Lóvá tenni az ördögöt

Murokffy Tódor Ede „k.u.k. kalandor” Háry János, Münchhausen báró, vagy akár a régi falusi nagyotmondók távoli rokona, akivel meghökkentő és szürreális kalandok sora esik meg a századforduló Budapestjén. A Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt című regény szerzőjével, Pataki Tamás író-újságíróval az egészséges patriotizmusról, a romkocsmákban tengődő fiatalokról és az antifausti kultúráról beszélgettünk.

– Hogyan jött a könyv ötlete?

– Ez a hangulat bennem volt egész életemben, csak kereste a formáját. Egy chat­üzenettel kezdődött: egy hideg téli estén épp otthon voltam, forralt bort iszogattam, és az akkori barátnőmmel beszéltem Skype-on. Nem volt túl jó a kedve, így gondoltam, kitalálok neki valami szórakoztató történetet. A dolog működött, mert sikerült megnevettetnem, napokkal később viszont azon kaptam magam, hogy állandóan foglalkozom a témával. Mások biztatására is úgy láttam, hogy ebből valami komolyabb is kisülhet. De kezdetben eszem ágában sem volt pikareszket írni, csupán egy kalandos, szórakoztató történetet: ebben leginkább az volt a biztos, hogy valamikor a századforduló idején játszódik majd, és a főhőst Murokffynak hívják.

– Rendhagyó helyzet, hogy fiatal íróként a Monarchia világa jobban vonzza a kortárs közegnél. Miért alakult ez így?

– Ez a kedvenc történelmi időszakom, aminek személyes okai vannak. Dicsőszentmártonból, az egykori Kis-Küküllő vármegye székhelyéről származom. A XIX. század végén parlamenti vita során szavaztak arról, Erzsébetváros vagy Dicsőszentmárton kapja e megtisztelő címet. Jókai Mór egyébként ellene szavazott, azt mondta: „Dicsőnek se dicső, szentnek se szent és Mártonnak is csak Marci.” Végül mégiscsak ez a város lett a megyeszékhely, a századforduló idején pedig kiépült: téglagyár működött, földgázfejtéssel is foglalkoztak, sőt, a korszak egyik legmenőbb építésze, Alpár Ignác tervezte a vármegyeházát. A századelő hangulatának, az egykori szecessziós épületeknek én már csak a mállott pompáját láttam, a város nem került vissza 1940-ben Magyarországhoz, így még gyorsabb volt a pusztulás. Közben pedig egész gyerekkoromban azt hallgattam a nagyapámtól, hogy mi minden volt itt, például, hogy a vármegyeházának nem egyszerűen kertje, hanem hatalmas arborétuma volt. No meg igazi ködlovag írója is akadt a városunknak, a korán elhunyt Sipos Domokos.

– Mennyire érdekelte, hogy történelmi szempontból hiteles legyen a történet?

– Inkább tudatosan figyeltem arra, hogy ne legyen az. Éppen ezért összefolyik benne az idő, annyit azonban lehet tudni, hogy valamikor a kiegyezés és az I. világháború között játszódik, ebben az időszakban pedig bárkivel bármi megtörténhet. Persze akadnak benne valós történelmi karakterek, de sok a kitalált figura is. A mostani társadalom is megkapja benne a magáét, hiszen rengeteg mai jelenséget figurázok ki a könyvben. Például Murokffynak sem tetszik az öncélú feminizmus, és elege van abból, hogy jól szituált úrigyerekek játsszák el a szocialistát vagy az anarchistát.

– Szindbád, Münchhausen báró vagy akár a régi nagyotmondó falusi mesélők figurájára emlékeztet a főhős, valamiben azonban mégis más. Hogyan született meg Murokffy alakja?

– A történet még éppen csak körvonalazódott, de Murokffy figurájára egyből rátaláltam, csak úgy kipattant a fejemből, meg hát nem tagadom, hogy az alteregóm is. Muroknak mondják Erdélyben a sárgarépát – nem nehéz fallikus szimbólumot sejteni a név mögött. Erdélyben egyébként létezik Murokország mint néprajzi régió, az Alsó-Nyárádmente néhány faluja tartozik hozzá. Mindig is kedveltem Krúdy Szindbádját vagy Cholnoky Viktor Trivulzióját, ez utóbbi a kalandor első típusa a magyar irodalomban. De mindegyik figurából hiányzott nekem valami: Szindbád túl melankolikusnak tűnt, Trivulzióról meg kiderül, hogy egy részeges füllentő, aki a kocsmában mindenféle fura történeteket hord össze. Egy olyan figurát szerettem volna teremteni, aki vagány, életrevaló, csak úgy élnek-halnak érte a nők, és persze fordítva is, lehetetlen kalandokba keveredik, és nem egy szerencsétlen lúzer.

– Ezt hogy érti?

– A kortárs irodalom mintha lemondott volna a szórakoztatásról, és hagyta, hogy teret hódítson a lúzerkultusz. Utóbbit egy metálzenész említette pár évvel ezelőtt egy interjújában, hogy nem szereti különösebben Budapestet, mert a szerencsétlenkedő, életképtelen, romkocsmákban tengődő fiatalság megteremtette a „balfaszkultuszt”. Ez valójában kortünet. Nekem viszont nem ez a mérce. De Murokffyt ma egészen biztosan elvinné a rendőrség: lecsuknák garázdaságért és szexuális zaklatásért. Az én főhősöm igazi hazafi, tudja, hogy mindent a hazájáért tesz, még akkor is, ha nőket hódít meg. Persze ő is a Kék Hermelin nevű bordélyházban mulat az asztaltársaságával, de mindig szembeszáll a nemzete ellen áskálódó gyanús alakokkal, és megvédi a mundér becsületét. Ez sajnos tökéletes ellentétben áll a fiatal generáció egy részének világszemléletével, akik néha azzal fenyegetőznek, hogy elmennek ebből az országból ahelyett, hogy helytállnának, és jobbítanának rajta.

– A regény nyelvezete igényes, nem használ kifejezetten archaizáló fordulatokat, mégis régies a stílusa. Hogyan sikerült feloldani ezt az ellentmondást?

– Inkább csak ráéreztem a századelő nyelvezetének hangulatára. Igyekeztem olyan nyelvet teremteni, ami engem is szórakoztat, és ott pezseg benne a magyar nyelv szilajsága is. Már a fiatalok műveibe is beférkőzött a politikai korrektség, pedig szerintem az a hiteles, ha a nőkről férfi szemmel írunk, ha pedig szókimondók vagyunk, az nem merül ki vulgaritásban, hanem a karakán tartalomban. A regény tele van erotikával és pajzánsággal, de arra figyeltem, hogy kerüljem az obszcenitást, mert nem attól vagyunk vagányak, ha kurvaanyázunk, hanem ha egy múlt század eleji kocsishoz hasonlóan mondjuk el a huszármiatyánkot. Egyébként szeretem olvasni a XIX. század íróit, és néha megdöbbenve látom, hogy a nyelvezetük szinte lendületesebb, mint a későbbi prózáé. Elég csak elolvasni Petőfi egy-két levelét, amelyben olyan meglepő nyelvi fordulatokat használ, hogy azt hinné az ember, tegnap írta. Egy helyütt például úgy fogalmaz Kubinyi Rudolf barátjának, mint egy mai chatüzenetben, angol szavakat használ, és úgy köszön el, hogy: „Na aztán küldd már azt a pénzt, mert szórakozni akarok. Szent György napja forever!”

– Az ördög figurája a kötet elején és a végén is megjelenik. Miért ez a találkozás adja a mű keretét?

– Murokffyt kalandjai kezdetén megkísérti az ördög. A nyugati, fausti kultúra úgy tartja, az ördög ígéretéért adjuk el a lelkünket. Én fordítva gondolom, inkább mi magunk ajánlkozunk fel neki azzal, ahogyan megkísértjük a sorsunkat. Ez a sötét figura egyébként szinte minden fejezetben jelen van, sokszor személyesen, sokszor álruhában. De a magyar nyelvben is különös helyzetekben bukkan elő, például az ördöge van szólásban. Hát Murokffynak valóban van, és valahogy ez is a főhős vagányságához tartozik: nemcsak harcol az ördöggel, hanem lóvá is teszi.