Az első emberpár viszontagságos története, ahogy Madách látta
Ádám és Éva élni akar
1883. szeptember 21-én mutatta be a Nemzeti Színház Madách Imre művét, Az ember tragédiáját. A Magyar Írók Szövetsége egy évszázaddal az ősbemutatót követően kezdeményezte, hogy a premier időpontját a magyar dráma napjaként ünnepeljük.
Madách az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése után több mint egy évtizeddel, 1859 februárjában kezdett hozzá a bibliai teremtéstörténetet feldolgozó, napjainkban is ismert mű alapjául szolgáló Tragédia megírásához, amelynek színrevitelét korai halála miatt már nem érhette meg.
(Madách már az 1850-es évek elején is foglalkozott a témával és az 1860-ban befejezett Tragédián Arany János is jelentős stilisztikai, valamint helyesírási változtatásokat végzett).
A dráma alaphangulatára a szabadságharc bukása miatt érzett kiábrándultsága, illetve a privát életében elszenvedett csalódásai – a szabadságharcosok rejtegetése miatt kiszabott börtönbüntetése és felesége hűtlensége – is jelentős hatást gyakoroltak. Ugyanakkor a drámai költemény egyes színeinek reményteljes életszemlélete már a közelgő kiegyezés évtizedeit vetítette előre.
Az ősbemutató időpontját 1883. szeptember 21-én, este fél hétre tűzték ki. A darabot maga a főigazgató-rendező Paulay Ede dolgozta át a premierre. A munka során a mintegy 4 ezer sorból álló eredeti mű nagyjából 2500-ra rövidült, de az előadás így is több mint négy órán át tartott.
„Végre felment a függöny, a három előjátéki kép roppant hatást idézett elő. Az egész ház tapsolt és hívott, végre kimentem, kétszer egymásután. A siker el volt döntve, és képről képre fokozódott”
– írta Paulay a naplójában.
Ádámot Nagy Imre, Évát Jászai Mari, Lucifert pedig Gyenes László játszotta, de „a magyar költészet ez ünnepén” a Magyar Hírlap tudósítása szerint az egész társulat megjelent a színpadon. Az előadást követő fogadáson mások mellett Podmaniczky Frigyes, Mikszáth Kálmán és Benedek Elek is tiszteletét tette. A Paulay által dramatizált változat több mint száz előadást ért meg…
Madách Imre legismertebb alkotása ezt követően jóformán egy évszázadon át hánykolódott a történelem viharaiban. A XX. század számos főideológusa gyakran az aktuálisan uralkodó politikai nézeteknek megfelelően keretezte át a mű mondanivalóját.
A Tragédia népszerűsége a Horthy-korszakban élte virágkorát.
A Madách születésének 100. évfordulója tiszteletére, 1923-ban rendezett nagyszabású és egyben újragondolt bemutatón a családjával együtt maga a kormányzó és Klebelsberg Kuno közoktatási miniszter is jelen volt a Nemzeti Színházban.
Nem véletlen, hogy a kommunista diktatúra fő ideológusai 1945 után reakciósnak minősítették a darabot, miközben leginkább a mű pesszimizmusát és a keretszínek vallásosságát bírálták.
A jövő lelketlen utópisztikus szocializmusát bemutató falanszter színt népi demokrácia-ellenesnek kiáltották ki, ezzel párhuzamosan a párizsi szín forradalmi hangulatát éltették, de a Londonban játszódó színt is üdvözölték, mert a szövegrészt a kapitalizmus kritikájaként fogták fel. A művet végül 1948-ban néhány évre be is tiltották. A cenzúra ellen még a Magyar Írószövetség is tiltakozott. A Memorandumot aláírók egy részét kizárták a pártból, műveik a nagy előd alkotásához hasonlóan szintén tiltólistára kerültek…
Az első emberpár történetének madáchi feldolgozását azonban nem lehetett örökre fiókba zárni, ezért 1957 tavaszán újra műsorra tűzték a Nemzetiben, immár hatalmas érdeklődés és teltház mellett.
A remény drámája az elmúlt másfél évszázadban kiállta az idők próbáját. 2002. március 15-én, az új Nemzeti Színház is ezzel a drámával debütált.
A mű végkicsengéseként az Úr tolmácsolásában elhangzó örökérvényű mondanivalót napjainkban is a legismertebb irodalmi idézetek között tartjuk számon és múlhatatlan szállóigeként hangoztatjuk:
„Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”
