Musicalt játszani hardcore teljesítmény

„A színésznek mindig példát kell mutatnia, a magánéletben és a színpadon egyaránt” – véli Posta Victor, a Madách Színház vezető művésze. Az Operaház fantomja és az Én, József Attila címszereplőjével kedvenc karakterei mellett a magyar musicalek sajátosságairól is beszélgettünk.

– Több mint egy évtizede Magyarország egyik legnépszerűbb teátrumának vezető színésze. Mi a hosszú távú siker titka?

– Talán az, hogy már a színművészetin nagyon alaposan felkészítettek minket a pályára. Zenés osztályba jártam, Kerényi Imre volt az osztályfőnökünk, a segítségének is köszönhető, hogy a diploma után mindannyiunkat szerződés várt valahol, és azóta is egytől egyig aktívan a pályán vagyunk. Már a felvételinél látszott, mennyire komolyan veszi osztályvezetői feladatát, hiszen a szokástól eltérően az első rostán is bent ült, pontos elképzelései voltak róla, milyen típusú emberekre van szüksége ahhoz, hogy őt idézve, az ország legjobb zenés osztályát állítsa össze. A szép hang, a kulturált mozgás, a színészi képességek mellett Imrének ehhez nagyon fontos volt, hogy mindenkinek legyen valami pluszdolog az életében, amivel komolyan foglalkozik. Később is mindig azt mondta nekünk, hogy csak az válhat igazán sikeressé, aki több lábon áll.

– Az ön esetében mi volt ez a plusz?

– Egyértelműen a klasszikus zenéhez fűződő szoros viszony. Mielőtt jelentkeztem a színművészetire, elvégeztem a baseli zeneművészeti főiskola zongora és ének szakát, gyerekkoromtól zongoráztam meglehetősen komoly szinten, és Svájcban, az iskola mellett különböző színházi produkciók kísérőzenésze voltam. És hogy Kerényi Imrének mennyire igaza volt, bizonyítja, bár végül mégsem lettem aktív zenész, a zenés múltam észrevétlenül beépült a színészetembe is, és talán nem túlzás azt mondani, hogy öntudatlanul megemeli a mai napig a teljesítményemet.

– Mikor jött el az életében az a pont, amikor tudta: választania kell a két hivatás közt?

– Nem volt olyan nehéz dönteni, mert valahol legbelül mindig a színház volt az álmom. Tizennégy éves korom óta szerepeltem különböző színpadi produkciókban, főleg musicalekben. Annak ellenére is erre vágytam, hogy tisztában voltam vele, a színészet talán még a zenészlétnél is bizonytalanabb dolog, erősen függ a kor vagy a nézők ízlésétől, a szerencsétől, hogy jókor legyél jó emberek közt, jó helyen. A szüleim ezért nagyon bölcsen csak annyit kértek, végezzem el a gimnáziumot a hagyományos módon, hogy maradjon valamiféle menekülőút az életemben.

– Első körben mégis Baselben kötött ki, nem Budapesten.

– A gimnáziummal párhuzamosan a Szent István Zeneművészeti Szakközépiskolába jártam, ahol a zongoratanárnőm, Belák Erzsébet hívta fel a figyelmemet a kinti ösztöndíj lehetőségére, ahol ráadásul egy magyar mesterhez, Gyimesi Lászlóhoz kerültem. Minden adott volt tehát a zongorista karrierhez, valahogy mégsem tudtam nyugton maradni. Mi­után elég hamar megtanultam németül, elkezdtem castingokra járni színházakhoz, társulatokhoz. Először a zenekari árokban kaptam helyet, majd már színészként is foglalkoztattak. A nagy áttörést a Space Dream című musical főszerepe hozta, onnantól pedig nem volt kérdés, hogy végérvényesen a színház lesz az utam.

– Mennyiben volt más Svájcban játszani főszerepeket, mint később Magyarországon?

– Az egész színházi struktúra eltérően épül fel. Svájc kicsi ország, kevés saját maga által kitermelt kulturális teljesítménnyel, ezért az állam nagyon nyitott rá, hogy külföldről importáljon művészeket, produkciókat. Baselben, a musicalszínházakban leggyakrabban egy az egyben átvett importprodukciók mentek, a már említett Space Dream volt akkoriban az egyetlen svájci gyártmány, illetve Az Operaház fantomja, amelynek csak a második szereposztását hozták angol nyelvterületről, az elsőt helyben castingolták. A mai napig nem jellemző kint az a hatalmas bumm, ami nálunk, vagyis hogy minden világsikert bemutatunk, de magyar nyelven, átrendezve, hazai színészekkel.

– Vagyis a musical ilyen fokú, helyi viszonyokhoz való adaptálása kifejezetten magyar sajátosság?

– Németországban és Ausztriában is nagy hagyománya alakult ki a saját nyelvű musicaljátszásnak. Rajtuk kívül azonban Magyarország az a hely Európában, ahol ennyire a saját igényeinkre szabjuk a műfajt. És ez válasz arra az örök kérdésre is, hogy a kinti sikerek ellenére miért jöttem végül mégis haza. Mert úgy éreztem, itt van az a piac, ahol igazán be tudok törni a musicalszínészettel. És mivel felvettek a színművészetire, természetes volt, hogy hosszú távon is maradok.

– Ha már szóba kerültek a saját gyártású produkciók, az elmúlt években a Madách Színház egyik legnagyobb sikere lett az Én, József Attila című musical, amelyben a címszereplőt alakítja. Nem tartottak tőle, hogy a komolyabb téma, a drámai alapanyag inkább elriasztja, mintsem vonzza a nézőket?

– Akármilyen furcsán hangzik, a két­esélyesség, hogy tetszeni fog-e egy új bemutató a közönségnek, a legnagyobb amerikai musicaleknél is megvan, Az Operaház fantomja tesztelőadásai például annak idején csúfosan megbuktak. Nyilván a József Attila esetében is aggódtak emiatt a készítői, én viszont valahogy éreztem, hogy ennek a darabnak mindenképpen találnia kell. Mert egyszer végre komolyan gondolta a színház, hogy magyar szerzőtől magyar témát dolgoz fel, magyar versekkel, amelyeknél tökéletesebb dalszövegeket aligha lehetett volna találni. József Attilát ráadásul mindenki ismeri, szereti, vagy legalábbis van hozzá valamilyen viszonyulása, érdekes a személyisége, tragikus sorsában van szerelem, féltékenység, vívódás, utóélete csupa mítosz, költészete szorosan kapcsolódik hozzánk, a magyar lélekhez. Nem véletlen, hogy személyesen is ez a szerep áll a szívemhez a legközelebb. Eleve szeretem azokat a vívódó karaktereket, azokat az előadásokat, ahol mérlegelni kell, ahol tét van, és meg kell küzdeni a döntésért. Mint például a Jézus Krisztus Szuper­sztárban, ott Pilátust alakítom.

– Sokan mégis főként a Fantommal azonosítják, amelyet a világon a legfiatalabbként, huszonhét évesen kezdett el játszani a Madáchban.

– Nyilván egy Fantomot eljátszani szintén óriási dolog, mondhatni, ez a zenés műfaj Hamletje, egy zseniálisan megírt szerep egy zseniálisan megírt darabban, amit tizenhárom év alatt sem tudtam soha egy pillanatra megunni. Sőt, most, hogy életkorom szerint is kezdek beleöregedni, még inkább élvezem. És nemcsak azért, mert egy színésznek valóban minden este más, hanem mert Az Operaház fantomja egy iszonyúan összetett, színészileg is nagy ívű alakításra alkalmat adó darab, amiről, ha lehántanánk a zenét, is bőven lenne érvényes mondanivalója.

– Vagyis, a musical nem csupán egy csillogó massza, egyestés könnyed szórakozás?

– A két fenti példa is azt mutatja, hogy nem feltétlenül. Persze, a revü irányába tolt vagy kizárólag a zenére, énekre alapozott musicalnak is van létjogosultsága, hiszen az embernek néhanapján szüksége van a mindennapokból való teljes kiszakadásra. Én mégis azokat a darabokat szeretem inkább, és gondolom értékesebbnek, amelyeknél nem lehet eldönteni, hogy ez most egy prózai előadás zenével vagy musical. A lényeg, hogy bármit is adjunk elő a színpadon, mindennek alapja a színészet. Ezért nem tartom jónak, egy-két epizódszerep kivételével, ha énekesek kezdenek hirtelen a színpadon játszani. Mert lehet, hogy a hangjuk tökéletes, de nem biztos, hogy meg tudják teremteni az adott szituáció erejét, le tudják követni az adott karakter életútját, lelki fejlődési ívét, értik azt a fajta másodpercre kiszámított, precíz munkát, ami a felkészülés alatt, majd a színpadon zajlik. Musicalt játszani, tűnjön akármilyen könnyednek, nagyon összetett dolog, igazi hardcore teljesítmény.

– Ehhez mérten hogyan tartja formában magát?

– Eleve ha színész vagy, mindegy, hogy zenés vagy prózai, muszáj foglalkoznod magaddal, belsőleg és külsőleg egyaránt. Én is heti rendszerességgel járok edzeni, nemcsak az állóképességem megőrzése miatt, hanem mert van egy karakterem, amiben megszoktak a nézők, és nem szeretnék nekik csalódást okozni. Már fiatalabb koromban volt egy elméletem, miszerint a színésznek mindig példát kell mutatnia, a magánéletben is, de a színpadon főleg. Mert el lehet vinni a színházat mindenféle divatos vagy alternatív irányba, de azért, ha az utca emberét megkérdezzük, mit vár egy előadástól, a többség azt fogja válaszolni, hogy példát szeretne látni, ideákat, nemes dolgokat, szép beszédet, kedvességet, harmonikus zenét, ezáltal a hétköznapokból való elemelkedést – nem véletlenül ilyen sikeres hosszú ideje a musical műfaja.

– Tisztán prózai szerepre sosem vágyott?

– Nem zárkóznék el előle, de a szakma egyelőre más skatulyában tart számon, nem igazán kaptam még ilyen felkéréseket. Mivel azonban a zenés darabokban is akadnak prózai részek, illetve a színház mellett rengeteget szinkronizálok, nem érzem úgy, hogy úristen, valami jóvátehetetlenül kimaradt a pályámból. Ami sokkal inkább érdekel mostanában, hogyan tudnám azt a bizonyos pluszképességemet, azaz a zongorista énemet a jövőben jobban összekapcsolni a színészivel. A Madách Stúdiószínpadán néhány éve bemutatott L’élek című önálló estem sikere azt mutatta, talán volna erre igény a közönség oldaláról is. Mert akármilyen körülöttünk a világ, ha őszinte vagy, minőséget képviselsz, és szívből adni akarsz, azt mindenféle körítés és díszletek nélkül felismerik az emberek.