Egymásra utalva

Hatalmas kereszt töri meg a kék eget Szabadka fölött. Aki először jár a történelmi Magyarország déli vidékének e szecessziós ékszerdobozában, melyet Mária Terézia uralkodása idején nemes egyszerűséggel Maria Theresiopolisnak hívtak, azt hihetné, hogy egy monumentális templom tornyát látja, pedig nem egyházi épületről van szó, csupán a városházáról. A vallási jelkép azonban itt évszázadok óta erősebb kifejezőeszköz, mint sok más helyütt a világban: egy település identitását hivatott demonstrálni azon a vidéken, ahol kereszténynek lenni mindig is ritkaságnak számított. Szabadkán sosem volt az, hiszen a magyarok, a horvátok és a bunyevácok katolikus közössége szinte mindig többséget alkotott. Idén lenne a 115. évfordulója, hogy az ezt kifejező csúcsdísz felkerült a település szimbólumának számító épület tetejére, csakhogy a kommunisták 1949-ben eltávolították, és helyébe ötágú vörös csillagot állítottak, ami ma már – a bátor rendszerváltóknak és a gyökereikre büszke lokálpatriótáknak hála – csak mint kiállítási tárgy látható a torony szerény várostörténeti gyűjteményében.

Tito Jugoszláviájából ezen kívül szerencsére nem sok kézzelfogható dolog maradt meg errefelé, ami igen, az pedig nem szúrja annyira a szemet, mint a tiltott önkényuralmi jelkép. Az összegraffittizott kockaházak látványa szerencsére elsikkad az uniós pénzekre váró, roskatag voltukban is lenyűgözően szép, tekintélyt parancsoló lakóházak mellett, az utcákon fel-felbukkanó Zaporozsecek, Yugók és Zastavák pedig sokkal inkább nosztalgikus érzésekkel töltik el az embert, mintsem fájdalommal és keserűséggel. Tervezőikre és gyártóikra pedig csakis tisztelettel tudunk gondolni, miután látjuk, hogy munkájuk gyümölcse, ezek az öreg vasak évtizedekkel azután is, hogy legördültek a futószalagról, modern autókat megszégyenítő külsővel és fürgeséggel közlekednek az utakon.

Hogy Szerbia még nem az unió tagja, azt nemcsak a horgosi határon való nehézkes, közel egy órán át tartó átkelés miatt érzi az ember, hanem akkor is szembetűnő, amikor a város híres piacát járjuk be. Az összkép olyan, akárcsak a józsefvárosi bazárban harminc évvel ezelőtt, csak akkor még a Távol-Keleten nem tudtak olyan, az eredetire megtévesztésig hasonlító márkatermékeket gyártani, mint manapság. Nőként aztán tényleg nehéz megállni, hogy ne költsük el itt-tartózkodásunk első órájában az összes, pénztárcánkban lapuló dinárt: a szivárvány színeiben pompázó, Adidas jelzésű cipőktől kezdve a látszatra is jó minőségű Nike jellel ellátott melegítőkig bármilyen menő ruhadarabhoz hozzájuthat az ember, méghozzá fillérekért. Az alföldi szél megzabolázása céljából a város határába telepített erdőségek azért nem olyan szigorúak, így a lombfüggönyön átjutó, szellővé szelídülő fuvallatoknak hála mégis sikerül csillapítanunk a szerzés leküzdhetetlennek tűnő vágyát, amikor megérezzük déli szomszédjaink ínycsiklandó Street Food specialitásának illatát. Még a finnyásabbak is nehezen tudnak ellenállni a szebb napokat is megélt bódé csábításának, a serényen tüsténkedő dolgozók, akik nem mellesleg a nagy sürgés-forgás közepette is három nyelven beszélnek a vevőkhöz, egymás után sütik a lapos húspogácsákat, vagyis a pleskavicát, hogy aztán beletegyék őket egy kéttenyérnyi, friss, ropogósra pirított buciba, amit kedvünkre tölthetünk meg különféle zöldségekkel és szószokkal. Mindezért nem kérnek többet 1500 forintnál. Forintnál, merthogy a határ közelsége miatt errefelé magyar pénzt is elfogadnak mindenhol. A szerb gasztrokülönlegességet egyébként a helyiek is nagyon kedvelhetik, míg ugyanis az erre szakosodott büféknél kígyóznak a sorok, addig a városháza aljában lévő McDonald’s hétvégén, ebéd- és vacsoraidőben is kong az ürességtől.

Szerbiában, legalábbis az ország ezen vidékén egyébként nemcsak kulturális, hanem kis túlzással gasztronómiai kalandornak is felcsaphat az ember, ugyanis a pleskavicázók mellett egymást érik a különféle ízletes, ropogtatni való magokat árusító kioszkok és a pékségek is, ahol nemcsak átlagos péksütemények, hanem egy másik honi finomság is kapható: a burek. Csak akkor értjük meg, mire várnak az egyik boltban az asztaloknál ülő emberek késsel, villával a kezükben, amikor épp a szemünk láttára tesznek le a pultra egy félbevágott dinnye nagyságú, még gőzölgő pitét. Az eladó hatalmas késsel felnégyeli a helyben készült csodát, majd a szeleteket egy doboz joghurttal és egy tálka ketchuppal kiegészítve adja át a vendégeknek. Úgy tűnik, ezt a kompozíciót fogyasztani itt hagyomány, a felszolgálásra váró tányérokat csak az különbözteti meg egymástól, hogy az egyiken túróval, a másikon – ahogy az étlapon is olvasható – „lazanyával” töltött mennyei nyalánkság díszeleg. A kulináris élvezeteknek a zöldség- és gyümölcspiacon is adunk. A lédús óriásparadicsomot, az alkar nagyságú kukoricát és az utánozhatatlan délvidéki lila hagymát persze nincs lehetőségünk azon nyomban megdézsmálni, azt viszont nem bírjuk ki, hogy ne kóstoljunk bele a megvásárolt pálinkába. A mi családunkban a szilva és a barack a nagy kedvenc, most mégis inkább a helyiek által legjobban dicsért almával kezdünk, erre vagyunk ugyanis a leginkább kíváncsiak.

– Vannak népek tőlünk keletebbre, amelyeknek ez biztosan gyenge lenne, de ez a mi vajdasági ízlésünknek megfelelően készült, ezért csak húsz rad – biztat minket az eladó. Erősségben minket sem hengerel le az ital, de persze nem kell kétszer mondani, hogy hörpintsük le, ami még a pohárban maradt, és mivel errefelé még létezik felespohár, ráadásul nem is sajnálják tőlünk, egy kicsit a fejünkbe is száll a szíverősítő. Amikor arra panaszkodunk a kedves, jó humorérzékkel megáldott hölgynek, hogy nálunk, Pesten a két cent az új fél deci, mosolyogva annyit mond: azt náluk maximum szemcseppnek használnák.

Furcsamód nem ő az első, aki először kérdezi meg tőlünk, ugye csak átutazóban vagyunk Szabadkán, és nem ő az egyetlen, aki meglepődik, amikor nemleges választ kap. A szabadkaiak szerényen gondolnak önmagukra, de nem csak ez az egy jellemvonásuk teszi őket rokonszenvessé. A Trianon előtti Magyarország harmadik legnagyobb városát ma is közel százezren lakják, sok szempontból mégis olyan, mintha egy nagyobb falu volna. Az óváros jellegzetességei azok az egymásra ragasztott plakátoktól kövérre hízott hirdetőoszlopok, amelyekre nemcsak programajánlókat ragasztanak, hanem a közelmúltban elhunytak gyászjelentéseit is – ez a hagyomány az anyaországban pedig már csak a legkisebb településeken él. A város népessége egyébként olyan színes, akárcsak a szivárvány: a mintegy 30 százaléknyi szerb mellett legalább ugyanennyi magyar lakik itt, de szép számban élnek horvátok és bunyevácok is. Bár a lakosság vallásilag sem egységes, hiszen az egyik fele katolikus, a másik ortodox, együttélésből mégis példát lehetne venni róluk. Ha abból indulnánk ki, hogyan bánnak a románok az erdélyi magyarokkal és épített örökségünkkel, ami a világháború után a kezükre került, azt hihetnénk, hogy a még náluk is önérzetesebb szerbek minden igyekezetükkel azon vannak, hogy eltüntessenek mindent, ami magyar. De a valóság nem ezt igazolja. Hála Istennek és a két ország jelenlegi vezetőjének, akiknek az utóbbi években kifejezetten jó diplomáciai kapcsolatot sikerült kialakítania egymással, mára elültek az etnikai viharok a térségben.

– Mert mi vajdaságiak vagyunk – teszi érthetővé ezt a furcsa, de a történelem igazságtalansága miatt sajgó anyaországi szívet gyógyító jelenséget egy fiatalasszony, akivel az utcán elegyedünk beszélgetésbe. Ez az egy mondat tényleg mindent megmagyaráz. Szabadka lakói élni szeretnének. Élni és boldogulni. Ennek pedig egyetlen lehetséges módja van: a békés együttélés, amit íratlan és írott szabályok is garantálnak.

A Vajdaság Autonóm Tartomány a Szerb Köztársaság részét képezi, de saját törvényeket hozhat, jelképeket használhat és nemzetközi megállapodásokat köthet, saját vagyonnal rendelkezhet, és biztosítja a kisebbségek arányos képviseletét a tartományi parlamentben a 2009-ben elfogadott statútuma alapján. Ennek tükrében aztán már nem olyan meglepő, hogy például az utcanévtáblák három nyelven vannak feliratozva, a hivatalokban pedig mindenhol ott függ az a jogszabály, amely lehetővé teszi, hogy a különböző kisebbségek saját anyanyelvükön intézhessék ügyeiket.

– Már csak egy buddhista templom hiányzik – mondja mosolyogva a városházában minket körbekalauzoló idegenvezető, amikor a közelmúltban a magyar kormány támogatásának is köszönhetően megújult helyi zsinagóga kapcsán arról esik szó, milyen sokféle imahely található a városban. Hozzáteszi, 2008-ban felépült az első dzsámi is Szabadkán, de mint mondja, nem a bevándorlók számára, hanem azoknak a muszlimoknak készült, akiknek ősei még a XVI–XVII. században telepedtek le itt. Mindez annak a bizonyítéka, hogy Vajdaságban tényleg barátsággal fordulnak egymás felé a különböző nemzetiségek, és még véletlenül sem szeretnének eleget tenni azoknak a szélsőséges politikai csoportoknak, amelyek egyetlen álma, hogy a tartomány megint gyűlölködés, parttalan csatározások és vérontás helyszíne legyen.