Gúzsba kötve próbálunk táncolni

– Tizenöt éve került az akkor létrejövő Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósághoz a Médiatanács tagjaként. Ez alatt a másfél évtized alatt teljesen megváltozott az, amit médiának nevezünk. Hogyan látja ezt az átalakulást és ebben az átalakulásban a hatóság szerepét?

– Valóban óriási horderejű változások zajlottak: az elmúlt években szinte minden azokról az új típusú internetes tartalomszolgáltatásokról, közösségi médiumokról, videómegosztókról szólt, amelyek mostanra leuralták a nyilvánosságot. Elképesztő felfordulást okozott mindez az emberi kommunikációban, a médiapiacon és persze a szabályozásban is.

Mégis hiba volna azt gondolni, hogy a hagyományos médiumok jelentősége csekély, hiszen a magyar társadalom négyévesnél idősebb tagjai átlagban ma is naponta több mint négy órát nézik a televíziót, és több órát töltenek rádióhallgatással. A tartalmak korhatár szerinti besorolása például így fontos szabály maradt annak ellenére, hogy a gyermekek médiával szembeni védelmének valamennyi kérdését a korábbi jogi szabályozás önmagában nem képes megválaszolni. Viszont a tizenöt évvel ezelőtti helyzettel összehasonlítva sokkal inkább az európai uniós szintű rendezés lett hangsúlyos.

– A tévében sugárzott korhatáros tartalom az online térben is megjelenik. Ott pedig önálló életre kel, és bármilyen kicsi gyerek hozzáfér. Van ennek így értelme?

– Sokan gondolhatják, hogy ez egy anakronisztikus szabály. Jogosan merülhet fel a kérdés: miért kell még ma is szórakozni azzal, hogy filmeket meg tévéműsorokat kategorizáltatunk? Hiszen a gyermekeink túlnyomó részének okostelefonja és internet-hozzáférése van. A korábbi szabályozási megközelítés a szülői felelősségre helyezi a hangsúlyt. Tehát a felnőtt családtagnak ad információt az adott tartalomról, így aztán az ő döntésén múlik, hogy kikapcsolja-e a készüléket, átküldi-e a gyereket a másik szobába, vagy esetleg folytatják a tévénézést. Ma, az internet korszakában a tartalomhoz való hozzáférés lehetőségei sokkal szélesebbek, ugyanakkor a károk is sokkal gyakoribbak és súlyosabbak. Ma nem elegendő rábízni a szülői gondoskodásra, a családtagok felelősségére a gyermekek védelmét. Ugyanakkor az internetet természeténél fogva jóval nehezebb korlátok közé szorítani, ezért is viaskodunk európai szinten azzal a kérdéssel, hogyan kellene védeni a digitális térben a gyermekeket.

– Egyfajta rabló-pandúr játék folyik: a digitális fejlődés mindig sok lépéssel előrébb tart, mint a szabályozás. A tragikus az, hogy mindez a gyerekek kárára történik.

– Ami biztos, hogy csodaszer, egy olyan elképzelt ideális jogszabály, amely mindent kezel, és a területet a hatóságok, bíróságok által általánosan felügyelhetővé teszi, nem létezik. De az Európai Uniónak szerintem kötelessége lenne például megoldani a valós életkor-ellenőrzés problémáját. Az unió jó ideje birkózik azzal, hogy a gyermekekre káros tartalmakat közzétevő weboldalak ellenőrizzék, nagykorú-e az illető, aki az adott tartalomhoz hozzáfér. Ez technikailag lehetséges, de hiányzik az igazi elhatározás. Csak Magyarországon nem lehet ezt megoldani, mert a weboldalak túlnyomó részére nincs ráhatásunk. Az EU pedig eleve nem szereti, ha a tagállamok saját intézkedéseken gondolkodnak, miközben a közös uniós jog e tekintetben csak korlátozottan segít. Hazánk próbálkozik apró lépésekkel, amilyen például az előremutató iskolai mobiltelefon-korlátozás. Emellett a jövőben a telekommunikációs szolgáltatóknak fel kell majd ajánlaniuk vásárlóiknak egy olyan alap internetcsomagot, amely a leglátogatottabb pornográf oldalakat automatikusan kiszűri.

– Egy nemzetállami hatóságnak, mint az NMHH, marad ezenkívül a felvilágosítás?

– Valóban, munkánk jelentős részét a felvilágosító és megelőzést célzó tevékenységek teszik ki. Ebben meglehetősen széles kínálatunk van: médiaértési központokat üzemeltetünk, különböző szakmai és ismeretterjesztő programokat indítunk. Aki aggódó szülőként, tanárként, felelős állampolgárként érdeklődik ezen problémák iránt, nálunk biztosan talál valamiféle segítséget, ami segíti a tájékozódását vagy a gyakorlati munkáját. Ezek közül kiemelném a jogsegélyszolgálatunkat, az Internet Hotline-t, amely gyorsított útvonalat kínál arra az esetre, ha egy gyereket bántalom érne a virtuális térben. Ez a forródrót létrejötte óta számos bejelentéssel foglalkozott, ami lehet, hogy összességében csepp a tengerben, de mégiscsak egy valós, működő megoldás.

– Nemrég jelent meg magyarul Jonathan Haidt bestsellere, A szorongó nemzedék. Az amerikai szociálpszichológus ebben hosszan fejtegeti, hogy mennyire hamis és hasraütésszerű, hogy 13 évben állapították meg a közösségi oldalak használatának alsó korhatárát, miközben az Egyesült Államokban 21 évtől nagykorú valaki. Ráadásul a 13 évet sem tartja be senki, sokkal fiatalabbak is vígan regisztrálni tudnak ezekre a felületekre.

– A 13 éves kor szerepel az európai adatvédelmi rendeletben is, de ezt valóban senki nem tartja be. Könnyedén lehet hamisan nyilatkozni az életkorról, ugyanis jelenleg senki nem ellenőrzi.

– De a 13 éves kor eleve rendkívül alacsony! Jonathan Haidt könyvének legfontosabb üzenete: a Z generációt teljesen tönkretette, hogy korlátlanul ott lehettek kicsi koruktól ezeken a felületeken.

– Így van, és ez a kiváló könyv ezt a kérdést is nagyon jól bemutatja. Nekünk is hasonló tapasztalataink vannak: a 18 év alatti magyar lányok jelentős részében is testképzavar alakul ki a közösségi média hatására. Fiatalok bármilyen közösségébe megyek, állandó élményem, hogy gyakorlatilag nem tudnak meglenni a mobiltelefon nélkül, mert azt gondolják, hogy kimaradnak valamiből, ami fontos, ez pedig pszichés torzulásokat, függőséget okoz. Egyetemi oktatóként is érzékelem a jelenséget, ami nem a hallgatók bűne, hanyagsága, egyszerűen arról van szó, hogy függővé tették őket ezek a szolgáltatások, így nem tudnak nem odanyúlni a telefonjukhoz az óra második percében. Egyszerűen így lettek kondicionálva. Ez ugyanolyan függőség, mint a nikotin, az alkohol vagy a kábítószer rabjának lenni. Talán lehet változtatni rajta szívós munkával, de nem egyszerű. Ezekkel a húsba vágó kérdésekkel viszont az Európai Unió egyszerűen nem foglalkozik! Mintha az európai döntéshozók evidenciának vennék, ami történik: a digitális világ cunamiszerűen elárasztja a fiatal korosztályokat és az egész társadalmat. Mert ugyan elsősorban a gyermekek védelméről szoktunk beszélni, de a felnőtt-társadalom ugyanolyan sebezhető az online térben. És erre nemhogy nincsenek jó válaszaink, de még a kérdésfelvetés is hiányzik közpolitikai és döntéshozói szinten.

– Azért ezt szomorú öntől, a magyar médiahatóság elnökétől hallani. Ha jól értem, azt mondja, hogy Európa gyakorlatilag feltett kézzel megadja magát a korszellemből fakadó minden káros folyamatnak?

– Az EU digitális szolgáltatásokról szóló rendelete (DSA) az online platformokról, köztük a közösségi médiáról és a videómegosztókról szól. Ebben található egy rendelkezés, amely szerint a platformoknak értékelniük kell a tevékenységük által előálló kockázatokat. Ám az Európai Bizottság ennek felügyeletét saját hatáskörben tartotta. Az tekinthető kockázatnak, amit a bizottság annak gondol. Az elinduló eljárásokból azt látjuk, hogy ezek olyan apró részletkérdéseket feszegetnek, amelyek külön-külön fontosak ugyan, de még ha ezekre a részletkérdésekre a szolgáltatók hajlandók lennének is jó választ adni, az összképet az sem változtatná meg. Az egész szabályozás rendkívül technicizált lett, apróságokon molyolnak, a jogászok pedig lubickolhatnak benne, de mindez a valóság alakítására kevéssé alkalmas.

– Nem lehetne állami, hatósági szinten felvállalni és kimondani, amit a könyv is nagyon hangsúlyosan javasol? Tudniillik azt, hogy 14 éves kor alatti gyerek ne kaphasson saját okostelefont, 16 éves kor alatt pedig ne lehessen semmilyen közösségi platformra bejelentkezni!

– A komoly nehézség az, hogy ezek a készülékek és szolgáltatások rendkívül magas színvonalúak. Az ember élvezettel használja őket és fogyasztja a rajtuk keresztül hozzáférhető tartalmakat. Ma a telefon kultikus tárgy sokak számára, amelyet egy-két évente illik újra cserélni. Nagyon ki van találva, hogy a fogyasztói függőség kialakuljon, a tartalmakkal kapcsolatban is, ezért könnyen belátható, hogy ilyen dollármilliárdokat bezsebelő erőkkel szemben nem könnyű felvennie a küzdelmet egy hatóságnak. Amit tehetünk és teszünk is, hogy minden létező alkalommal beszélünk a káros hatásokról és arról, hogy a gyerekeknek nem vagy csak sokkal kevesebbet volna szabad képernyő előtt tölteniük.

– Nemrég publikált az NMHH egy kutatást, amely kimutatta, hogy a felnőtt-társadalom is mennyire függő lett, a többség jóformán csak alvás közben nem nyomkodja a telefonját.

– Mindenkinek megvan ebben a szerepe, de a legfontosabb mégis az lenne, hogy Európa magához térjen, és ezekkel a valóban fajsúlyos problémákkal elkezdjen foglalkozni. Az EU gazdasági szempontból nehéz helyzetben van, hiszen minél jobban szabályozza ezeket a szolgáltatásokat, annál inkább rontja a versenyképességét. A mesterséges intelligencia esetében is látjuk, hogy ha valamit nagyon szabályoznak, az ellene hat az innovációnak és az üzletnek. Ugyanakkor nagyon fontos az a tradicionális európai hozzáállás is, hogy felelősek vagyunk a társadalomért, a felnövekvő generációkért, meg kell védenünk egymást és magunkat. A versengő érdekek között helyes egyensúlyt kellene találni. Ráadásul az EU folyamatosan szűkíti a tagállami autonómiát, sőt egyenesen kimondják egyes jogszabályokban, hogy tagállami szabályozás e kérdésekben nem megengedett. Az uniós szabályozás jelenleg arra kárhoztat mindenkit, hogy gúzsba kötve próbáljon táncolni.

– Vagyis ha Magyarország tenne bármit e téren, egyből szembemenne az uniós joggal?

– Jó eséllyel. Ugyanakkor nem lehet kizárólag az államtól vagy az uniótól várni a problémák teljes körű megoldását. Ha hiszünk az egyén szabadságában, akkor az egyén felelőssége is felsejlik morális parancsként: a szülőké, a tanároké és bizonyos életkor után a gyermekeké is. Ezt viszont kötelezően előírni jogszabályban nem lehet.

– A politikában is egyre komolyabb, befolyásoló, sőt választásokat eldöntő szerepük van a közösségi oldalaknak.

– Nekem komoly fenntartásaim vannak a korábban már említett DSA-rendelettel. Valójában úgy tűnik, hogy az Európai Bizottságot a felhasználói szólásszabadság nem különösebben érdekli, szemben azzal, hogy a közösségi média nagyjából, a bizottság saját felfogása szerint biztonságos tér legyen. Azoknak az eszközöknek a hatékonysága, amelyeket a rendelet az egyéni szabadság védelmére biztosít, erősen kérdőjeles.

– Milyen lehetőségekről van szó?

– Egyrészt lehet fordulni a hatósághoz, az NMHH azonban nem tud közvetlenül eljárni a nagy platformokkal szemben, mert ezeknek nem Magyarországon van a telephelyük. Ez azt jelenti, hogy a megkeresést nekünk továbbítani kell, az amerikai cégek esetében Írországba. 2024 februárja óta alkalmazható ez a szabály, és azóta számos ügyet továbbítottunk, de ezek közül még egyetlenegy sem zárult le. Másrészt lehet peren kívüli vitarendező fórumhoz is fordulni, amely Magyarországon az NMHH támogatásával létrejött Online Platform Vitarendező Tanács. A probléma ott van, hogy a nagy techcégek lobbizására bekerült a szövegbe, hogy ezeknek a testületeknek a döntései nem kötelezőek rájuk nézve. És természetesen van a bírósági út is, de ez többéves eljárást jelent, a pernyerés csekély reményével. A per ilyenkor szerződésszegés jogalapján zajlik, kimenetele pedig kétséges, mert a szerződést maguk a platformok írják, a felhasználó pedig kénytelen elfogadni. A DSA szerint ha valakinek moderálják az adott bejegyzését vagy felfüggesztik a fiókját, azt meg kell indokolni. Ám ezek az indokolások gépi erővel készülnek, és jellemzően csak egy utalást tartalmaznak a szabályzat egy pontjára, így teljesen formálisak. Azt látom, hogy az EU ezzel beéri, pedig ezek a jelenségek a konformizmus irányába terelik a szólásszabadság gyakorlását, miközben magáncégek kezébe helyezi a döntést arról, hogy mit szabad mondani a nyilvánosságban.

– Eseménydús időszak, választási kampány kezdődik Magyarországon. Csőstül jönnek majd az olyan ügyek, amelyekkel szemben nem lehet semmit tenni?

– Ezek a platformok politikai manipulációs szándékkal vagy gazdasági célból befolyásolhatják a tartalmakhoz való hozzáférést, ami kampányidőszakban még súlyosabb problémát jelent. Erre jó példa Toroczkai László, a Mi Hazánk elnöke, aki magyar politikai szereplőként évek óta a legkitartóbb küzdelmet folytatja a Meta ellen, miután valamennyi fiókját törölték. Részleges pernyertességgel zárult a magyar bíróság előtt indított ügye, de a Meta még azt sem hajtotta végre! Abban a helyzetben, amikor a Meta és a Google azt mondja, hogy októbertől nem fogad be politikai reklámokat, az organikus elérés jelentősége felértékelődik. Ám ha egy jogszerűen működő parlamenti párt vezetőjének nem lehet Facebook-oldala, akkor az organikus elérésre sincs esélye. Ez óriási versenyhátrány, ami már önmagában beavatkozás a politikai versenybe. Ebben nyilván más politikai szereplők is érintettek lehetnek. Ez aggasztó jelenség.

– Aggasztó és egyben komoly szuverenitásprobléma, nem?

– Hosszú évszázadokig azt a jogot, hogy egy adott ország területén mit szabad kimondani és mit nem, azt az adott ország jogszabályai és hatóságai határozták meg, a világon mindenhol. Azért zajlott Magyarországon is a küzdelem, hogy ez a szabadság irányába mozduljon el, és csak olyan korlátokat tartalmazzon, amelyek szükségesek az egyéni jogok vagy a közösség megvédése érdekében. Ennek a világnak bizonyos értelemben vége, és ezzel párhuzamosan kialakult egy olyan rendszer, amelyben lényegében globális óriáscégek mondják meg, mi tehető közzé a nyilvánosságban. Ez egyértelműen szuverenitás- és autonómiaprobléma, de nem specifikusan magyar ügy, hanem minden európai állam ügye. Csak lehet, hogy van, aki úgy gondolja, hogy ez a dolgok természetes rendje, minket meg esetleg jobban zavar.