Kiszervezett erőszak

Tavaly májusban több pisztolylövéssel életveszélyesen megsebesítette Robert Fico szlovák miniszterelnököt egy háborúpárti liberális merénylő, egy másik tavaly júliusban rálőtt Donald Trump amerikai elnökre, szeptemberben egy baloldali dorongos támadó megsebesítette Andrej Babiš volt és az előrejelzések szerint októbertől újrázó cseh miniszterelnököt, múlt szerdán pedig egy maszkos terrorista egyetlen lövéssel meggyilkolta Charlie Kirköt. Mindez megmutatja, hová vezet a minden gátlást, mértéket elvesztett liberális gyűlöletpropaganda. Ami egyébként történelmileg a baloldal sajátja Robespierre-től Marxon át a mostaniakig.

Épp ezért nem legyinthetünk arra, hogy a baloldal már idehaza is nyíltan halállal fenyegeti a jobboldali közszereplőket. Legutóbb Kötcsén Magyar Péter Tisztelet és Szabadság (TSZ) pártjának rajongói adtak hangot Császár Attila, a közmédia riportere felakasztására irányuló vágyuknak, és a gondolat olyannyira lázba hozta őket, hogy egy arra sétáló, a gyilkolási vágyon megütköző gyermekes édesanyának is nekitámadtak – szerencsére férje határozott fellépése meghunyászkodásra késztette a TSZ-uszulókat.

Ma már mindennapos, hogy az irracionális gyűlöletre hergelt csőcselék jobboldali közéleti személyiségek, újságírók vagy akár csak szimpatizánsok halálát kívánja, elég beleolvasni a világháló különböző felületeit elárasztó kommentárokba. De hiba volna az irigységre alapozva könnyen uszítható primitív embereket bűnbaknak kikiáltani. Őket csak biológiai fegyvernek használják a főbűnösök. Ezek jórészt züllött intellektusú, erkölcsöket nem ismerő értelmiségiek, akik a magyar közéletet 150 éve mérgező gyilkos liberalizmus mérgét fröcskölik a társadalomba. Egyszerre gyáva, gonosz és számító stratégia. Egykor a szemben álló hatalmasok nyíltan pallost ragadtak, és az erősebb legyőzte, az esetek többségében megölte a gyengébbet. A gyakori pőre zsákmányszerző motivációt tekintve ez sem volt mindig túlságosan dicsőséges, de legalább egyenes volt. Vagy kétszáz éve viszont a politikai ellenfeleiket kiiktatni akaró baloldal feltalálta a kiszervezett gyűlöletet, a proxilincselést, amikor a feluszított sokasággal öleti meg gyűlölt célpontját, míg maga a pusztán elméleti síkon fontoskodó értelmiségi póza mögé bújik.

Ennek vértől iszamós megnyilatkozása volt a jakobinus diktatúra hiányos fogazatú szövőnők rekedt röhögésétől kísért nyaktiló-rémuralma, és ez mutatkozott meg gróf Tisza István 1918. október 31-i meggyilkolásában is.

Igen, ez egy program, egy stratégia.

A liberalizmus ikertestvére, a bolsevizmus ha lehet, még nyíltabban tette programmá az uszítást. „Öljetek! Dicső szovjet harcosok, öljetek! A németek nem emberi lények […] ha nem öltél meg legalább egy németet a mai nap, akkor ez a napod kárba veszett”, írtja a hírhedt bolsevik propagandista, Ilja Ehrenburg Gyilkolj! című röpiratában. Szamuely Tibor sem kertelt 1919-ben, amikor azt mondta: „Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát!”

A kommunista diktatúra idején a hamis kádári konszolidáció jegyében a legélesebb uszításokat ugyan praktikus okokból hatalmi szóval elfojtották, hogy azok a rendszerváltozás utáni évtizedekben újult erővel törjenek elő ebből a keresztény, nemzeti gondolatot zsigerből gyűlölő értelmiségi szektából. Ez vezetett már 1990 őszén a taxisblokádnak nevezett erőszakos puccskísérlethez, ennek következménye lett legfőbb ellenfelük, Csurka István célkeresztbe állítása, megbélyegzése, üldözése, el egészen annak kinyilatkoztatásáig, hogy Csurkát idegösszeomlásba kell hajszolni. Ez az értelmiségi hergelés lecsorgott a proletariátusba, ennek köszönhetően énekelte a Hétköznapi Csalódások nevű nyíltan kommunista „punkzenekar”, hogy „kössük a Csurkát fel!”.

Orbán Viktor 1998 óta szakadatlanul a gyűlölet céltáblája, példátlan és egyre fokozódó gyűlölet zúdul rá, egyre trágárabb stílusban (emlékezetes, hogy Vágvölgyi B. András az SZDSZ Beszélő című propagandakiadványának 1999. februári számában A hónap üzenete című szövegében átlépte a Rubicont: „Orbán lett a magyarországi cinikus keménykedés viselkedés- és politikai kultúrájának szimbóluma, tehát […] a [politikai] gecizmus oltárképén a főalak.”). Ezt terítette szét az összeomlott Simicska Lajos trágyaszóró gépként az „Orbán egy geci” mondattal, amiből az ellenzék jövőkép, taktika, stratégia, egyáltalán, gondolat helyett megalkotta a maga O1G jelszóra redukált programját. A becsavarodott milliárdos fia pedig ugyanezen időszakban a legsúlyosabb aberrált pszichopata gyilkosokat idéző vággyal hozakodott elő a nyilvánosságban: „…milliméterenként lesz levágva a faszuk, és ennek minden másodpercét majd az adott pillanatban élvezni fogjuk.”

Az azóta elhunyt Konrád György is odáig züllött 2018-ra, hogy egy puccs és Orbán Viktor és felesége kivégzésének lehetőségét vizionálta, mondván: „Rejtelmes mozgások egyszer csak oda vezethetnek, hogy a miniszterelnök, ha nem akar Nicolae Ceauşescu sorsára kerülni, akkor önként elmegy valahova. Jóakaratú emberként azt kívánom, hogy Felcsútra menjen.”

Mindez az örök SZDSZ hangja. Ebből fakadtak azután olyan elképesztő jelenetek, mint az azóta gyurcsánytalanítani igyezett Gyurcsány-párt 2018. szeptemberi, néhány száz meggyőződéses bolsevikot megmozgató „utcai ellenállása”, aminek keretében a rendezvény hivatalos programjának részeként Orbán Viktor arcképével kitapétázott műanyag hordókat ütlegeltek husángokkal eltorzult arcú és lelkű honfitársaink.

De hát nemcsak fajsúlyos, karakteres jobboldali politikusok állnak az uszítók és az uszítottak célkeresztjében, hanem újságírók, más közéleti szereplők is, éspedig régóta. 2004 őszén az SZDSZ-es kultúrpolitika egyik emblematikus produktuma, a magát Sickratmannek, azaz beteg patkányembernek nevező Paizs Miklós úgynevezett dalban összegezte a magafajták leghőbb vágyát: „Orbán Viktort élve megnyúzni, Lovas Istvánt kiherélni, kibelezni, Kövér Lászlót lámpavasra kötni, Csurka Istvánt jégcsákánnyal ütni, Bencsik Andrást késhegyre szúrni, az összes Magyar Nemzet-est torkon rúgni. […] Üssed, verjed, kúrjad, szúrjad, vágjad, akasszad! Élve ne hagyjad! Figyelj, én tőled csak egyet kérek, tisztítsd meg tőlük az emberiséget…” Egy baloldali blogger pedig a 2018-as országgyűlési választás előtt azon vágyának adott hangot egy blogbejegyzésben, hogy a zihálva várt (de természetesen és szerencsére akkor is elmaradt) győzelmük után a jobboldali újságírók testét „az árokpartról lapátolják fel egy IFA-ra”.

Lám, a manapság ilyen-olyan nyári összejöveteleken pusztításról, gyilkolásról álmodozó, tervszerűen dolgozó liberális értelmiség manipulációjának áldozatául esett rendkívül egyszerű fiatalemberek vérszomja egyáltalán nem újdonság.

Persze önmagában az, hogy néhány megkeseredett, boldogtalan ember saját szellemi és lelki nyomorúságáért a keresztény, nemzeti politikai oldalt hibáztatja, nem volna érdekes. Ám a beteges uszítás milliókhoz jut el, és senki sem garantálhatja, hogy az ily módon agymosott-mérgezett tengernyi ember közül akár csak egy is nem kísérel meg valóságos gyilkosságot a célkeresztbe állítottak bármelyike ellen. Márpedig amikor az azóta szerencsésen lenullázódott Márki-Zay Péter heherészve lámpavasra húzásra utalgatott („nem akarom mondani, hogy a kandelábereket mire lehet még használni a plakátok ragasztásán kívül”), akkor, akár tudatában volt ennek, akár nem, lehetséges cselekvésként jelölte meg a gyilkosságot. Amikor a Népszava „újságírója”, Batka Zoltán nyíltan leírta, hogy „a Fidesz egy sunyi, rohadt ellenség, arra hajtanak, hogy a ti károtokra megszedjék magukat, kölykeik a legjobb iskolákba járjanak, ti pedig gürcöljetek a töredékéért annak, amit ők puszira megkapnak, a ti gyerekeitek kapásból két lépéssel hátulról induljanak a versenyben, lehajtott fejjel, mivel ők minden sarkon elmagyarázzák, hogy ők felsőbbrendűek, erkölcsileg, világnézetileg, ti pedig alsóbbrendűek vagytok […] az ilyenekkel szemben csak háborús politikának van értelme. …persze, vannak közöttük kevésbé undokok, vannak közöttük is olyan emberek, akikkel két sortűz között el lehet cigizni a lövészárok szélén. De ez egy háború, ők pedig az ellenség. […] A magyar ellenzéknek nem sóhajtozni kell a 2010 előtti polgári élet után, hanem az ukránokról példát venni” – nos, akkor ez népszavás Szamuely-epigon ugyancsak lehetséges politikai eszközként jelölte meg a fideszesek tömeges meggyilkolását. Amikor az egyébiránt állami fenntartású Eötvös Loránd Tudományegyetemen jogszociológuskodó Fleck Zoltán többedjére hív föl nyíltan államcsínyre („forradalomra van szükség, nem kormányváltásra”, illetve „akár zsarolással és fenyegetéssel is nyomást kellene gyakorolni a köztársasági elnökre a kormányalakítás érdekében”), és ezzel nyilvánvalóan kimeríti a Büntető törvénykönyv 254. paragrafusát („aki olyan cselekményt követ el, amely közvetlenül arra irányul, hogy Magyarország alkotmányos rendjét erőszakkal vagy ezzel fenyegetve megváltoztassa, bűntett miatt öt évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő”), amikor Magyar Péter börtönnel fenyegeti a jobboldali politikusokat és újságírókat, akkor az erőszakot és az önkényt kínálják fel lehetséges eszközként elvakult és megvadult rajongóiknak..

Mondjuk ki tehát, hogy a liberális gyűlöletpropaganda tudatosan potenciális terroristákat, gyilkosokat nevel. Ha nem akarjuk, hogy hazánkban is fegyverek dördüljenek, ideje a leghatározottabban fellépni az uszító gyújtogatók ellen.