak számít. Nagyon sok ilyen kicsinek tűnő lépés történik. Megállás nélkül. Az ember azt gondolja, hogy egy-egy feltűnőbb hülyeség után nyugalom lesz egy időre, de egy-két hét múlva megint megdöbben, mert jön az újabb képtelenség, és újabb küzdelmek bontakoznak ki körülötte. És azt kell mondanom, hogy egyelőre minden harcot elveszítünk.


– Vajon miért?

– Például itt van a transzszexualitás dolga. Két évvel ezelőtt még minden józan ember röhögött ezen. Ma már minden egyetemen újfajta vécék vannak, toleránsan kell viselkedni az új jelenségekkel szemben, és ha nem tiszteled a transzokat, akkor kiközösítenek, megbélyegeznek még a heterók is, ráadásul eljárás indulhat ellened. Ez nem a nagypolitika szintje, itt kis dolgokról van szó, de ezek roppant fontosak, mert a kultúránk, a hagyományrendszerünk részei voltak. Márpedig a globalista kultúrharc épp a hagyományok ellen folyik.


– Mitől ez a nagy sebesség, mitől változnak ilyen gyorsan a dolgok?

– A kultúra ajtajai nyitva vannak. Az jön be rajtuk, aki akar, és azt hoz be, amihez kedve van. Sosem lehet tudni, mi következik, mi lesz az újfajta abszurditás, amivel szembe kell majd néznünk, és ami „átcseréli” a régi mintákat és normákat. Az elit pedig semmiért sem harcol, abszolút tétlen.


– A nyugati elitről nagyon rossz véleménye van a magyar közvéleménynek is…

– Nekem is! Egyrészt nagyon gyávák… Nem vagyok elitellenes, elitre mindenütt szükség van, olyanra, amelyik vezet, irányt és példát mutat, felelősséget vállal a maga nemzetéért. A nyugati elit azonban csak saját érdekeit követi, és lenézi a népet, az embereket.


– Mikor kezdődött ez a folyamat?

– Igazából 1970-ben. Akkor még voltak olyan tagjai az elitnek, akik harcoltak a meginduló folyamatok ellen. Amikor Thatcher és Reagan került Nagy-Britannia, illetve az USA élére, azt gondolták az emberek, hogy jobbra tolódás következik. Tévedtek, legalábbis annyiban biztosan, hogy a tudatukat továbbra is ugyanazok a filmek, szórakoztató műsorok bombázták a médián keresztül, mint azelőtt, ugyanaz a kulturális értékrombolás és relativizálás folyt, mint addig. És senki sem tudott ez ellen tenni. A konzervatív beállítottságú emberek megkeseredtek és cinikusak lettek. Ennek is köszönhető, hogy kevesen vannak már azok, akik gyakorlati értelemben is szembe akarnak szállni a nagy
globalista folyamatokkal.


– Leszerelhető valahogy a média hatalma?

– Optimista vagyok, mert itt az internet, amit szintén uralni próbál a média, de a világháló már mindenkié. Amerikában például vannak weboldalak, amelyek a politikai korrektség ellen szerveződtek, és ennek megfelelő gondolatokkal, vagyis beszédekkel, elemzésekkel találkozhat rajtuk az ember. Tehát ebben a térben már kibontakozóban van az ellenállás. Aki ezeket az oldalakat keresi, az már máshogy néz a világra, mint amire a fősodor próbálja rákényszeríteni. Évekkel ezelőtt az volt a helyzet, ha tartottam egy előadást, akkor nyolcvan, legfeljebb száz ember volt rá kíváncsi. Ma kétezernél is többen jönnek. A múlt héten Rod Liddle újságíró, aki hozzám hasonlóan gondolkodik, tartott egy előadást Londonban, a Palladiumban. Ez egy nagy színház, ahol egyetlen szék sem maradt ezúttal üresen. Ha ezt nézem, bizakodó vagyok. Látom, ha bátran beszélünk tabunak számító kérdésekről, és ha összefogott, jól megszerkesztett előadást tudunk tartani, akkor van érdeklődés, és feléled bennünk a remény, hogy lehet valamit csinálni.


– Milyennek látja a magyarok helyzetét?

– A magyarok most olyanok a nyugati elit nagy része számára, mint a fekete ördögök. Komolyra fordítva a szót, a magyarokról négy-öt évvel ezelőtt semmit sem lehetett hallani, nem beszéltek róluk, nem voltak érdekesek. Most teljesen más a helyzet. Nemrég például Olaszországban jártam, körbefogtak az emberek, amikor megtudták, hogy magyar vagyok. Dicsérgették az országot, és hosszan kérdezgettek róla. Főként a magyar politikai élet érdekelte őket. Folyamatosan nő a magyarok iránti szimpátia, annak ellenére, hogy a nyugati sajtó napi szinten számol be a magyaroknál történő állítólagos borzalmakról.


– Szóval tompul a lejárató kampány éle?

– Egyik ismerősöm nemrég tartott egy előadást Cambridge-ben. Nagy vita alakult ki közte és egy polkorrekt hallgató között. A végén odajött hozzá három lány, aki itt tanul Budapesten, a CEU-n. Elmondták, hogy Soros egyetemére járnak, és nem szeretik az Orbán-kormányt. De amilyen vádakat kapott itt a vitában Magyarország, az képtelenség, és az egész egy borzalom, színtiszta hazugság.


– Erősnek látja a visegrádi szövetséget? Nem tart attól, hogy egyes viták mentén, például az oroszokhoz való viszony kapcsán, meglazulnak a V4 eresztékei?

– Minden attól függ, milyen kaliberű politikusok vezetik a tagországokat a V4-ben. Személyfüggő kérdésről beszélünk, tehetséges emberek nem engedik szétesni, ebben biztos lehet mindenki. Igen, pragmatikus gondolkodású politikusok kellenek ide, ez kétségtelen, de olyanok, akik nagyon jól tájékozódnak történelmi és spirituális kérdésekben is. Legfőbb céljuk viszont mindig az összetartozás legyen, mert abban van az erő. A magyaroknak ismerniük kell a lengyelek négyszáz éves küzdelmét az oroszokkal, ha már erre kérdezett. A lengyeleknek pedig tudniuk kell, hogy magyarok éppen eleget szenvedtek az oroszoktól, de a piacukról nem mondhatnak le.


– Úgy néz ki, hogy a Juncker-féle adminisztráció meg akarja büntetni a magyarokat és a lengyeleket. Olyan EU-s költségvetést javasolnak, amelyben politikai feltételekhez kötnék a kohéziós pénzek kifizetését.

– Szerintem van elég olyan képviselő az Európai Parlamentben és az uniós pártokban, aki ezt nem fogadja el. Már csak azért sem, mert az efféle megvonások komoly érvágást jelenthetnek a Magyarországon tevékenykedő multik számára. Szerintem ezt a békát Junckerék nem tudják letolni a nagy gazdasági lobbik torkán. Annyira nem erősek. Az is lehet, hogy a brüsszeli elit tagjainak nem lesz idejük ezzel foglalkozni, mert a Brexit vagy a rossz olasz gazdasági és pénzügyi helyzet – az olasz ugyebár Európa harmadik legnagyobb gazdasága – eltereli a figyelmüket, és leköti az energiáikat.


– A nemzetek Európájának mekkora esélyt ad?

– Százszázalékosat. De várni kell még rá. Problémák következnek, például az euró válsága, illetve az, hogy újra szóba kerül a kétlépcsős unió kiépítése, és így tovább. Mindez erősen megkérdőjelezi a brüsszeli elit legitimitását, már ha nem lesz nagy változás ezen a szinten jövőre. És kérdés az is, ha marad a mai elit, miként akar válaszolni a válsághelyzetekre. Magyarország egy másfajta unióban érdekelt, akárcsak a többi visegrádi tagország. Ők következetesen a nemzetek Európájában gondolkodnak, és ennek nyomán szerintem beteljesedik az én százszázalékos jóslatom is.


– Hogyan fogadták a könyvét a nagyvilágban?

– Amerikában, Hollandiában, Ausztráliában nagyon jó kritikákat kapott. Az ellenségeim hallgatnak vagy fasisztáznak. Dühös lettem amiatt, ami még ma is megy a magyarok ellen, ezért írtam. Nemrég voltam Washingtonban, ott nem is akart elengedni a hallgatóság, annyi kérdést tett föl a kötet kapcsán.


– Kinti magyarok voltak?

– Dehogy. Amerikaiak. Ma már az egész világot érdekli Magyarország.