A big band ezer árnyalata

– Változott a zenekar ars poeticája az elmúlt húsz év alatt?

– A kezdeti időszakban, talán az útkeresésből fakadóan megengedőbbek voltunk a felkérések jellegét illetően, azaz hogy milyen feladatokat vállalunk el. Mostanra eltűntek a sallangok, és csupán arra fókuszálunk, amit valóban feladatunknak érzünk. A dzsesszt és a kortárs zenét szeretnénk közelebb vinni a közönséghez, valamint a kortárs szerzőket inspirálni arra, hogy komponáljanak műveket a zenekar számára. Húsz évvel idősebbek lettünk, és minél idősebb az ember, annál drágább az ideje: igyekszik kizárólag azzal foglalkozni, ami valóban fontos. Alapvetően három típusú big band létezik a dzsessz világában, a „moonlighting orchestra”, az ilyen típusú zenekarok próbálnak stilárisan, kissé archaizáló módon a swing aranykorához kapcsolódni, ezek az együttesek elsősorban szórakoztatni akarnak. A második típusba a nagy európai rádióállomások által finanszírozott együttesek sorolhatók, mint amilyen például a WDR Big Band, akik hétről hétre újabb vendégeket, a dzsessz-színtér kiemelkedő szólistáit hívják meg a koncertjeikre, és jellemzően sokféle zenét játszanak. A harmadik típusúba tartozik a MAO: e formációknál a legfontosabb a saját hang keresése, az együttesre jellemző hangzás és zenei világ megteremtése.

– Ez utóbbi attitűd hiányzott a hazai dzsesszéletből?

– Mikor bekerültem ebbe a világba – a nyolcvanas évek végén felvételiztem a dzsesszkonziba –, érezhető volt e téren némi üresség. Korábban a Magyar Rádió Big Bandjének volt hasonlóan innovatív arca, artisztikus motivációjukból fakadóan a zenekari tagok által hangszerelt műveket és saját kompozíciókat is játszottak. A Big Band leépítése után bár fel-felsejlett némely hasonló törekvésük, a Stúdió 11 inkább tánczenekaraként működött a Magyar Rádió keretein belül. Deák Tamás együttesét említhetném még, aki a Deák Big Banddel saját kompozíciókat, saját hangszerelésű zenéket játszott, valamint a nyolcvanas évek második feléből a Budapest Big Bandet, ami a dzsessz- és a big band irodalom nagyjainak szerzeményei mellett a tagok által írt kompozíciókat is igyekezett megszólaltatni.

– Volt kitekintése arra, hogy mi történik külföldön?

– A kilencvenes évek közepén több nemzetközi zenekarhoz kaptam meghívást: 1994-ben a European Broadcasting Union (EBU) szervezésében Amszterdamban egy nemzetközi big bandbe ülhettem be a Magyar Rádió delegáltjaként, többek közt Henk Meutgeert holland zeneszerzőnek, a Concertgebouw Jazz Orchestra akkori vezetőjének, valamint egy igazi dzsesszikonnak, Jerry van Rooyennek a műveit játszottuk. Ekkor döbbentem rá arra, hogy kortárs, élő zeneszerzők dzsessznagyzenekari formációra milyen magas színvonalon írnak műveket: ez komoly hatással volt rám, és nagyban befolyásolt abban, hogy zenei szempontból merre induljak el.

– Ekkortájt alapította meg a Budapest Jazz Orchestrát: ez is az útkeresés időszaka volt?

– 1997-ben felkért a Cotton Club Singers, hogy a Budai Parkszínpadon rendezett koncertjükhöz szervezzek egy big bandet, és a repertoárjukat hangszereljem át a nagyzenekarra. A koncert olyan jól sikerült, hogy később megkerestek, mi lenne, ha folytatnánk az együttműködést. Úgy éreztem, ez kiváló lehetőség arra, hogy a saját zenekari terveimet megvalósítsam. Hungarian Cotton Club Orchestra néven alakultunk meg, a koncepció szerint az énekegyüttes népszerűségével a kortárs hangzás, az avantgárd dzsessz felé nyitó nagyzenekar mellé állt, míg a zenekar szakmaiságával támogatta az énekeseket. Az együttműködésről azonban hamar kiderült, hogy a gyakorlatban egészen más elképzeléseink vannak, így abbamaradt a zenekar működése. Ennek egyenes folytatásaként alapítottam meg a Budapest Jazz Orchestrát, ám itt is kiderült, hogy a tagok egy része többféle feladatot vállalna, univerzálisabban tekint a zenekari munkára, így elengedtem ezt is. 2005-ben alapítottam a Modern Art Orchestrát, kifejezetten azzal a céllal, hogy a dzsesszt és a kortárs klasszikus zenét képviseljük, és feszegessük a határokat – a MAO-ban tisztán az én koncepcióm érvényesül, nem kell igazodnom senkihez, ugyanakkor fontos volt számomra, hogy alkotó közösséggé is váljunk, ahol mindenki egy irányba tekint és egymást inspirálva alkot.

– Húszéves a zenekar, ennek tiszteletére három koncerttel készülnek. Mi volt a sorozat összeállításakor a koncepció?

– Nem vagyok egy múltba révedő személyiség, persze tudom, az évfordulók azt kívánják az embertől, hogy emlékezzen vissza, emelje ki a jó és működő mozzanatokat, vonja le tanulságokat, ám ez nekem nehezen megy. Inkább azt gondoltam, legyen a fókuszban az, ami a zenekar ars poeticáját tekintve is megkerülhetetlen, így a következő három koncerten inkább arra fókuszálunk, hogy megmutassuk, mit csináltunk idáig, és ehhez vadonatúj ősbemutatókkal készülünk.

– Az első koncertre szeptember 27-én kerül sor a Budapest Music Centerben, címe Verseim verse, és Nagy László költészetét állítja középpontba. Mit szeretnének reprezentálni ezzel a koncerttel?

– Például azt, hogyan vagyunk nyitottak más művészeti kifejezési formákra, jelen esetben az irodalomra. A vizualitás is többször teret kapott már a zenekar életében, ám a Weöres Sándor-estünk óta tudtam, a versmegzenésítéseket folytatni kell. E sorozatba illett a Ferenczi György és az 1-ső Pesti Rackák zenekarral közös Petőfi-műsorunk is, és mivel idén Nagy László születésének századik évfordulóját ünnepeljük, adódott a téma, azaz Nagy László költészete.

– A koncerten hallható megzenésített versek komponistái a zenekar tagjai. Hogyan működik a zenekaron belül a kreatív munka? Mindenki szabad kezet kap, vagy szigorúan a művészeti vezető koncepciója érvényesül?

– A MAO erőssége, hogy nem egyszerűen hangszeres szólistákból álló zenekar vagyunk, hanem kreatívan gondolkodó muzsikusok, komponisták, hangszereléssel foglalkozó zenészek is. A zeneszerzők Bacsó Kristóf, Ávéd János, Korb Attila, Subicz Gábor, Cseke Gábor és jómagam. A Nagy László-estre – Keresztes Tamás színművész és Pocsai Kriszta dzsesszénekes is közreműködik majd – szvitszerű előadást terveztünk, a szerzők mindegyike a saját elképzelésének és gondolatainak megfelelő Nagy László-verset választotta ki, és ahhoz írt zenét. A kötött formájú darabok esetén más megközelítést alkalmazunk: erre példa Liszt Via crucis című művének átdolgozása, itt a végeredmény nem lehetett eklektikus, hiszen az eredeti mű is nagyon szigorú dramaturgiát hordoz. Ez utóbbi esetekben a munkát én fogom össze, konkrét feladatra kérem föl a társaimat, és nagyon egzakt módon jelölöm ki, hogy mi lesz a feladatuk. A versek esetén sokkal szabadabb volt az alkotási folyamat.

– Az október 31-i koncert a magyar zenei tradícióval foglalkozik, és egy évek óta tartó folyamat legújabb állomása.

– A 2018-ban megjelent Bartók-lemezünkön Bartók Béla Tizenöt magyar parasztdal című zongoraciklusát nyújtottuk egész estés darabbá, ezt követte a Kodály Zoltán előtt tisztelgő album, majd Liszt Via crucisa, valamint a Ligeti György és Eötvös Péter munkásságát megidéző koncertünk. Dolgozunk Kurtág Györggyel, aki egymás után írja nekünk a darabjait, készülve Gyuri bácsi századik születésnapjára. Ezt a sort szeretnénk a tradicionális magyar komponistákkal is folytatni, így esett a választás Erkel Ferencre, a magyar nemzeti opera megteremtőjére. Az előadásunkhoz két kiváló énekes szólistát sikerült megnyernünk, Horti Lilla szopránt és Szappanos Tibor tenort.

– Az operaénekesek esetében fontos szempont volt, hogy legyen valamiféle kapcsolódásuk a dzsesszhez?

– Nem a kapcsolódás a fontos, inkább az attitűd és a flexibilitás. Én azt gondolom, a műfajok közötti átjárás csak úgy érvényesülhet, ha van egyfajta ismeretünk arról, mi is az a másik műfaj, milyen szabályszerűségei, stiláris követelményei vannak, ám még ennél is fontosabb, hogy legyen bennünk egyfajta rugalmasság, hogy amit én tudok, azt ne úgy vigyem a produkcióba, hogy megváltoztathatatlanul kőbe van vésve. E két operaénekes már több alkalommal tanúbizonyságát adta, hogy ez a fajta rugalmasság zenei személyiségük szerves részét képezi.

– A koncertsorozat harmadik része a fiatal tehetségeket állítja a középpontba.

– Nagy örömmel karoljuk fel a fiatal muzsikus kollégákat zeneszerzőként éppúgy, mint hangszeresként. Ezúttal két olyan komponista lesz a vendégünk, akik kiváló zongoristák is: ifjabb Balázs Elemér klasszikus zongoraművészként végzett a Zeneakadémián, elképesztő tehetség, improvizáló művész is, ami a klasszikus oldalról érkező muzsikusoknál nem túl gyakori. Oláh Krisztián édesapjával, Oláh Kálmánnal pályám legeleje óta játszunk együtt. Krisztián nyitott személyiség, innovatív előadó elképesztő energiákkal – koncerteken és lemezeken is játszottunk már együtt. Kettőjüket kértem fel, hogy írjanak nekünk műveket: a Five Scenes Based on Goethe’s Faust címmel ifj. Balázs Elemér kompozíciója klasszikus irodalmi témát értelmez újra, míg a Movements and Intermezzos for Big Band Oláh Krisztiánnak a zenekarra szabott, gazdag textúrájú, ritmikailag izgalmas alkotása – mindkét szerző közreműködik majd a koncerten zongoristaként. December 28-án pedig lesz még egy meglepetéskoncertünk a Várkert Bazárban, ekkor a MAO emblematikus darabjait játsszuk majd, olyan vendégszólistákkal, mint Harcsa Veronika, Pocsai Kriszta, Lukács Miklós, Dés László, Gőz László, Fassang László, Törőcsik Franciska vagy az amerikai Andy Middleton. Ők azok, akik az elmúlt húsz évben a személyiségükkel, játékukkal, sok esetben kompozícióikkal is formálták a zenekar hangzásvilágát – és ez jó apropó a visszatekintésre.