Olvasom a Fekete bojtár vallomásait, és szégyellem magam

Olvasom a Fekete bojtár vallomásait, és szégyellem magam.

Ég az arcom, hogy bármire is panaszkodtam az utóbbi időben – hétköznapi dolgokra gondolok, egy mélyebb kátyúra vagy az ügyfélszolgálati dolgozó pléharcúságára. Aki elégedetlen önmagával vagy a világgal, és elviselhetetlennek tartja a mi kis jóléti társadalmunk hotelkosztját, vagy már alig győzi leküzdeni a hasonló sorscsapásokat, az olvassa el a Fekete bojtár vallomásainak új, legteljesebb kiadását. Sinka István (1897–1969) költő, író önéletírását forgatva azt fogja ugyanis érezni, hogy a mennyország egyik összkomfortos bőrfotelében üldögélve, úri passzióból vizsgálgatja egy szerencsétlen ember pokoljárását. Erkölcsi csapdahelyzet. Igen, a huszonegyedik századik Magyarországról nézve Sinka István gyermekkora óta lágeréletet élt; uradalmi cselédként a sorsa kőbe volt vésve, annak született, és akként is fog meghalni. Ebből a fajta vérségi és társadalmi determinizmusból nincsen kiút.

De Sinka hite erősebbnek bizonyult moiráknál, párkáknál… vagy a kontyos asszonyoknál.

Hogy kik voltak a kontyosok?

A falu gazdagjainak feleségei. Sinka István már az első iskolanapján megtudta, hogy hol a helye a korabeli társadalomban. Annyira megszeppent az iskola láttán, hogy az első padsorba ült, a pirospozsgás, zsíros arcú, cipős gyermekek közé. Maga meztítláb ment iskolába. Amint a kontyosok észrevették a betolakodót, próbálták elzavarni, ám közben bejött a tanító, és Sinka ott maradt az első padban. Igaz, nem sokáig. Osztálytársai annyira megvetették, hogy elkezdték cipőjükkel taposni meztelen lábát. Ők lettek a cipősök. Az örök cipősök. És jól tudjuk, hogy ez nem vagyoni, hanem emberi kategória.

Sinkát ráadásul az utolsó padba ültette a tanító, onnan küzdötte előre magát – jó feleletért járt az előléptetés –, és sok cipős bukott hátra a kakasülőre.

„Nemsoká csizmát vett nekem apám, s többé nem féltem tőle, hogy a cipősök letapossák a lábom ujját. Mert bizony, amíg csizmám nem volt, sokszor megtették. Tűrtem, mert tűrnöm kellett az első pad rendjéért, meg nem akartam árulkodó lenni. A tanítónk többször észrevette, hogy amíg a fejünk semmit el nem árul, alul a lábak dolgoznak. Tudta, hogy nem én taposom a többiek lábát.” Tehát folytatódott a cipő és a csizma párbaja, mert „mikor a cipősök látták, hogy közöttük végleg megragadtam, elkezdték ravasz kis rohamaikat ellenem, hogy lökdösöm őket, hogy taposom a lábukat, hogy a nagykabátom büdös, hogy a csizmámról a hó tócsává olvad a pad alatt, hogy fokhagymás kenyeret eszek stb.”.

A cipősség időtlen jelképpé vált számomra. Nemrég láttam egy videót, budapesti fiatalokat kérdeztek meg az utcán, hogy mennyibe került a cipőjük. Manapság a méregdrága, „márkás” (igazából agyonmarketingelt kínai bóvli) cipő lett a fiatalok státusszimbóluma, és kiderült, hogy a legolcsóbb került 70 ezer forintba, a legdrágább pedig 160 ezerbe. De ezek az alsó határok. Sinka István mezítláb járt iskolába, kezdetben, a nagy őszi sarakban pedig csak egyszerű bocskorban. Honnan vesszük a bátorságot, hogy bármire is panaszkodjunk, hogyha ennyi pénzt szánhatunk egy alig pár száz forintos gyártási költségű cipőre? A Fekete bojtár vallomásainak olvasása közben láttam ezt a videót, és mellbe vágott. Még inkább meggyőzött, hogy a magyarok szélsőséges panaszkultúrában élnek. Panaszkodnak jogosan, panaszkodnak jogtalanul, de a legtöbbször csak azért, mert két magyar közt a legrövidebb út a panszkodás – nem pedig az egyenes beszéd, amint Szilágyi Domokos erdélyi költő írta („Becsüld, halandó, amíg élek, / szavaim halandó becsét. / Két ember közt legrövidebb / út az egyenes beszéd.”).

De Sinka István nem panaszkodott, hanem tűrte a sorsát, és tizenegy évesen már keményebben és többet dolgozott, mint manapság egy felnőtt fizikai munkás – bojtárkodott, ridegen tartott nyájat őrzött, aratott, kocsit kent és mindent csinált, ami elképzelhető egy gazdaságban. Aztán egy szép napon a kis beteg bárányát – amit azért kapott a gazdájától, mert fosós volt, tehát valószínű, hogy halálra ítélt jószággal kedveskedett a fiatalnak – elcserélte egy Petőfi-kötetért a pusztán. Ez is filmbe illő jelenet. Ezt a Petőfi-kötetet és a Bibliáját rongyosra olvasta, évek múltán áztak szét a végtelen őszi esőkben. Sinka olvasott mindent, ami a keze ügyébe került, betyáros ponyvától kezdve Milton Elveszett paradicsomáig.

Éhezte a betűt.

Minden emberi és társadalmi hajtóerő Sinka István ellen dolgozott. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy a hegyek is megmozdultak, az útjába álltak. Sinkának pedig, akár egy világtalan vakondnak, tengernyi megaláztatáson és halálon kellett magát keresztülásnia, hogy költővé válhasson.

Manapság furcsán hangzik, de igen, egy olyan gyermekről van szó, akinek az volt minden vágya, hogy iskolába járjon, de szegények lévén, erre az elemi iskola után nem volt lehetősége. Mára már elfelejtettük, hogy az oktatás kiváltság, nem pedig alapjog. Sinka István a csűrben, éjszaka, húszórás munkaidő után, a petróleumlámpa fényénél Petőfit olvasott; amikor dolgozott, munkaadójának felesége kilopta a petróleumot a lámpájából, hogy ne olvashasson, és folyamatosan gúnyolták, mert olvasott. Írta is később, keserűen, hogy „ide nem könyv és betűk kellenek, hanem rettenetes pusztulni tudás, szolgai együgyűség és titkon tartott befelé zokogás”.

El tudjuk ma képzelni, hogy milyen, amikor egy tizenegy éves gyermek után vasvillát dobnak a gazdái, és eltalálják a sarkát? Csak a megvert és elkergetett pulikutya nyalogatta a sebét. Ez a jelenet is filmért kiált. Fel sem sorolom, hányszor verték meg bottal. És mégis, Sinka István húszéves korára az egész paraszti tudást birtokolta, érett és életlátott ember volt. Egy mai húszéves háromszázezer forintos cipőre gyűjt, hogy emberszámba vegyék a kortársai, és azt hiszi, hogy a tejet a boltban készítik.

Más is eszembe jutott Sinka olvasása közben, mégpedig az, hogy a magyar kultúrpolitika szépirodalmi elképzelései és programjai sznobérián és előítéleteken alapulnak. Az előkelő irodalmi cipősöknek eszükbe sem jutna, hogy Sinka István Fekete bojtár vallomásait fordíttassák le angolra, és futtassák be például Amerikában. Igen, Amerikában. Ismerem az amerikai popkulturális közeget és irodalmi érzékenységeket; noha Sinka István élettörténete vérmagyar történet, magyar tájba és közegbe van ágyazva, mégis időtlen emberi történet, ráadásul Sinka nyelvi és kulturális falakon átütő érzékletességgel és hiperrealisztikus hévvel írta meg küzdelmes életét; ez bármelyik amerikai olvasóban jól rezonálna, ismerik ezt a fajta küzdelmet. Sinka István az igazi self-made man, az örökletes és sorsszerű nyomorból küzdötte fel magát íróvá és kulturális ikonná; ez végső soron egy vérbeli amerikai történet is lehetne, az elnyomottak és megalázottak diadala. Kár, hogy Sinka prózája és stílusa nem juttatja eszébe az irodalmi cipősöknek, hogy szemléletváltás kellene a magyar kultúra külföldi megjelenítését illetően.

Aranyrögeink vannak, mi pedig üveggyöngyökkel házalunk.

Szeretnék felidézni egy bekezdést, ami érzékletesen megmutatja, hogy milyen mélyről érkezett hozzánk Sinka, és ha a „mélymagyar” kifejezésnek van bármilyen létjogosultsága, akkor az őt illeti. A többi csak póz és népieskedés. Mondjanak nekem még egy írót, aki a ganédombban talált menedéket a farkasfogú hidegben, és még abban is meglelte a szabadság szimbólumát:

„Volt a Kökíny-ér partján egy hatalmas ganédomb. A szabadhegyi-féle gazdálkodás utolsó ténykedése lehetett, hogy azt kihordták valamék majorból. Egy este nagy hófellegek úsztak az égen. A falkát belehajtottam az érbe. Sűrű kökíny- és gelegonyabokrok álltak a parton és a falkának szélmentes enyhelyet adtak. Az ér mély volt s a fenekén káka és sás nőtt. Arra hevertettem le a falkát. A tájon az alkonyat olyan volt, mintha valahonnan csúnya sárga-fekete füst szállana. Az éjszaka egykettőre szinte leesett az égről. Egy ideig a falkát kerülgettem. Addig, amíg lefeküdt mind. Akkor odaballagtam a ganédombhoz és elkezdtem a széleit tépni, hogy én bizony keressek benne egy kis szárazat tüzet gyújtani, még akkor is, ha a körmöm leszakad. Jó ideig működtem ott s össze is gyűjtöttem egy félölnyi száraz ganét, amit meg lehetett gyújtani. Hónaljig nyúkáltam bé a szarvas oldalába s egyszer, mint valami földi idvezülés, langyos gőz csapta meg az ujjaim hegyét. A ganédombnak a szálasabb belső része a beléhullott sok őszi esőtől újra korhadni kezdett. Oh, egek, hogy micsoda vájkálást vittem én ott véghez, kézzel, lábbal és botvégivel! Olyan lyukat vájtam a ganédombban magamnak, mint egy nagy karosszék öble. Az összegyűjtött szárazabb ganéval kibéleltem és beleültem. Úgy trónoltam ott benne, mint a magánosság és árvaság fejedelme. Meggémberedett tagjaimat kellemesen átzsiborgatta a ganédomb langyossága. Kőkemény, fagyos csizmáim kiengedtek, a lábom átmelegedett s az egész testem elkezdett szunnyadozni, de a szemem az nyitva maradt. Odaszegeződve a Kökíny-érre, ahol a falka hevert. Micsoda jóság és irgalom volt már nekem az is, hogy rideg és kemény életem egy éjszakára megenyhülhetett a tél könyörtelenségében. Áldottam az ér partját, a ganédombot és rágondoltam az én professzoromra, Jézusra, aki lám, vergődéseimben, egyedüllétemben nem hagy el engem, hanem hozzám hajlik, megfogja szegény kezem s menedéket mutat nekem a táj óriás ürességeiben.”

Sinka István önéletírása hitet és erőt ad. Azt bizonyítja, hogy bármi elviselhető és kibírható, hogyha hűek maradunk magunkhoz, és nem rettenünk meg, ha megmozdulnak és elénk állnak a hegyek. Sok halállal, de keresztüláshatók.

Sinka István: Fekete bojtár vallomásai. Szerkesztette Medvigy Endre. Pilisvörösvár, 2025, IdőJel Kiadó