Az utolsó pillanatban érkezett a szabadság lehetősége

Három évtizede „az utolsó pillanatban érkezett a szabadság lehetősége”, mert a végén jártunk annak, hogy tudjuk, kik vagyunk – hangsúlyozta Kövér László, az Országgyűlés elnöke egy szerdai budapesti kerekasztal-beszélgetésen.

A társadalom lelki és erkölcsi teherbíró képességét a rendszer nagyon megpróbálta – emlékezett a házelnök, aki arról is beszélt: az 1981-es lengyelországi puccs után jutottak arra a következtetésre, hogy a rendszer gazdasági, társadalmi és morális tartalékai is kimerültek, csak abban nem voltak biztosak, hogy a bukását megérik-e.

A kelet-európai kommunista rendszereket összehasonlítva kijelentette, „nekünk kommunistából is a legpocsékabb jutott”, hiszen a Magyarországot és az NDK-t irányító „igazi internacionalistákkal” szemben a többi országban a nemzeti elv is megjelent a pártállamban.

A házelnök A rendszerváltás mérlege és az elmaradt igazságtétel című kerekasztal-beszélgetésen arról beszélt: az 1956-os forradalom után – amelynek emlékével a kommunisták évtizedekig nem tudtak megküzdeni – a rendszer először kemény terrort alkalmazott, majd úgy tett folyamatosan engedményeket, hogy az emberek tisztában legyenek vele, „hol van a határ, hol van a villanypásztor”.

Megemlítette: a ’80-as évek elején még retorzióktól kellett tartania annak, aki foglalkozott a határon túli magyarok ügyével, ugyanakkor az erdélyi falurombolás elleni tüntetés „szelep is volt a rendszer szorult állapotában”, a rendszer pedig egyfajta cinkosságot vállalhatott a tömeggel, ha tudta is, mit gondolnak róla az emberek.

Mint mondta, a kommunisták attól rettegtek, hogy „a politikai ellenállás nemzeti színekben fog testet ölteni”, ahogy az – környezetvédelmi felhanggal – a bős-nagymarosi beruházás kapcsán végül meg is történt.

Arról beszélt, a ’80-as években a kommunisták is látták a rendszer végét, és azt, hogy az viszonylag gyorsan következik be, ezért egyfelől lassítani próbálták a folyamatot, másfelől a saját javukra fordítani.

Az igazi kérdésnek azt nevezte, hogy a rendszerváltozásnak mi volt az igazi értelme, „lehetett-volna-e ennél radikálisabb és másabb, és vezethetett volna-e a társadalom átalakulását tekintve más irányba”.

Megemlítette, sem a rendszer áldozatai nem kaptak maradéktalanul erkölcsi és anyagi rehabilitációt, de „kisiklott az igazságtétel számonkérési oldala mindenképpen”, utóbbi szimbolikus lezárásának nevezte Biszku Béla ügyét.

A demokráciában egymással szembenálló politikai erők között a minimális értékkonszenzus sem jött létre – jelentette ki a házelnök, aki szerint a rendszerváltozást „kisiklásként” felfogó kommunisták nem akartak békét, egyezséget kötni.

Horn Gyula egykori miniszterelnök 1956-os tevékenységére utalva kijelentette, ha abban sem tudnak egyetérteni egy demokrácia szereplői, „hogy a hazát elárulni, az politikai értelemben megbocsáthatatlan bűn”, és aki ezt elköveti, annak nincsen helye a politikai struktúrában, akkor hogyan juthatnának konszenzusra bármi másban.

Márpedig ha a demokráciában nem értünk egyet ilyen alapvető kérdésekben, akkor az a demokrácia fikció, tehát demokratikus kulisszák, keretek között zajló polgárháború, hideg polgárháború – fogalmazott Kövér László, aki szerint ez a helyzet mindaddig fennáll, amíg ez a kommunizmus idejében gyökerező „antagonisztikus ellentét el nem tűnik a magyar politikából”.

Máthé Áron történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese azt emelte ki, hogy a kommunista rendszer bukásában fontos szerepük volt a nemzetközi folyamatoknak, egyebek mellett annak, hogy a Szovjetunióban nem ismerték fel, „ha elkezdenek reformálni, akkor végül megszűnik az egész”.

Ha 1956-ról beszélünk, Magyarország nem Nagy Imre, hanem a pesti srácok miatt lett világhírű – fogalmazott, megemlítve, hogy ha történtek is lépések a múlttal való szembesülésért, „néhány helyen még vannak megörökölt kommunista emlékművek”.

Halmy Kund történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos munkatársa az 1990-es évekről szólva megjegyezte, az igazságtétel kérdésében az MSZP „természetes passzivitása vagy ellenállása” volt megfigyelhető, míg az SZDSZ és holdudvara olyan médiahangulatot alakított ki, amely „egyfajta veszélyeként tekintett az elszámoltatásra, a kommunista bűnök számonkérésére”, rendkívül nehéz helyzetbe hozva a törvényhozókat.